Emlékszem, egy esti hosszas szoptatás során jött fel az érzés, hogy most már készen állok, el tudnám képzelni, hogy egy másik baba is érkezzen hozzánk. Azt hiszem, nem sokkal ezután fogant a kicsi Bolda.
Nem gondolkodtam rajta korábban, csak valahogy bevillant: nem szeretném, ha ugyanott, ugyanúgy születne a kisebbik lánykám, ahol az első babám is. Nagyon szép, felemelő volt az érkezése, és akkor, ott úgy volt tökéletes minden, ahogy volt. Mégis azt éreztem, ha a járt utat választanám, akkor csalódnék.
Az első szülés tapasztalatával a hátam mögött jöttem rá, hogy mi az, amit szeretnék és mi az, amit nem. Ami biztos, hogy háborítatlanságra vágytam, a folyamatokat teljes valójában megélni és a babámnak is ezt szerettem volna. A kórházban közrejátszott az én megfelelni akarásom, megszakította a folyamatot az odajutás izgalma, a gátvédelem során érzett kellemetlenségek, az irányított kitolás, a ctg pántjai a hasamon, és nem utolsó sorban az, hogy az aranyóra után a babámat hosszú időre elvitték tőlem. Vágytam rá, hogy a családunk egysége ne törjön meg napokra, hogy Attila is velünk lehessen, együtt megélve az első napok pillanatait, azt pedig elképzelni sem akartam, hogy Bejke napokig távol legyen tőlem.
Így jutottam el elég gyorsan az otthonszülés gondolatáig, majd nemsokára egy tájékoztatóra, ahol egyértelmű volt, hogy ezt szeretném. Attila is teljesen egyetértett, támogatott az első pillanattól, majd hamarosan rátaláltunk Angira.
A 40. hét betöltése után 2 nappal, vasárnap éjszaka rendszeres jóslófájásokra ébredtem, ezek aztán amilyen hirtelen jöttek, úgy el is múltak. De reggelre már tudtam, hogy ma lesz a nagy napunk. Amikor volt egy kis időm hangolódtam, kicsit magamban voltam. Attila napközben csinált nekem egy kényeztető pedikűrt, amit különösen romantikusnak éltem meg. Valamiért nem akartam éjszaka szülni, de közben arra gondoltam, hogy Bejke biztosan aludni fog, míg megérkezik a kistestvére. Ebből az egyik kívánságom teljesült.
Épp az Erdei böngészőt olvasgattuk késő délután Bejkével, amikor egy sugallat hatására megkértem Attilát, készítsen rólunk egy közös fotót. Pár perc múlva egy erős méhösszehúzódást éreztem, majd elfolyt a magzatvíz. Attila hívta Angit, és megbeszéltük, hogy indul is hozzánk, mivel úgy éreztem, ez a szülés sem lesz maratoni hosszúságú. Közben hallgattunk szívhangot, majd Bejke gondoskodóan törölte le a hasamról a zselé maradékát.
Átmentünk a fürdőszobába családilag, majd én úgy éreztem, jól esne egy zuhany, így beálltam alá, és egyből forró vizet kezdtem engedni a derekamra és hasamra az összehúzódások idején. Ekkor még tudtam mosolyogva figyelni Bejkére, akit én is, Attila is nyugtatott, hogy minden rendben, nemsokára érkezik a kistesó. Érdeklődéssel figyelte, mit csinálok. Attila tett-vett, hallottam, ahogy készíti elő a háttérben a dolgokat, majd egyre halványabban, távolabbról érzékeltem a külső eseményeket. Nagyon erős fájások kezdtek jönni, és akkortájt kértem meg Attilát, hogy most már Bejkét vigye messzebb, már nem szerettem volna, ha velem marad.
Nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan, ilyen intenzív összehúzódások lesznek. Hiába igyekeztem vizualizációval, légzéssel kontroll alá vonni vagy legalábbis kellemesebbé tenni a helyzetet, nem sikerült. Így sorra engedtem el ezeket a törekvéseimet, miközben hallottam, hogy Angi és a barátnőm, Anna is megérkeztek.
Ekkor nyugtáztam magamban, hogy körülöttem minden rendben, ugyanakkor megijedtem, mert azt éreztem, hogy azok az erők, amik bennem dolgoznak minden eddig ismertnél hatalmasabbak, és nem bírom elviselni. Angi nyugtatott, hogy nagyon jó, amit csinálok, minden rendben, én viszont csalódottságot éreztem, hogy képtelen vagyok a folyamatot magasztosabban megélni. Nem találok jobb kifejezést, valamiféle emelkedettebb tudatállapotot vártam, ehelyett pedig most menekülni akartam. Kétségbe estem.
Aztán egyszer csak elengedtem mindent, ki is mondtam magamban, és szinte a következő pillanatban már éreztem, hogy egy tolófájás érkezik. Új erőre kaptam, és ösztönösen ereszkedtem le állásból félig térdelő-guggoló pozícióba fejemet a kád szélére hajtva. A csempe hidegsége megváltás volt, onnan gyűjtöttem erőt a következő tolófájáshoz, ami a torkomból feltörő hanggal együtt elemi erővel érkezett. Éreztem a babám buksiját a kezemmel, majd a következő nyomásra már meg is született.
Alig bírtam felfogni, hogy ilyen gyorsan megtörtént. Ahogy Angi segítségével magamhoz fogtam, és megpillantottam gyönyörű kis arcocskáját elöntött a végtelen hála érzése, és könnyek közt köszöntöttem őt. Pont egy óra telt el a magzatvíz elfolyása óta.
Amíg átsétáltunk a szobába dúdolgattam magamban egy dalt: „Köszönöm, köszönöm, hála, hála”.
A méhlepény most is lassan vált le, csakúgy, mint az első szülésemnél – ahol kinyomták belőlem, és ami a legfájdalmasabb érzés volt, amit akkor átéltem. Most türelemmel, szeretettel várták, hogy megszülessen – egy kis bábai praktikát azért bevetve -, és végül, szépen, épségben megszületett, mindenféle húzás, nyomás nélkül. Mixi – aki időközben megérkezett – és Angi szeretetteljes, támogató jelenléte nagyon-nagyon sokat segített ebben. Hatalmas megkönnyebbülés volt számomra, amikor túljutottunk ezen a szakaszon. Ezt követően a gát vizsgálatakor pedig kiderült, hogy semmilyen sérülés nem keletkezett.
Innentől kezdve egy nagyon meghitt légkör töltötte be a szobát, és a következő pár órában igazi királynőként éreztem magam. Mindenki a mi jólétünket leste. Pici lányom már jó ideje aktívan szopizott, amikor Attila elvágta a köldökzsinórt. Bejke kíváncsian szemlélte a pici babát, akiről az utolsó napokban ő is egyre többet beszélt. Felmászott az ágyra, és lelkesen ismételgetett egy szót, amit eddig még sosem halottunk tőle: „Boldog, boldog!” Így lett a kislányunk neve az általunk kiválasztott nevek közül a Bolda.
Életem egyik legjobb döntése volt, hogy ezt az utat választottam. Megélhettem a szülést teljes természetességében, amire vágytam, miközben egységben maradt, sőt megerősödött a család. A segítőimre pedig nincs jobb szó, mint hogy csodálatosak.
Köszönöm, köszönöm, hála, hála.
