Hol is kezdjem a történetem? Az lesz a legjobb, ha a legelején – így mindenki láthatja az utat, melyet megtettem a várandósságaim alatt, között és végül gyermekeim világrahozatalaival…
Az eleje nagyon régen volt. Biztos sokan ismeritek Kandász Andrea műsorát: a Szülőszobát. Nálam ott kezdődött minden. Az egyik epizódban szerepelt egy üzletasszony, aki programozott császármetszés mellett döntött. Be volt írva a naptárába, hogy melyik napon, hány órakor fog szülni. Nekem ez annyira megtetszett, hogy gondoltam, majd én is így szeretném…
Sok év múlva eljött a pillanat, hogy én is kismama lettem és szinte azonnal eldöntöttem, hogy ejektív császármetszést szeretnék. Nemcsak az időzités miatt, hanem mert egészen egyszerűen gusztustalannak találtam magát a szülést (többek között ezért sem kellett volna néznem azt a műsort). Olyannyira ragaszkodtam a döntésemhez, hogy kizártam mindent, ami a természetes szülésre készíthetett volna fel. Mindenki azt gondolta a fájdalomtól félek, de számomra annyira visszataszító dolog volt a szülés, hogy a legkisebb mértékben sem tudtam vele azonosulni. Aki azt mondta, hogy gyönyörű és csodálatos, egészen egyszerűen csak kinevettem. Azon az elven voltam, hogy „biztos van az a pénz, amiért megcsászároznak”.
Elérkeztünk az orvosválasztáshoz. Várandósgondozásra Aranyosi J-hoz jártam, 32. hétig ő volt az orvosom, így egyértelmű volt, amíg lehet – hozzá megyek. Egy korábbi dolog miatt már volt szerencsém Korláth Zalánhoz, így biztos voltam benne, hogy nála szeretnék majd szülni – így a kórházválasztás dilemmája így elmaradt. 32 hetesen felkerestem Korláth doktor
urat, akinek elmondtam, hogy mit is szeretnék, majd közölte, hogy ő csak akkor végez császármetszést, ha arra nyomós indok van (őt nem lehetett megvenni – szerencsére!) Akkor még csak a 28. hetes ultrahangon voltam túl, ami szerint a lányom faros – és ez elég nyomós indoknak számított.
Nagyon boldog voltam egészen a következő ultrahangig, ahol ugyanis kiderült, a lányom befordult. A doki ekkor közölte, hogy több, mint valószínű, hogy rendesen kell megszülnöm. Ekkor 34 hetes kismama voltam. Meg ekkor is hittem abban, hogy lesz valami indokom, ami miatt császármetszéssel szülhetek, a hüvelyi szüléstől továbbra is elzárkóztam. Úgy voltam vele, ha mégis simán kell szülni, „másnak is sikerült, nekem is fog”… meg ugye sokan jöttek azzal, hogy nem fáj, és a császár mégiscsak egy nagyhasi műtét, jobban fájt volna…
Az első perctől imádtam kismama lenni, imádtam az utolsó pillanatáig. A terhességem csodálatos volt, nem voltam soha rosszul, végig fitt maradtam. (na jó az elején egy minimális rosszullét az volt)
Na de visszakanyarodva a szüléshez, biztos voltam benne, hogy a párom nem fog elkíserni, sem ő, sem én nem szerettük volna. Egy barátnőmmel beszéltem meg, ha szülni kell, akkor majd ő elkíser. 38 hét 5 napos voltam, mikor egy reggel arra ébredtem, hogy fáj a derekam. A páromnak mondtam, este megyek szülni… Akkor csak nevettünk rajta, de belül éreztem, ez
így is lesz. Elmentem pisilni és láttam, elment a nyákdugó. Akkor már biztos voltam benne, hogy jön Milda. Gyorsan kitakarítottam, kimostam, elmentem fodrászhoz, kiszedtem a szemöldököm, leborotváltam magam. Eljött az este, és sehol semmi… Biztosan téves riasztás… Beraktunk egy filmet és lefeküdtünk filmezni.
Az első fájás 11 órakor jött. Egyből telefon elő és elkezdtem mérni a fájások hosszát és a köztük lévő időt… Apuka mindeközben aludt nyugodtan, én meg úgy voltam vele, még nem ébresztem fel, lehet csak jósló fájások … Elmentem zuhanyozni, de nem lett jobb. Úgy éreztem, rendszeres fájásaim voltak, amik idővel erősödtek, úgyhogy felébresztettem apukát, hogy itt az idő, menjünk. A kórházba érve az ügyeletes doktor megvizsgált majd közölte, hogy ezek csak jósló fájások, még 2 cm-re se tágultam, de felfektet megfigyelésre, úgyis reggelre van időpontom NST-re, 7:30-ra jön a dokim.
