Főoldal Szül(et)ésTörténetek Szüléstörténetem: Szilvi

Szüléstörténetem: Szilvi

by maja

Egy éve született a második kislányom, itthon, BÉKESSÉGBEN. Számomra azért nagy szó ez, mert 8 évvel ezelőtt, az első lányom születése után azt mondtam, hogy soha többet. Ahogyan az lenni szokott, első szülés, vakon bíztam az orvosomban, készületlenül. Borzasztó kórházi protokoll, beavatkozások sora, amik nagyon mély traumát okoztak, nekem is, a lányomnak is. Hosszú út vezetett a békéig.

Éva, édesanyám révén, azt a szülést telefonon, úgymond dúlaként asszisztálta végig, jótanácsai segítettek át a gyötrelmeken. Akkor még nem tudtam, mi nem volt rendben, csak azt éreztem, hogy ezt így soha többet nem akarom átélni. A gyerekágyból is csak arra emlékszem, hogy fáradt és szomorú voltam, és hosszú hetekig fájt mindenem a szülés után.

Ahogy teltek az évek, egyre rosszabb lett a helyzet, később jöttem rá, hogy a szülés utáni depresszió nyomta rá a bélyegét a napjaimra. Az élet úgy hozta, hogy dúlaképzést végeztem, ahol rájöttem, hogy mennyi minden lehetett volna máshogy. Ez indított el a gyógyulás útján, szép lassan sikerült rendezni a lelkemet, a szüléssel kapcsolatosan átélt borzalmakat. Itt találkoztam először az otthonszülés gondolatával, és amikor egyre jobban beleláttam a mikéntjébe, már felmerült bennem, hogy talán egyszer mégis képes leszek még szülni.

Aztán dúlaként részt vettem egy otthonszülésen (ennek kapcsán tudtam meg, hogy Éva bába lett), és akkor tudtam, hogy igen, ha lesz még babám, csakis otthon fogom megszülni, és csakis Évával és Edinával.

Amikor megfogant a második babánk, azonnal elfogott a rettegés, tudtam, hogy 7 év után újra szembe kell néznem a félelmemmel, újra szülnöm kell, eljött amitől évek óta féltem! Tudtam, hogy otthon szeretnék szülni, de még így is nagyon bizonytalan voltam. Találtam egy támogató orvost, de közben felvettem a kapcsolatot Éváékkal. Férjemmel részt vettünk egy tájékoztató beszélgetésen, ami megerősített a döntésben, soha többet kórház!

Sajnos a család egyöntetűen elítélte az otthonszülést, és folyamatosan hangoztatták a médiában hallott borzalmakat. Ami nagyon kétségbeejtő volt, tudtam, ha ez nem változik, a szülés kimenetelét is befolyásolhatja! Innen szép nyerni, Éva biztatott, hogy hozzam el őket a felkészítőre. Anyukám végül elkísért, és a szünetben hárman maradtunk Évával. Életemben nem izgultam még ennyire beszélgetéstől! 🙂 De a nap végén úgy jöttünk el, hogy anyukám azt mondta, ha Éva velem lesz, benne megbízik és így akkor támogatja a terveimet!

Innentől aztán a családi háttér is biztosított volt, most már csak a saját félelmeimet kellett legyőzni. Ami persze az egyik legnehezebb dolog, és ebben is Éva volt a segítségemre, hiszen ő volt az, akit az egész várandósság alatt zaklattam a gondjaimmal. Minden kétségemre megnyugtató választ adott, sokat beszéltünk telefonon, személyesen! Öröm volt vele találkozni, sírni, mindig igyekezett eloszlatni a bizonytalanságokat! A mai napig emlékszem minden bíztató szóra, és a szüléskor minden szava bizonyossággá vált!

A szülés közeledtével egyre nyomasztóbb lett a helyzet, Edina szabadságon volt, így tényleg minden gond Éva nyakába szakadt. A 36.héten átvajúdtam egy éjszakát, akkor is ő tartotta bennem a lelket, onnantól aztán minden percben aggódtam, hogy ne kelljen idő előtt kórházba menni.

