A mai együttgondolkodásunk fókuszában a 3-7 éves gyermek áll. A korábbi fejtegetésemhez híven most sem szeretnék kész válaszokat adni, hanem támpontokat, melyek alapján tudatos, szerető szülőként el tudunk indulni, gyakorolni tudunk.
Ennek az életszakasznak az eleje a kisgyermekkor, a szabad játék világa (ahol előző alkalommal abbahagytuk), vége pedig az iskoláskor kezdete, a tanulás és az olvasás képességének elsajátítása. Hajlamosak vagyunk a mai világban kissé sürgetni a folyamatokat, pedig az éréshez, megérkezéshez szükséges utak találkozására türelemmel kellene várnunk.
Az előző „találkozásunk” végén néhány kérdés indult útjára:
Mi a könyv? – Miért vesz az ember a kezébe könyvet? – Milyen a jó könyv? – Melyik az első könyv, amire visszaemlékszem? – Mi alapján választok magamnak könyvet? – Mikor vettem utoljára könyvet magamnak vagy voltam könyvtárban? – Milyen gyakran olvasok?
Remélem mindenkiben elindult valamifajta gondolkodás, feljöttek érzések, emlékek, korábbi megélések. Mindannyian viszonyulunk valahogyan a történetekhez, könyvekhez, az olvasáshoz, de az eltérő életútjaink alapján nincs két egyforma viszony.
Mikor jön el az ideje annak, hogy könyvet vegyen a gyermek a kezébe?
Az emberiség, a kultúrtörténet tudatosodásának, eszmélésének egyik csodálatos terméke a könyv. Ha elhisszük azt, hogy a gyermek is ugyanazokon a stációkon megy át életútján, mint az emberiség, akkor felmerül a kérdés, hogy mikor jön el az ideje annak, hogy könyvet vegyen a gyermek a kezébe, vagyis melyik kultúrtörténeti korszak melyik életkorral, életszakasszal hozható párhuzamba? (Ez itt egy jó kis önálló „godolatkóborlás” lehetősége!)
Nagyon fontos, hogy a gyermekben mikor születik meg a vágy, a kíváncsiság az olvasás iránt. A történethallgatástól az önálló olvasásig nagyon nagy út vezet. Gondoljunk csak bele, hogy mennyi intellektuális és idegrendszeri adottságnak kell kiegyensúlyozottan működnie ahhoz, hogy örömmel leüljön egy gyermek és kitartó figyelemmel olvasson. Valamikor 7 éves kor körül érik meg arra a figyelme, hogy képes legyen huzamosabb időre megállni és egy olyan koncentrált belső munkát végezni, mint az olvasás. Természetesen ez mindenkinek más életkorban, élethelyzetben érkezik meg, egészen extrém eltérések mutatkoznak.
Az viszont nagyon fontos, hogy ne erőltessük az olvasást, hiszen 6-7 éves korig a gyermek még mindig mozgásában fejlődik nemcsak fizikailag, hanem szellemileg, mentálisan is. Addig minden gyerek homokozzon, hintázzon, koszoljon és lomoljon, szabadon mozogjon, mert egész további életére kiható folyamatokat segít meg vele. Természetesen szabad mozgás és játék közben a gyerekek folyamatosan belső képeket alkotnak, amik pótolhatatlanok a gyermeki lélek számára. Még a legszebben illusztrált mesekönyv sem tudja azt a szerepet betölteni, amit az önálló belső képalkotás. Ez egy egyszerű folyamat, mégis mágikus erő van benne: A világ egy biztonságos hely, ami körülöttem és általam folyamatosan formálódik.
Azt is tudnunk kell, hogy egy 3-7 éves gyermek nem tud nem utánozni. Ami körülötte történik, az benne is történik. Anya, apa, idősebb testvér, óvónéni, nagyapó, mind-mind egy erős minta, amikből, akikből összerakosgatja magát. Egy olyan családban, ahol nincs könyv a polcokon, nem olvasnak a szülők, ott valószínűleg később nehezen érkezik meg az érdeklődés a könyvek, az olvasás iránt (persze mindig vannak kivételek szerencsére). Ott, ahol a mindennapok része ez a tevékenység, ott a mintakövetés miatt nagyobb a valószínűsége.
Úgy gondolom, hogy figyeljük a gyermekünket, ne erőltessük a könyvek iránti érdeklődést, de ha felfedezzük benne, akkor adjunk lehetőséget igényesen illusztrált könyvek lapjainak forgatásához.
