Főoldal CsaládAnya is, Apa is Egy anya egyszerűen csak szeret

Egy anya egyszerűen csak szeret

Gondolatok Szabó Anna Esztertől

by maja

Azt hittem, nem is akarok második gyereket. Emlékszem, Mór úgy másfél-két éves lehetett, Berlinben éltünk és egy szál mosható pelusban tapicskolt a játszótéri sárban. Épp az évi egy-két kánikulás napot élvezhettük. Figyeltem, ahogy tapsikol, sikongat játék közben és arra gondoltam, hogy nekem Ő elég, Ő maga a boldogság. Ezt nem lehet fokozni és nem is akarom. Megszállottan próbáltam magamba szippantani minden mozzanatot, hangot, illatot, puhaságot, mosolyt és nevetést és lehetetlennek tartottam, hogy valaha ezt a figyelmet megosztani akarnám. Aztán csak eljött az a pont. Egy évvel később.

Ki érti ezt?! Egyszeriben mindennél jobban vágytam arra, hogy csatlakozzon hozzánk még egy kicsi. Várandósságot akartam, szülni akartam, ezúttal természetes úton és újra átélni, ahogy egyek vagyunk a babával. Nyilván ebben szerepet játszott az is, hogy Mór már nagyobb lett és egyre inkább elvolt nélkülem. Már nem Ő és én voltunk a világ. Volt Ő és voltam én. És megint akartam, hogy én egy „Mi” része legyek.

Nem jött össze egyszerűen. A külföldön élés egy olyan periódusában voltunk akkor már, mikor depressziós lettem, nem találtam a helyem és minden egyes nap küzdelmes és fájdalmas volt. Egy éven keresztül nem jött. Jól tudta, hogy az csak egy átgondolatlan kísérlet lett volna arra, hogy valami kössön Berlinhez, valami személyes, valami igazán nagy dolog. Egy baba. De tudta Ő hogy nem szabad odaszületnie, mert nem ott voltunk otthon, nem voltam egészséges. Majd hazaköltöztünk, vidékre ráadásul. És egy hónapon belül már tudtam, hogy van velem valaki új. Egy kislány. Éreztem, pontosan emlékszem, milyen volt a pillanat, amikor bevillant, hogy itt most elindult egy új történet. Nem volt egyszerű terhesség. Szerencsére nem volt semmi bajunk egyikünknek sem, de a hazaköltözés, az anyagi nehézségek eleve haladóbb tempót diktáltak, nem beszélve a szülés körüli szorongásról, hiszen VBAC-re készültem.

Úgy a huszadik hétben járhattam, mikor a dúlámnak bevallottam, nem érzek még igazi kötődést. Ismerem, aki odabent van és érzem, hogy lány, érzem, hogy kapcsolódunk, de nem merek kötődni. Féltem elárulni Mórt. Féltem, hogy ha elkezdem szeretni a kicsit, úgy Mórból már a NAGY lesz és akkor minden megváltozik és azt nem akartam. De hát nem lehet parancsra szeretni, vagy nem szeretni. Egy  anya egyszerűen csak szeret. A dúlám megnyugtatott, hogy ezek teljesen természetes dilemmák, de bízzak magamban, magunkban, helyükre kerülnek a dolgok szépen. És így is lett. Sose felejtem el, ahogy Mór a hasamhoz bújt. Ahogy nevetett, mikor az ultrahangon elmondták, kishúga lesz és meg sem lepődtünk, tudtuk amúgy is.

Lenkus végül egy decemberi napon született meg, életem legelementárisabb momentumaként. Tudom, nem hangzik ez túl jól, tekintve hogy már egyszer szültem, de sajnos azt a szülést sok körülmény beárnyékolta. Ettől függetlenül az a nap mindent megváltoztatott és minden, ami ma vagyok, azt annak a napnak (vagyis azoknak a napoknak) köszönhetem. De Lenke születése gyógyító volt. Egy igazi szeánsz, egy mindent elsöprő erőhullám,  felfoghatatlanul, sokkolóan erős élmény. És ahogy Lenke kirobbant belőlem, úgy árasztott el és takart be mindent puha takaróval egy olyan meleg szeretet, ami azóta is beragyogja az életünket.

Az, hogy Őt is szeretjük, nem vett el a szeretetből, amit Mór iránt érzünk, sőt. Ahogy minden többgyerekes mondja, tényleg megsokszorozódik a szeretet. Szinte látni, ahogy körbeleng minket, mikor összebújunk. Jó, most kezdek kicsit nyálasba átmenni, de őszintén mondom, hogy ez ilyen.

A szeretet nem egy torta. Nem fogy el csak azért, mert sokaknak jut belőle. Minél többen jutnak rá, annál nagyobb, annál táplálóbb, erősebb lesz.

Persze azóta már nagyobbak mindketten. Már balhéznak, nyúzzák egymást és persze féltékenykednek, felváltva, rosszabb esetben egyszerre. Rendben is van ez így. Jóval harminc után is képes vagyok betegesen féltékenykedni, ha a tesóimról van szó.

Mert ez a szeretet megsokszorozódás csak az anyáknak és az apáknak egyértelmű, a gyerekeknek még nem. Elképzelni se tudják, hogy igen, mindkettejüknek jut ugyanabból a szeretetből. Egyiküknek sem fog kifogyni soha az ölelések tárháza. Mostanra tényleg azt hiszem, hogy elegen vannak ketten. Nem azért, mert most az ő kettősük olyan tökéletes, hogy bele akarok feledkezni, hanem mert úgy érzem, ennél több gyerekre nem jutna annyi türelem, energia, mint amennyi szeretet.

Mert sajnos a szeretet sokszorodózásával nem növekszik mindez egyenes arányban. Én csak egyre fáradtabb, egyre türelmetlenebb vagyok és bőven kimerítem a kereteimet. Szeretném ennek a két gyereknek megadni a tőlem telhető maximumot és azt hiszem, ez önmagában is kihívás.

Persze, várandósnak lenni, szülni, szoptatni, babázni elképesztő. A legnagyobb, legszínesebb, legvadabb, legegzotikusabb utazás. De megérkezni, jelen lenni és egyszerűen megélni ezt a mi egységünket legalább olyan nagy, színes, vad és egzotikus út. A sötét oldalaival, a nehéz pillanatokkal és napokkal együtt is imádom.

Sok mindent csinálnék másképp és sok hibát követek el, de az az egy biztos, hogy nem okoz problémát lavíroznom a két gyerek szeretése között. Az csak simán megy, mindent átjár és ezt ők is tudják.

Szabó Anna Eszter

Az anyai szeretetről a mamami fórumon tovább folytathatjuk a beszélgetést. Ha van kedved. várunk.

Kapcsolódó cikkek

A weboldalon cookie-kat használunk, annak érdekében, hogy a lehető legjobb szolgáltatást nyújthassuk. Elfogadom Teljes adatkezelési tájékoztató ITT.