Egyáltalán nem voltam nyugodt az otthonszülés választásától, hiszen magától a szüléstől is rettegtem,de attól aztán végképp, hogy kórházba kell mennem! Nem álltam készen, végtelenül szomorú voltam, hogy nem tudom elengedni az évekkel azelőtt átélt borzalmakat!

Aztán eljött az idő. Egyik hajnalban arra ébredtem, hogy elfolyt a magzatvizem (természetesen ettől rettegtem leginkább, hogy ne így kezdődjön, mert tudtam, hogy így több okom lehet kórházba menni, szóval persze, hogy így kezdődött…). Azonnal hívtam Évát, aki mondta, hogy próbáljak pihenni, várjunk, hogy beinduljanak a fájások. Persze nagyon féltem, kérdezte jöjjön-e el megnézni, hogy minden rendben! Persze!! Így jött, meghallgatta a baba szívhangját, mindent rendben talált.

Beszélgettünk, de mondta, hogy nincs értelme maradni, várjunk türelemmel. Teltek az órák, de csak nem történt semmi. Közben Edinával is egyeztettek, vártunk. Néha keményedett a hasam, de mást nem éreztem. Amikor kicsit sikerült aludnom, teljesen leállt a folyamat, és iszonyú csalódottan hívtam Évát, hogy nem lesz ebből semmi, hát mégis a kórházban fogok kikötni!

Délután Edina úgy ítélte, hogy mégis lesz ebből ma szülés, várjunk még azzal a kórházba indulással, hívjam őket, amikor úgy gondolom. Elég sokáig feleslegesnek gondoltam a hívást, úgy éreztem, nem haladunk semerre, nincsenek rendszeres fájásaim, összepakoltam a kórházi pakkot, és rettegve, de elengedtem az itthon szülést.

Aztán egyszer csak mégis úgy éreztem, hogy nem bírok tovább egyedül őrlődni (a férjem velem volt, de a bábáimra vágytam), jöjjenek el, és majd itt meglátjuk mitévők legyünk. Hívtam őket, és alig bírtam kivárni, hogy megérkezzenek! Aztán nagyon hosszúnak tűnő idő után (valójában nem volt az 3/4 óra sem) megérkeztek, és elhozták magukkal azt a hihetetlen erőt, ami a kisbabámat is világra segítette!

Érkezésükkel a béke és a nyugalom töltötte be a házat, és (akkor nem fogtam fel,de utólag rájöttem) egyből rendszereződtek a fájásaim, és végre elindult a folyamat, amire annyira vártam. Négy óra múlva meg is született a kislányom!

Kérdezték, hogy vagyok, mit érzek, mit gondolok, és habár azt mondtam, hogy úgy érzem nem haladok előre, nem történik semmi, ők azért mégis láthattak bennem valamit, mert maradtak 🙂

Percek alatt belakták a házat, vacsorázni kezdtek, még nekem is megjött az étvágyam, pedig biztos voltam benne, hogy egy falatot sem fogok tudni lenyelni a szülés alatt, aztán mégis csak úgy toltam befelé a rántott húst. 🙂

Emlékszem, vajúdás közben megjegyeztem a férjemnek, hogy aki erre azt mondja, hogy jó, meg milyen fantasztikus volt, az nem normális! Erre tessék, itt vagyok, és vállalom, hogy akkor én sem vagyok teljesen az, hiszen én is azt mondom, hogy fantasztikus élmény volt! 

