Tovább haladunk cikkünkben azon az úton, amelyen előbb szülőként egy újszülöttet, majd totyogós kisgyermeket kísértünk, most azonban már egy növekedő kicsi emberrel való kapcsolódásra tekintünk rá a Waldorf pedagógia mentén. Arra, mi minden történik háromtól hatéves korig, amikor a gyermek már beszél, megmutatja magát és elkezdi keresni helyét a világban. Ezúttal is Kotormán Márta waldorfos osztálytanító kalauzol bennünket a titkokkal és csodákkal teli gyermeki fejlődés világába.
Kotormán Márta: Az első hét év sűrű és nagy történet, hiszen az első évben az érzelmi kötődések alakulnak, majd erősödnek meg. Az édesanyával való jó kapcsolódás törődésben, gondoskodásban valósul meg, és a fizikai gondoskodáson keresztül érzelmi, lelki biztonság születik a gyermekben.
A következő, hároméves kortól kezdődő életszakasz az előzőhöz képest nem annyira a külső fizikai változások ideje. Inkább növekedésben látható a fejlődés. A kiscsoportos és a nagycsoportos, iskolába lépő gyermek teste között nincs nagy különbség. Azonban a szervek fejlődése, összehangoltsága folytatódik egészen hét és kilenc éves korig.
Ebben a korszakban is szépen megtalálható a hármasság testi, érzelmi síkon, valamint a gondolkodás fejlődésében is. Ezek természetesen nem választhatók el egymástól, egyik a másikat áthatja. A testet megformáló erők a három év alatt fokozatosan felszabadulnak feladatuk alól és egyre inkább a gondolkodásban hatnak. E folyamat végén válik iskolaéretté a gyermek.
Az első három évben, amíg szoros családi közelség van, a fizikai igények elégítődnek ki és az érzelmi élet alapjait rakják le a családban. A következő három évben pedig nemcsak a mai törvényhozás szerint (a gyermek 3 éves korától kezd óvodába járni), hanem természetszerűen a gyermek kilép „az anyja szoknyája mögül” és távolabbra is elkezd kötődni. Ez persze előbb is alakulhat, csak három éves kortól lesznek ezek már természetesebb gesztusok, például nagymama jön, vigyáz rá. Innentől kezdve a gyermek kapcsolatokat épít, így lépeget apró lépésekben a szocializálódás felé. Hétéves kor után ez sokkal nagyobb léptekkel, és más hangsúlyokkal folytatódik.
Az első hét évben tehát a szellemi lény, aki a fizikai testbe született, a saját képére formálja ezt a biológiai matériát, amit szüleitől kapott. Egy részét átdolgozza, egy részében pedig jól érzi magát és megmarad benne. Úgy lehet ezt elképzelni, hogy a genetika alapján van egy sablon, amibe ő belebújik és azon egy kicsit feszít is, ha akar, ha pedig jól érzi magát benne, akkor elfogadja. Ekkor láthatjuk azt, hogy kiköpött anyuka vagy apuka a gyerek. 🙂 Érthető hát az a gondolat, hogy a kis szellemi lény miért pont a saját szüleit választotta.
A gyermekbetegségek is segítik a formálódás időszakát, amikor láz és a betegséggel járó tünetek mentén az Én, a szellemi kis lény formál egy nagyot a testen és a benne rejlő, magával hozott hajlamok csíráin. A betegségek révén „gyógyít” és alakít magán.
Mamami: Mi szülők nagyon tudunk aggódni, amikor beteg a gyermekünk. De eszerint a gondolatmenet szerint tekinthetünk a gyermekbetegségekre akár pozitív szemmel is?
Kotormán Márta: Igen, bizonyos értelemben ez segítheti a szülőket abban, hogy ha van egy hétköznapi betegség, amit jól ismerünk, és jól tudjuk, hogy az milyen tünetekkel jár és meddig tart, akkor legyen türelmünk az első két-három naphoz. Adjunk IDŐt, hogy a betegség lefolyása által erősödjön, alakuljon gyermekünk! Gondoznunk kell gyermekeinket a tünetek mentén és hagyni, hogy például legyen lázas, mert az jó, és szükséges is a lejátszódó biológiai, szellemi folyamatok számára. A gyermekek jól bírják a lázat, ezért engednünk kell, hogy hasson, hogy tudjon dolgozni. Nem félni kell a láztól, hanem gondozni kell a lázas gyermeket. Ez természetesen a hétköznapi betegségekre értendő.
