Ahány ház, annyi szokás, az ünnepek közeledtével ez pedig többszörösen igaz. Keresztény, zsidó, ateista, megannyi szemlélet, a régi és új hagyományokról nem is beszélve. Talán egy dolog lehet a közös a kisgyerekes családoknál (de természetesen itt is vannak kivételek): a varázslat, a mese, a csillogó szempárok. De miért is jó ez, kell-e?
Emlékszem, gyerekként imádtam az adventi időszakot. A vasárnapi gyertyagyújtások, a Mikulásra várás (és persze mindig megpróbálni kilesni őt), majd Szenteste a Jézuska és az angyalok érkezése. Egy jelenet égett belém nagyon gyerekkoromból: zongoráztam, ott volt velem anyukám és a testvérem. Aztán egyszer csak egy kis csengő megszólalt. Talán rohantam, de ha nem, biztosan siettem a nappaliba. Apukám már ott volt (hogy előzött meg? 🙂 ), és a szokásos helyén már állt a csodálatos karácsonyfa, égtek a színes fények, alatta a becsomagolt ajándékok. Csoda volt, varázslat. Pedig – a zongorázásból ítélve – már iskolás voltam. Arra már nem emlékszem, mennyire tudtam, hogy valójában kik szorgoskodnak a fa feldíszítésével és kik teszik oda az ajándékokat. Lehet, hogy sejtettem, de annyira hinni akartam a karácsonyi csodában, hogy az agyamnak egy nagyon mély zugába ástam el a gondolat csíráját is? Ezt már nem fogom tudni felidézni, csak az érzést, hogy mennyire káprázatos volt minden.
Snitt.
Arra is emlékszem, hogy kamasz vagyok a kamaszokhoz jellemző utálatos, lázadó hangulattal, akinek semmi sem jó és mindenkinél jobban tudja, mit és hogyan kellene csinálni. Az osztálytársakkal meggyőződve arról beszélgetünk, hogyha nekünk lesznek gyerekeink, biztosan nem fogunk a szemükbe hazudni Mikulásról és angyalokról, milyen dolog már az ilyen? Kegyetlenség, rettenetes, a világ elleni egyik legnagyobb vétek!
Snitt.
Anya vagyok. És már máshogy rajongok a decemberért. Az adventi időszak különleges energiái egészen feltöltenek. Egészen meghat, amikor kora reggel a gyerekeim izgatottan suttogják, hogy itt járt a Mikulás, és pizsamában bontogatják a csomagot. Velük együtt könnyezem meg karácsonykor a feldíszített fát és szinte nekem is remeg a kezem, amikor kíváncsian kibontjuk az ajándékokat: vajon mi lehet benne? És honnan tudta? Na jó, nem mondom, egyébként néha jó lenne, ha a gyerekeim nem egy képzeletbeli, pocakos lényért rajonganának, és nem az angyaloknak lennének végtelenül hálásak a varázslatos hangulatért.
A mese, a fantázia 2-3 éves korban még teljesen összemosódik, de még óvodás korban is része a mindennapoknak. Egyszer azt olvastam, átlagosan 8 éves korukig hisznek a gyerekek a Mikulásban.
Szerintem ez egy csodálatos játék, amit érdemes fenntartani, amíg hisznek a varázslatban. Nyilván, ha egyszer rákérdeznek, nem fogok tűzzel-vassal ragaszkodni a történethez, de az is biztos, hogy ameddig szeretnék, fenntartjuk az illúziót. Izgalmas lesz az is, amikor a nagyobb gyerek már cinkostárs lesz, a kicsi pedig még nem sejt semmit.
Ha pedig eljön az idő, akkor már nyíltan fogunk beszélni az ajándékozásról. De addig is jó, nekünk is, a felnőttek lelkének, hogy az ünnepeink részének tudhatjuk ezt a pozitív, szeretetteljes csodavilágot. Máshogy éljük meg, mint kisgyerekként, de újra van varázslat. Bárcsak mindig itt maradna velünk, bárcsak sosem múlna el.
Nálatok ki hozza az ajándékokat?
Somló-Bakos Dalma
Ha van kedvetek, a Mamami fórumon, régebbi beszélgetéseket olvashattok a karácsonyi készülődésről, klikk ide.