Üldögéltem a hintafotelben, és emlékszem, hogy zavart, hogy nem csinálok semmit, meg is jegyeztem, hogy nem baj-e, mire a válasz annyi volt, mégis mit szeretnék csinálni, kimenni kapálni? Már sötét van, üldögéljek nyugodtan! 🙂

Ezen aztán jót nevettünk (nevettünk vajúdás közben, na ilyen a kórházban nem volt..) aztán később kettesben hagytak minket a férjemmel, csak a csodás illatú olajos borogatást cserélték szorgalmasan a hasamon. Egy-egy jóízű nevetés után Éva megjegyezte, mennyire jó ez, hogy tudunk nevetni! És biztosítottak róla, hogy ha kellenek, csak szóljak és azonnal mellettem teremnek! Jöttek is, ahogy értük kiáltottam!

Aztán amikor már sehogy sem volt jó, javasoltak pozíciókat, segítettek, mellettem voltak. A kitolásnál azt éreztem, megint itt akad el az egész, nem hiszem el hogy mégsem sikerül, akármit csináltam nem akart vége lenni. Még megkértem, hogy csukják be az ablakot,mert zavart, hogy annyira ordítok, hogy mindenki meghallja az utcán.

Nagyon nehéz volt, félelmetes, mégis úgy éreztem, hogy soha nem voltam még nagyobb  biztonságban, mint akkor a bábáimmal! Minden nőnek ilyen gondoskodást kívánok szülése során!

Amikor hosszas kínlódás után végre kibújt a kislányom, hát bizton állíthatom, hogy életem legeufórikusabb pillanata volt! Az érzés, hogy megcsináltuk, sikerült, hát mégis meg tudtam csinálni, tudok szülni! Ezt az érzést azóta vágyom újra átélni, pedig ennél a várandósságnál végig az tartotta bennem a lelket, hogy soha többet nem kell ezt végigcsinálnom, csak most utoljára! De ma már nem vagyok biztos benne, hogy ez volt az utolsó!

Amikor elmentek, a férjem kikísérte őket, és visszajőve mesélte, hogy Éva búcsúzáskor azt mondta, reméli lesz még alkalmunk így találkozni. Mire a férjem mondta hogy biztosan nem, erre Éva azt mondta, hogy az otthonszülésre rá lehet ám szokni! 🙂 És én már másnap tudtam, hogy mennyire igaza van, ezt így bármikor újracsinálnám!

A baba születése után Éva maradt mellettem, vártuk a lepény megszületését. Emlékszem, ettől is nagyon féltem, de Éva biztatott, hogy csak engedjem el magam nyugodtan, nem lesz ezzel már semmi gond, és tényleg, szinte észrevétlenül kijött. Éva mérte meg a babát, csodálkoztunk milyen pici 🙂 de olyan jó volt a kezeiben látni őt! És amikor odaadta, azt mondta, hogy nézzem, amennyit csak tudom!

Azóta is így teszek, minden nap eszembe jutnak ezek a szavak! És az is, amikor búcsúzáskor azt mondta, hogy ebből az erőből, amit most megtapasztaltam, minden nap erőt meríthetek majd, életem minden nehézségén átsegít majd! Tényleg így van! Magabiztosabb lettem, megnőtt az önbizalmam, ösztönösebben bánok a gyermekeimmel, egészen máshogy látom a dolgokat, mint korábban! Életre szóló bátorságot kaptam, visszakaptam az életem!

Egy éve minden nap eszembe jut ez a két csodálatos bába, akiket örökre a szívembe zártam! Általuk megtapasztalhattam, milyen érzés őszintén örülni egy kisbabának, micsoda eufória a gyermekágy,milyen az igazi anya-gyermeke kötődés. Elsöprő szerelem az első pillanattól kezdve! 

És ünnep volt, amikor a szülés után jöttek hozzánk megnézni minket, hogy minden rendben van-e! 

Nem hittem volna, de tényleg megváltozott az életem! És soha nem kívánom vissza az egy évvel ezelőtti állapotot! 😉

Végtelenül hálás vagyok, mindent köszönök! 

Kapcsolódó cikkek

A weboldalon cookie-kat használunk, annak érdekében, hogy a lehető legjobb szolgáltatást nyújthassuk. Elfogadom Teljes adatkezelési tájékoztató ITT.