Köd van. Erős. Ha kinézek a hálószobánk ablakán, szemben a hegyből semmi sem látszik. De legalább fehér, és olyan, mintha hideg lenne és tél. Jaj, hogy ez a fránya hó ennyire várat magára. A bennem rejlő kisgyerek minden hópihének annyira örül! A hóesés nyugalma semmihez sem hasonlítható. Halk, néma, mégis történik.
A szülői ágyba beledobva, megpillantom Zsálya pizsamáját, legutolsó nyavalyája óta (amibe persze mi is belekeveredtünk hetekig), a csajszi az ágyunkban ragadt. Itt álmodik egy hete már a Diótörőről, aminek orosz balett változatát teljesen magáévá tette az ünnepek alatt. Reggeltől estig szólnak a balett részletei, vagy teljesen egyben, és a kis házitündérünk balettozik, és abszolút úgy gondolja, mindent tökéletesen ugyanúgy csinál, mint az előadásban a profi táncosok. „Idenézz anya, mekkorát ugrok!” 🙂 Azzal villogtunk a családnak az elmúlt héten, hogy bejátszottunk kis zenei részeket az egész balettből, és Zsályának meg kellett mondania, hol tart a történet, mi van éppen a színpadon, (10/10).
Biztos az is nagy élmény, hogy ezt az egészet nézheti laptopról, míg mást nem. Leszokott a napi egy Bogyó és egy Pepa meséről telón, eszébe sem jut. Ritkán. Szóval arra van remény, hogyha sokáig eltereljük a figyelmüket más aktivitással a mesenézésről, egy idő után ennek a rutinja is ki tud kopni. Nálunk működött. De most itt van a balett, és hát… de legalább szimfónikus zenét hallgat vele és táncot néz. Ez is elmúlik majd.
Előadói létünk „furfangjai” a sokáig koncertmentes időszak utáni mindennapos koncertezés. Van, hogy napi kettő is, ami igazán furcsa ritmust ad a családnak és Zsályának is. Most napokig szinte csak apa volt vele, ő altatta, én mentem néha már délben el, miközben éjjel érkeztem, és ez így nap nap után. Ma megyek újra fellépni, aztán nagyon sokáig csend, szünet. Sehol semmi megmérettetés, semmi kihívás, csak az itthoni lét, nem mintha, ez nem lenne kihívás. 🙂 Ez a sok itthon töltött idő irigylésre méltó is lehet, de valójában a két szintes házban csak este ülök le először, hiába minden szünet és munkamentesség. Szóval a képlet marad 2023-ban is.
Kitettem magamról közösségi oldalakra egy fáradtka képet, amivel egyben Boldog Új Évet kívántam minden kedves embernek. Egy utcabeli csajszi barátnőm azt írta nekem, végre, hogy te nem azt mutatod, hogy kicsattansz év végére az energiától, hanem vállalod, hogy fáradt vagy és kimerült.
Nem tudom, mit szeretnek látni az emberek, elvágyódnának-e általunk egy kívülről mesevilágnak tűnő állapotba, vagy örülnek annak, hogy pont olyanok vagyunk, mint ők maguk. Talán mindkettő. Tudom, hogy sokmindenkinek küzdelmes az év vége. Látom, érzékelem és magamon is tapasztalom, hogy nem olyan rózsás. Valahogy nehéz energiák nehezednek ránk, az univerzum mozgolódik és várja, hogy alakuljunk, tudatosodjunk, megfejtsünk, eltávolodjunk és szintet lépjünk. Ez küzdelem nélkül nem megy. Szóval az év végém nekem sem felszabadult feltétlenül, nekem sem makulátlan, tele van torokfojtogató érzésekkel, kérdőjelekkel.
Nagy a köd. Várom a nyugodt, csendes havazást, a fehér szűzies tájat, vagy a napsütést, ami beragyog a lelkünkbe, lelketekbe. Azt kívánom, legyen egy tudatosabb döntésekkel, párbeszédekkel, önszeretet gyakorlással átszőtt, természethez közelhúzódó, boldog pillanatokkal telis-teleszőtt Új Évünk! puszi
Németh Juci