Mi történik még ebben az életszakaszban?
A kisgyerek érzékleteiben él. Minden, ami a környezetében történik, akarva akaratlanul hatást fejt ki rá. A látás, hallás, tapintás, ízlelés, szaglás benyomásai töltik ki belső világát, ezek irányítják és vezetik tapasztaló, megismerő tevékenységében. Ezért nagy hangsúlyt kell fektetnünk, hogy olyan életkörülményeket biztosítsunk számára, amelyben minden érzékszervét be tudja kapcsolni és hagyunk időt arra, hogy ezeket a tapasztalatokat alvás által fel tudja dolgozni. Ne a simogatós könyvet adjuk a kezébe, hanem egy nyuszit, kutyust, pocsolyát vagy pogácsatésztát! Még ne képes böngészővel üljön egy sarokban, hanem válogassa szét a lencsét a babtól, a csigatésztát a laskatésztától.
Ez az időszak a társas kapcsolatok egyik alapozó időszaka is. Ekkor kerülnek óvodába, tanulják a szokásokat, a másikkal való kapcsolatteremtést és annak megtartását. Szociális jelenlétük erősödik. Önállóan tanulnak öltözködni, rendet rakni, tisztálkodni. Mesehallgatás közben maga a gyermek is megcselekszi fantáziaképei által azt, amit a meseszereplők tesznek, próbákat állnak ki, igazságot tesznek, leküzdik a sárkányt.
A kisgyermekkor az Igazi mesehallgatás kora, a szimultán kettős tudat ekkor alakul ki. A tündérmeséket kedvelik a legjobban, már megértik és élvezik őket, feszültségteremtő és oldó hatásuk van. A mese jellegzetes, különös nyelve segíti a beleélést. A mese a világ megismerésének legigazabb segítője gyermek és felnőtt számára egyaránt.
Nagyon sok értékes meseválogatás van a magyar gyermekkönyv piacon. Legértékesebb a Benedek Elek: Összegyűjtött mesék, mely mindenféle népmesetípust tartalmaz. Vannak tematikus mesegyűjtemények Boldizsár Ildikótól, Luzsi Margótól, Zalka Csenge Virágtól, Bajzáth Máriától. Lehetőleg kerüljük a rövidített mesék gyűjteményeit, melyek pont azt az utat spórolják meg, mely által a főhős jellemfejlődésen megy keresztül…
Továbbra is felbecsülhetetlenül értékesek a saját mesék, melyeket mi, szülők találunk ki és azok is, amik velünk és a családunkkal történtek. Bármilyen suták is a meséink, akkor is csodálják gyermekeink. Nyugodtan szárnyaljon a fantáziánk repülő partfisról és beszélő bográcsról. Amit pedig a család története rejt, mindig érdekli a gyerekeket. Joguk van tudni, honnan származnak, kik az őseik, milyen történetekkel a háta mögött szövi a saját élettörténetét.
Remek történetek születtek meseírók és szépírók tollaiból is, ezek közül is nyugodtan válogathatunk. Felejthetetlen nevek: Csukás István, Fésűs Éva, Marék Veronika, Weöres Sándor, Gyárfás Endre, Gárdonyi Géza, Pósa Lajos, Lázár Ervin, Török Sándor, Kormos István, Zelk Zoltán.
A mesét csöndben kell hallgatni. Áhítattal, mert a mese a királyoknál is hatalmasabb. Örök életű.”
Egy következő alkalommal gondolkodjunk együtt azon, hogy egy jó könyv olvasása miben jelent mást egy 7-14 éves számára, mint egy videojáték élménye.
Eddigi vándorutamat középiskolai tanárként kezdtem, majd három leány nevelése közben rájöttem, hogy az út jó, csak az irányon kellene változtatnom. Meseterápiát tanultam és osztálytanító lettem a debreceni Napraforgó Waldorf Iskolában. A mese minden nap találkozik bennem azzal az úttal, amit most járok vagyis az utam állandó kísérője a mese. Tartsatok velem, legyetek Ti is az utitársaim!
Balogh Zsuzsa
Az első korosztálynak írt ajánlót a következő címnél találjátok: SEGÍTS, MILYEN MESÉT OLVASSAK A GYERMEKEMNEK? – I.