Mamami: De mi a helyzet akkor, ha nem hétköznapi az a betegség?
Kotormán Márta: Úgy tapasztalom, hogy ez a téma a hétköznapi pszichológiában is közbeszéd tárgya. Hallhatunk, olvashatunk arról, hogy valakinek ez a „sorsa” lehet, hogy dolga van ezzel az embernek. Valószínűleg ezek sorsszerű események és történések. Én úgy hiszem, valahol a szülő és a gyerek sorsában is benne van.
Mamami: Ebben az életszakaszban jelen lehet még a dackorszak is. A Waldorf pedagógia vagy az általad képviselt szemlélet mit mond erről?
Kotormán Márta: A „dackorszak” egy nagyon éles, mindenki számára nyilvánvaló és karakteresen „kikiabálós” időszak, amikor valahogy megjelenik, bevillan a gyermek tudatába egy pillanatra az ÉN. A nem látható szellemi lény kikiabál a kis totyogós testből, hogy „figyeljetek, én itt vagyok, nem csak egy kisbaba vagyok”. A fizikai lét, akár egy túlságosan szűk ruha ekkor még kényelmetlen lehet egy szellemi lény számára, akinek bele kell abba bújnia, és amely kétéves kor körül eléggé kész.
Bevillan a felismerés a gyerekeknek, hogy ők önálló lények a testükben és a családjukban, és ezt megmutatják. Az Én magamagára eszmél egy pillanatra és erről ad hírt: ÉN, AKAROM, NEM. Ez igaziból nem dac vagy ellenkezés. Csak így tudják velünk tudatni az elkülönülés élményét, amely egyszerre öröm és félelmetes is. Az igazi elkülönülés-élmény bevillanása ez, amely majd kilenc év körül történik a gyermekkel. S e korszakban bennünk, szülőkben is tudatosul gyermekünk egyedisége, egyén-sége.
Mamami: Szülőként hogyan lehet ebben jól jelen lenni?
Kotormán Márta: Szerintem ezt békességgel türelemmel, higgadtsággal kell segíteni, egy újféle lelki burkot képezni a gyermek köré. Praktikusan a fizikai biztonságról gondoskodva hagyni, hogy „kitombolják” magukat, mert ez nem nekünk, hanem róluk szól. Fontos, hogy együttérezzünk velük, mert persze hogy nem értik, mi történik velük. Mi tudjuk, s ez így elég is, jó is. Szóval ettől az időszaktól másképpen kell számolni a gyerekekkel. De hosszabb-rövidebb idő után kisimul a gyermek, és jó nevelés mellett egy kedves, nyugodt, felfedező korszakba lép.
Mamami: Számolunk velük, itt vannak velünk. Mi jellemző leginkább erre a három és hatéves kor közötti szakaszra?
Kotormán Márta: Fizikai fejlődés, erőben, magasságban, ez az, ami látványos. A szervek, a tüdő, a máj stb. fejlődése folytatódik. A légzés és a pulzusszám aránya majd csak kilenc év körül lesz a felnőtt emberre általánosan jellemző arányú. Egyre távolodnak a szellemi világtól, amelyből érkeztek, mégis egységben élnek a világgal. Vannak gyerekek, akiknél például, számunkra csodálatosan végletesen, növényekkel, állatokkal való kapcsolatában is megnyilvánul valami lelki-szelleminek tűnő kapcsolódás. A gyermek egységben él a világ dolgaival, lényeivel. (Ezt az egységet nagyon sok minden akadályozza, szaggatja már egy ideje, és korunkban is.)
Fontos, hogy tudjuk, kicsi kortól kezdve, és még ebben a szakaszban is szinte az egész gyermek egy nagy érzékszerv. Sokkal több érzékszerve működik intenzíven, egészséges állapotban, sokkal nyitottabb, mint a felnőtt.
Mi, felnőttek az ingerek nagy részét megtanultuk figyelmen kívül hagyni, feldolgozni. A tudattalan érzékelésünkben nekünk is ott van, gondoljunk csak arra, hogy egész nap zúgás vesz minket körül, az utcán, a munkahelyünkön vagy otthon, amit igaziból csak akkor veszünk észre, amikor elcsendesedik körülöttünk este a világ. A gyerekek viszont ezt még kifinomultan, befogadó módon érzékelik. Ez a dolguk: érzékelni a világot. S mindent, amit befogad, azt a testében dolgozza fel – sejtszintig hatol.
