Miért annyira más a szülés folyamat, mint bármi más az életben és mégis annyira ugyanaz? Hogyan lehet annyira nehéz megnyílni egy új életnek? Mivel tehetjük könnyedebbé, örömtelibbé és kevésbé traumatikossá? Mi az, amitől sérülnek anyák a szülésükben és hogyan lehetne a felszabadult anyaság kulcsát átadni a szülőszobán? Egyáltalán van-e ilyen érzés?
Létezik-e a megengedő szülőség, ami nem a gyerekre nézve megengedő, hanem a szülőre nézve. Ahol az anya nem ráncigálja magát szégyentől gyászig oda-vissza, és engedélyt vagy épp lehetőséget ad magának arra, hogy megélje a szülőség minden pillanatát, mert annyira hamar elillan az a húsz év…
Ezek azok a kérdések, amik megalapozták a magam szülőségét és a hivatásom is. Többezer nővel beszélgettem az évek során, többszázat kísértem a várandósságuk, szülésük labirintusában. Láttam megerősödött nőket kijönni a szülőszobáról és láttam összetörteket is. Bár mindenkinek az esete más és más, sok hasonló és rengeteg egyedi eseménnyel és megéléssel gazdagítva, egy nagyon fontos szempont kiemelkedett a kavalkádból.
Ahol az anyák érzelmileg támogatva voltak, könnyebben dolgozták fel a szülés körülményeit, folyamatát, könnyebben küzdöttek meg a kontrakciókkal, a félelmekkel, a szorongással és boldogabban ölelték magukhoz a kisbabájukat amikor annak eljött az ideje.
És igen, a dúlaság legfontosabb alappillére az érzelmi támogatás, aminek az eszenciáját nehéz pár mondatban összefoglalni. Érzelmileg az tud támogatást adni, aki maga is stabil, kapcsolódik önmagához, meg tudja tartani azt, aki élete egyik legnagyobb csatáját vívja. És ez az a szerep, amit ritkán gyakorlunk. Benne lenni valamiben, semlegesen, ítélkezés mentesen, teljes elfogadásban úgy, hogy közben varázsburkot vonunk aköré, aki tulajdonképpen a munkát magát végzi. Akiben a folyamat zajlik.
Emlékszem gyerekként a vakbélműtétem után egyik délután odajött az amúgy nagyon kedves nővér, hogy kiszedje a szálakat a műtéti sebből. Anyukám volt velem, mindketten féltünk. Ő is, én még jobban. Ránéztem, könnyes volt a szeme, kezében morzsolta a zsebkendőt, annyira féltett, hogy mindent megtett volna, hogy ő feküdjön helyettem az asztalon, dehát ezt tudjuk, hogy szülőként is lehetetlen. Nem engedtem a beavatkozást, ordítottam, toporzékoltam. Aztán megérkezett nagymamám, aki kellő bölcsességgel volt jelen az életében. Varázskeze volt, aki meg tudta gyógyítani az összes sebem azonnal, eltörölte minden fájdalmam pusztán a léte által. Felvett az ölébe, lefeküdt mellém az ágyba, simogatta a kezem, megnyugtatott és amikor a nővér elkezdte kiszedni a szálakat, folyton duruzsolt a fülembe, hogy milyen bátor kislány vagyok, és mindjárt kész is vagyunk, vegyek mély levegőt, figyeljek rá, és kész is lettünk. Ez volt az első olyan érzelmi támogatás, amire emlékszem. Ott még nem tudtam, mi van a varázslat mögött, de ma már igen.
Sok édesanya mellett álltam, ültem, feküdtem, amikor ők is szívük szerint ordítottak, toporzékoltak volna azért, mert egyszerűen csak féltek. Kiszolgáltatottságukban, szorongásukban nem kapták meg azt a jelenlétet, információt, időt, aminek szükségét érezték ahhoz, hogy megbátorodjanak, hogy megérezhessék az erejüket, amivel végig tudnak menni az úton. Ezért testileg, lelkileg vagy érzelmileg kapaszkodtak belém, hogy ne fájjon annyira a félelem az ismeretlentől.
Mert a szülés soha nem látott utakra terel, olyan erőforrásokat hoz felszínre, amiknek a létéről nem is tudtunk. Sőt, nem is sejtettük, hogy van. A szembesülés folyamata lehet gyors vagy lassú, fájdalmas vagy gyönyörteli, de mindenképp ismeretlen. És ahányan vagyunk, annyi féleképp nézünk szembe az ismeretlennel.
Kezdődik ez a várandóssággal. Megannyi kérdés válasz nélkül vagy épp tabuk sorozata az első, amivel egy kismama találkozik. Mit ehet? Mit ihat? Mikor fürödhet? Vagy inkább zuhanyozzon? Mit vegyen fel? Mit érezzen? Szeretkezhet? Vagy örülhet? Vagy inkább vonuljon magánzárkába, tisztított terembe, ahol semmi impulzus nem éri, nehogy valami baja essen…
Megszámlálhatatlan elvárás, lehetetlen úgy megélni, hogy minden irányzatnak és szempontnak megfeleljen. Ebben a zsongásban nehéz meghallania azt, hogy Ő maga mit szeretne. Nélkülözhetetlen az érzelmi biztonság érzésének megépítése. Ehhez pedig könnyebb, ha van támogatás. Mert egyedül nehezebb az élet terhét vinni. És az élet érkezésének terhét még inkább.
Dúlaként valójában semlegesen támogatunk, maximális empátiával, jelenléttel, figyelemmel, szeretettel.
Ahogy anno nagymamám engem. Kicsit az az anya jön be általunk az anyák mellé, akire az anya mindig is vágyott. Itt ő határozza meg azt, amit kapni szeretne és felkészül a felnőtt határtartáshoz és kommunikációhoz. Gyakorolhatja biztonságos közegben azokat a technikákat, amik belőle törnek fel, ízlelgetheti személyisége azon részét, amit addig nem látott, és megbarátkozhat velük. Megnyitja magát egy olyan szerepnek, ami élete végéig meghatározó lesz az egész családja számára.
Ehhez azt a varázsburkot meg tudjuk teremteni pusztán a kapcsolódás által. Mert a varázslat a bizalmi kapcsolatban van. A jelenlétben, a figyelemben, a biztonságban, a szeretetben. És ehhez mindkét fél részéről elköteleződés kell. Vállalni a saját és a másik sérülékenységét, érzékenységét, fájdalmát. Mert egymás tükrében látjuk meg kinagyítva a saját meg nem oldott részeink. A felszabadult anyasághoz bátor szembenézéseken át vezet az út. Az úton haladni megfelelő támogatóval sokkal könnyebb és viccesebb. 🙂
Dézsi Réka, dúlatréner, coach
Réka korábbi cikkét itt olvashatod.
Megjelent Dézsi Réka könyve a Burokrepedés – a megérkezés művészete. Már rendelhető!
A Mamami Fórumon rendgeteget beszélgettek anyukák a varandósság és szülés körüli tapasztalataikról. Itt támogató gondolatokat olvashatsz.
!KÖNYVAJÁNLÓ! A testközelség létfontossága, a hordozás tudományos alapjai, hasznos tanácsok, eszközök és útmutatók. A babahordozás különlegesen érthető módon kerül új megvilágításban Dr. Eveiln Krikilionis segítségével. Gyönyörű fotókkal, kivehető melléklettel! A könyvet a Mamamiboltban megvásárolhatod. Klikk ide.