Útravalóul szeretettel adjuk tovább Kányádi Sándor meséjét:
Kányádi Sándor: Mesék meséje
Volt egyszer egy király, aki nem szenvedhette a mesét. A mesemondókat meg éppenséggel ki nem állhatta. Legszívesebben vízbe fojtotta, karóba húzatta volna valamennyit. Vízbe is fojtatott, karóba is húzatott minden mesemondót, költőt, regöst és énekest, akit csak kézre keríthetett közülük, mert a versekből s a muzsikából is egyedül csak a pattogó pram-pam-prampamot szerette. Meg azt, hogy: csinnadratta-bumm.
Még a mesemondók mesemondójának sem kegyelmezett. Fejét vétette, jobban mondva, vette saját kezűleg. Szerencsétlenségére éppen a szóban forgó király idején élt a mesemondók mesemondója, aki éppen a költők költője is volt, mert olyan mesét talált ki, hogy aki azt végighallgatta, mindjárt más ember lett belőle: a rosszból jó, a jóból még jobb; a gőgös szerénnyé, az irigy nagylelkűvé változott; a haragos megbékélt; a hazug attól kezdve csak igazat mondott, és így tovább. Egyedül a kegyetleneken nem tudott változtatni, mert azok sohasem tudták végighallgatni.
A király is – mondanom sem kell – a kegyetlenek közül való volt.
– No, azért ezt a híreset már magam is meghallgatom – mondta, amikor elébe lökdösték a saruszíjaitól is megfosztott mesemondók mesemondóját. A saruszíját azért szedték ki, nehogy a karóba húzástól való félelmében felköthesse magát. Így szokták azt a tömlöcökben, mióta világ a világ.
– Fűzzétek vissza a saruját – szólt oda a király a porkoláboknak –, úgyse lesz alkalma felkötnie magát, mert én őhírességét most végighallgatom, s utána, bizonyságul, hogy a meséje engem meg nem indított, saját kezűleg csapom le a fejét. No, hadd hallom azt a mesét!A fogoly megrázta láncait.
– Vetesd le. Láncokban nem mesélek.
– Nem? – horkant s kapott kardjához a király.
– Nem én! – nézett szembe vele a költők költője.
A király dohogva lökte vissza kardját a hüvelyébe, s intett, hogy szedjék le róla a vasat.
– Na, hadd halljuk most már a mesék meséjét. Vagy óhajtasz még valamit?
– Le szeretnék ülni.
– Ülni a király előtt! – horkantak föl most már mind a körülálló udvarbeliek. – Micsoda vakmerőség!
– Hozzatok egy széket őurasága alá! – nyelte le a mérgét a király.
– Üljetek le ti is, mindannyian – intett a körülállók felé a költők költője. – A mesét csöndben kell hallgatni. Áhítattal, mert a mese a királyoknál is hatalmasabb. Örök életű.
– De te a halál fia vagy! – szökött fel a trónjáról a király, aki tovább nem nyelhette mérgét. Suhant is a kardja. Mindenki földön látta már a költő fejét. De abban a minutumban hatalmas fény csapott a palotába. Tűzszárnyú madár suhant be, s a költőt elkapta a király keze elől.
– Sohasem fogod megismerni a mesék meséjét. Soha! – hallották még a megrémült körülállók, akik haláluk napjáig se tudták bizonyossággal, hogy a madár vagy a költő mondta volna-e.
Dühösen lökte vissza kardját a király.
– Hozzátok előmbe mindazokat, akik már hallották a mesék meséjét. Hallani akarom! Csak azért is hallani akarom.
Szétszaladt az udvar, a porkolábok, még a kukták is mind a mesék meséjét ismerőket keresték. Estére tele lett velük a palota pincéje. De egy sem akadt, aki elmondta volna a királynak is. Hiába dühöngött a király, hiába suhogott a kardja.
– Nem vagy méltó a végighallgatásra. Nem érdemled – mondta sorra minden elővezetett.
A király sújtott-vágott volna, de a tűzmadár minden suhintásra megjelent. És elvitte a halálra szánt mesemondókat, sorra mind, amíg csak ki nem ürült a pince.
A királyt pedig megölte a mesék meséje utáni szomorúság.És azóta is minden mesemondó, költő, regös, énekes azért él-hal, teszi rá életét, hátha sikerülne kitalálnia, elmondania a mesék meséjét, amitől egyszerre jobbá-szebbé változna a világ s az emberek.