Ezért kellene óvni a már jól mozgó gyermeket és kímélni a mai civilizált élet eseményeitől, hatásaitól, mert ez rá károsan hat. Túl gyorsan, túl hangosan, túl sok, ami éri a gyermeket. Ez betegítő.
Mamami: Ebben az életszakaszban jelennek meg az intézmények, erről mi a véleményed?
Kotormán Márta: Az, hogy arra egyáltalán nincs még szüksége egy gyereknek háromévesen. Arra van szüksége, hogy családban, az otthonában és kint, a szabadban növekedjen. Természetesen jó, ha nem kizárólag a szűk, hanem a tág családban, rokonságban, felnőttek között, és időnként különböző korosztályú gyerekekkel szociális kontaktusba lépve tanul, fejlődik. Ebben a szakaszban számára az utánzás és példakövetés a fontos. A családi közegben lenne ideális „tanulni” a hétköznapi tevékenységeket. Felvenni a mozdulatokat, a világ hatásait megélni, figyelemmel befogadni a világot. Nyilván tudjuk, hogy a világ nem így van most, de akkor is ez lenne az ideális. Jó, ha tudjuk, hogy nagyon fontos lenne olyan értelmes, utánozható, reálisan helyes cselekvéseket véghezvinni a gyerekek körül, ami méltó arra, hogy utánozzák.
Mamami: Vagyis az sem jó, ha csak az anyukája és apukája nyújtja neki ebben az időszakban a mindennapokat? Ha nincs a gyerek körül nagycsalád, akkor kevésbé baj az intézményesülés?
Kotormán Márta: Ma ez van. Ebben is van jó. Sok minden befolyásolja ezt a körülményt.
Én egy olyan idea felől közelítem meg a beszélgetést, amiről úgy hiszem, hogy követni való és jó lenne. Jó, ha ezeket tudjuk, hogy tudjunk más nézőpontból is látni, másként gondolkodni, hogy tudjuk más oldalról is meglátni a gyermekeket. Mert azzal hatunk a gyermekre, ahogy körülötte vagyunk, gondolkodunk, cselekszünk.
Az iskola világában is maga a tananyag csak a körítés, mert azzal hatok, ami(lyen) én vagyok. A kicsiknél pedig az a legfontosabb, akik mi vagyunk. Az a lényeg, nem a matematika vagy akármelyik tárgy, mert az ahhoz kell, hogy valamin keresztül megtaláljuk az utat egymáshoz. Hogy az én lényemen keresztül találkozzon például a matematikával.
A nyugodt családi légkör jó alapot ad a gyermeknek. A kötődés, a bizalom megadja azt a bátorságot, hogy kilépjen az életbe. Ha ezt a szülők jó meggyőződéssel el tudják fogadni, akkor könnyebb engedni ezt majd, ha eljön az ideje.
Nézetem szerint a szellemvilágban nem tudunk különálló lényként megnyilvánulni, és ahhoz, hogy találkozzunk, meg kell születnünk. Az iskolás korban van igazán ideje a szociális térbe lépésnek. Ma ebben is a sietség tapasztalható. Az iskola nem természetes dolog egy fejlődő gyermek számára, hanem társadalmi szükségszerűség. Gyermekmegőrző hely, ahol oktatnak, nevelnek. Az óvoda mesterséges tér. De az biztos, hogy három és hat éves korban az lenne a jó, ha szűkebb, de anyánál és apánál tágabb térbe lépnének ki a gyerekek, jól ismert, biztonságos közegbe.
Mamami: Mindennel játszik, mindenből tanul. Ebben az életszakaszban is fontos még a szabad játék, szabad mozgás. Mi szülőként hogyan tudjuk ezt segíteni?
Kotormán Márta: A gyerek magában hordozza a saját fejlődésének képét, – sorsát megvalósítandó született közénk. Ebben a három és hat év közötti szakaszban az ehhez szükséges test fejlesztését szolgálja látványosan minden tapasztalat. Minden-minden, amit a térben és emberi kapcsolatokban tapasztal, az ebben erősíti, „célja” felé segíti (vagy éppen kissé nehezíti az arrafelé utat).
Jól látja a világ például, hogy a gyermekekben képességeket kell fejleszteni, de nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a gyerekeknek kell képességeket fejleszteni magukban és nem kívülről kell fejleszteni a gyermekeket.
Az egyik képességük a mozgás. Ehhez egy szabad és strukturálatlan környezet lenne alkalmas, ahol szabadon tudnak mozogni, pontosan a maguknak megfelelő ütemben. Türelmes felnőttek, idő. Az a tudásunk még megvan ma, hogy kell a gyereknek a tér és játék, s ez által fejlődik, azt is tudjuk, hogy a képességük kell, hogy fejlődjön. Ezt a három tudást pedig arra használjuk mi felnőttek, hogy elkezdjük kívülről, magunk által képzelt módon irányítani, kontrollálni őket. Például olyan játszótereket építünk, amibe jól meg van határozva, hogy hol mit lehet csinálni. Ráadásul mi felnőttek tudjuk, hogy felelősen segíteni kell a gyerekeket. Így az alig totyogókat is felsegítjük olyan játékra, ami még nem neki való. Már vannak gyerekek, akik hamarabb motoroznak, mint járnak, mert a magunk képére formált, gyors és eszközökkel teli világba akarjuk mihamarabb belehelyezni.
(Ki tudja, mi minden, de az egyenlőség, testvériség eszméje is zúg a fejünkben, tehát a kicsinek ugyanannyi joga és lehetősége van, mint a nagynak. Ebből jó sok galiba adódik!)
Miközben ez az egyik dolog, amivel nagyon sokat ártunk, mert hagyni kellene az adott térben kudarcot vallani, ügyetlenkedni és sikereket elérni is. Hagyni, hogy abban érjen el sikereket, amit maga meg tud csinálni, és ha nem tudja, bátornak kellene lennünk, hogy ezt hagyjuk megtörténni. Odafigyelve, de például hagyni, hogy akár le is essen.
Iszonyatos kontroll alatt vannak a gyerekek és rengeteg elvárást is teszünk eléjük, például a játszótér is az. Megfigyelhető, hogy strukturálatlan természeti közegben a gyermek is sokkal adekvátabban működik.
Nem nekünk kellene behozni a világot, hanem engednünk kellene, hogy maguktól felfedezzék.
Az a jó, ha minél természetesebb a tér. Ha nincs ilyen tér, akkor sok természetbe járás tudja kompenzálni a pörgős napokat. Ott, abban a csöndes és látszólag nem történik semmi-közegben kinyílnak az egyébként becsukódott érzékszervei, amik ahhoz kellenek, hogy minél kreatívabb és minél jobb szociális alapokkal rendelkező kis emberke váljon belőle.
A gyerek ebben a három és hat éves kor közötti időszakban kezd kifejlődni, hagyni kellene neki lehetőséget és nyugodt teret, hogy fejlődjön, és csak azután beléptetni a társadalomba. Mert ha ez nem így történik, akkor az később gondokat okozhat, például az iskolában.
Mamami: A távolodás, a közösség, rokonság hiánya hozza be a pót dolgokat, a képernyőt, az intézményt a civilizált életbe, már egész kicsi korban?
Kotormán Márta: Azt látom, hogy ma a felnőttek azt gondolják, a gyerekekkel állandóan foglalkozni kell, de ha rá tudjuk szoktatni magunkat arra, hogy megpróbáljunk a gyerekeink mellett, figyelemmel élni és engedni, menjenek ki a kertbe és természetesként venni, hogy te ott én itt, és nem lehet, nem kell egy darabig bejönni, egy idő után ez lesz a természetes. Hozzá tudnak szokni a gyerekek egy önállóbb együttléthez is. És mi felnőttek is ehhez a másik állapothoz.
Nekik kell kinyitni magukat a világra és akkor egy idő után az majd mesél fog. Hagyni kell őket unatkozni. Ez serkentő egy gyerek számára, mert neki kell egy új viszonyulást kitalálni. Ezzel szemben a képernyő egy teljesen más dologgal dolgozik, ott a világ már készen jön be, és azt kell csak megítélni, hogy tetszik, vagy nem tetszik.
De nincs jó véleményem a képeskönyvekről sem, főleg ha azok még ismereterjesztők is, amikkel pont három és hat éves korban árasztjuk el a gyerekeket. Bármennyire is csábítóak, ma már nem venném meg, és nem tenném oda a gyermekeimnek. Miért? Mert úgy látom, hogy ezzel egy elidegenítés történik. Ismerni fogja ugyan az állatok nevét, sablonos alakját, például az oroszlánt, zsiráfot, de, pl. a gilisztától vagy a hangyától, ami az életében látható és megtapasztalható, frászt kap, vagy észre sem veszi. Nem tudnak velük helyes viszonyulást kialakítani, teljesen téves és kusza kapcsolódás alakul ki.
Az ismeret, amely nem tapasztalásból születik a kisgyermekben, az káros, elidegenítő.
A gyermeknek valódi dolgokat kellene tapintani a valós formátlanságukban. Sarazni, kavicsolni, botot gyűjteni. Eközben finom ingerek érik a gondolkodáshoz kapcsolódó érzékeket is. A szemmel és füllel befogadott érzékelés által a látható és láthatatlan része is megnyilvánul a világnak a gyermek számára. Tudattalanul fogadja be azokat.
Fontosak lennének a szertartások, melyek segítik ezeket a megismeréseket, kapcsolódásokat. A meséknek is fontos szerepük van, hiszen ezek közvetítik a szellemin keresztül az emberi világba lehozott ősi tudást. Ennek a torzképe a képernyőn és a mai könyvipar által készített könyvekben látható mese, mert annak semmi köze ahhoz, mint amikor mi meséljük a mesét. A meséken keresztül ősi bölcsesség áramlik a gyermekekhez. Az egyszerűbb népmeséknek is majd csak öt és hat éves kor körül van itt az ideje. Fontos tudni, hogy nekünk ezt nem kell magyarázni, csak elmesélni, így a gyermek az addigi ismereteiből használ belső képeket, annyit és úgy, hogy elviselhető legyen neki a történet. Még ha borzalmasnak is tartjuk, ők nem úgy értik, ahogy mi, mert mi már felnőttek vagyunk.
Mamami: A mese nagyon fontos a gyermekek életében, de mi és miként hat rájuk?
A népmeséket inkább ötéves kor után olvassuk, mondjuk nekik, ezt követően öt-hat-hét évesen pedig jöhetnek a tündérmesék. A Grimm meséket pedig majd kilencéves kor után. De fontos és meditációs alap lehet, ha elmeséljük neki a napját, vagy a napunkat, ez is egy mese, hiszen ez egy rítus, ami meghittséget hoz. A mesének meleg, intim szertartás jellege van, amivel jó a napot befejezni.
Nem feltétlenül este kellene mesélni, de a hangulata, a jellege jó lehet a nap zárásához.
Mamami: És mennyire használhatók jól a diafilmek?
Kotormán Márta: Itt is belép már a technika, de azt is meg kell látni, hogy ad egy jó hangulatot. Téli délutánokon jó élmény lehet. Inkább a nagycsoportos óvodás és iskoláskorban kezdjük el ezt behozni az életükbe.
Mamami: Mi az, amit még fontos lehet tudnia minden szülőnek a három és hat év közötti gyermekekkel való életről, nevelésükről?
Kotormán Márta: Talán a legfontosabb feladatunk nekünk, szülőknek az, hogy megértsük, a gyermekünk olyan csodálatos lény, hogy általunk nem ismert érzékszervekkel érzékel számunkra láthatatlan dolgokat.
Végtelen bizalommal és nyitottsággal rendelkezik, és nekünk egy dolgunk van, – és ez iszonyú felelősség-, hogy megtegyünk azért mindent, hogy ezt a bizalmat ne veszítse el.
Olyan világot alakítsunk ki körülöttük, melyben az érzékszervei tiszták maradhatnak az érzékelésben, és legyen idő a befogadottak feldolgozására, a szervek, és belső idegi kapcsolatok kiépülésére. Hogy képessé váljon a magával hozott tervet megvalósítani.
Azt látom, hogy ma a bizalom helyett az önzés nyer teret. Öntudatlan játszmázás van. A szerepek nem egyértelműek, nem tudjuk, hogyan kellene tenni, így ahelyett, hogy belehelyezkednénk az adott élethelyzetben várható szülői szerepekbe, természetellenesen élünk. A virtuális világot adjuk a gyermekeinknek, ami nem a valóság… De ha bicskát nem adunk a kezébe, ha a sarki boltba nem engedjük el, ne adjunk okostelefont se neki.
Tanítsuk meg a való életre, valós tapasztalatokkal, nehézségekkel. Tisztelettel. Mindennél jobban törekedjünk arra, hogy alkalmazkodjunk hozzá, az ő fejlődési folyamataihoz.
Kotormán Mártával, Bíró-Polgár Mariann beszélgetett.
Korábbi interjúk:
ÉLETKORI SAJÁTOSSÁGOK WALDORF SZEMLÉLETTEL – I.
GONDOLATOK A WALDORF PEDAGÓGIÁRÓL