Felvittek szülőszobára, jött velem apuka is, mondván úgyis megyünk haza, miután megjött a doki. Ekkor kb. hajnali 5 óra lehetett. 7:30-kor megérkezett a doki, megvizsgált, szerinte mehetünk haza, de azért a biztonság kedvéért egy órát sétálgassunk mielőtt újra megvizsgál. Közben folyamatosan voltak fájásaim, hol erősebb – hol gyengébb, de nekem ezek már borzasztóan fájtak. A szülésznő azzal „vigasztalt”, hogy a szülés ettől 1000x rosszabb. Gondolhatjátok mit éreztem: ezek csak
jóslók voltak és én már abba is majd belehaltam. Jött a doki és közölte, senki sehová, szülni fogunk, ugyanis elkezdtem kitágulni és estére baba lesz. Néztünk rá bambán, én is és a férjem is, hogy mi az, hogy este? mikor még csak 8:30 van.
Egyikőnknek sem volt fogalma arról, hogy is megy ez… Egyből kértem az epidurális érzéstelenítőt – így visszagondolva nagyon vicces volt… Szóltak az aneszteziológusnak, aki jött és berakta a „tűt” a hátamba. miközben a szülésznővel arról beszélgettek, milyen jó idő van és mennyi mást tudna most csinálni. A fájások pedig egyre csak jöttek… Lecsesztek, hogy ne mozogjak, mert akkor félre szúr…, félre is szúrt, szóltam, hogy fáj a lábam, valami nem jó. Majd elvileg szúrt egy újat, de később kiderült, az sem sikerült. A nagy stresszre leállt minden, úgyhogy oxitocint kellett kapnom. Könyörögtem, hogy adják be az edát, mert nekem annyira fáj, de a doki mondta jóslóra nem adhatják be … Vártam egy rendes fájást, majd közöltem, adják be, mert nem bírom.
Az oxitocin egyből meghozta a fájásokat. Nagyon jól hatott, mert be is állította, de mivel megkaptam az edát, így nem éreztem semmit: 30 percig! Ekkor jött a felismerés, hogy nem sikerült az eda, ugyanis annak 1,5-2 óráig kellett volna tartani. Délben burokrepesztés, hogy „haladjunk is”. Az összes esemény egyszerre történt. A doki ott volt velünk végig, mondott mindent, a szülésznő meg csak riogatott, ha nem volt ott a doki. Az első adag eda után 40-50perccel már könyörögtem a következő adagért, mert ismét annyira fájt. Vártak még egy picit, mielőtt a dokim beadatta a következő adagot, mert ismét annyira szenvedtem.
Közben Mildának többször elment a szívhangja. Hulla fáradt voltam, borzasztó fájdalmak és ijesztő előrejelzések… Borzasztó érzések kavarogtak bennem. Ezen a ponton már nagyon örültem neki, hogy ott van mellettem a párom. Próbálta bennem tartani a lelket, ahogy csak tudta. A szülésznő annyira „rendes” volt, hogy folyamatosan ott katétereztek előtte.
Az az igazság, hogy az első félreszúrt edánál bepánikoltam és elvesztettem minden irányitást. Onnantól kezdve már csak szenvedtem és szenvedtem, nemcsak a testi fájdalom, hanem a lelki trauma miatt is, ez nagyon megviselt. Vártuk a toló fájásokat, de a félre ment eda miatt a bal oldalam derektól lefelé lebénult, a jobb pedig folyamatosan fájt. Próbáltak oldalra
fordítani, de Milda annyira fent volt még, hogy úgy meg ő nyomta a tüdőmet. Mivel nem jött a tolófájás és Milda szíve is rendetlenkedettí igy a doki szólt a főorvosnak, hogy nézzen rám, mert lehet császár lesz. Még mielőtt kiment a doki, vicceltünk is, hogy a számon akar a baba kijönni. Ezek után jött maga a pokol. Nem volt elég, hogy a fél oldalam le volt bénulva, a másik folyamatosan fájt, bejött a főorvos és lelkileg teljesen beletiport a földbe. Nem volt ott sokat, de a meglevő rosszat pokollá tette. Beesett az ajtón, minden szó nélkül felnyúlt és mondta: szülünk…
Addig szó nem volt ilyenről, hisz a doki csak annyit kért, nézzen rám és mondja meg, szerinte mi legyen: várjunk vagy legyen császár. Ő meg ráugrott a hasamra,nyomta belőlem kifelé a gyereket és ordított, hogy nyomjak. Mindezt kb 1perc leforgása alatt. Mindenki csak nézett, hogy most mit csinál. Én ordítottam, hogy hagyja abba, ő meg jött a szöveggel a gyerek életével játszok, majd közölte, tuti a nyakán van köldökzsinór, úgyhogy jöjjön mindenki. Lemászott rólam, majd szépen elkezdte mondani, most szülni fogunk.
2 orvos, 4 szülésznő, 1 gyerekorvos, 1csecsemős és persze a férjem. A két szülésznő felülről nyomta a hasam, a férjem a nyakamat fogta, lent meg ott volt a két doki, mellettem a gyerekorvos és a csecsemős… Azt az érzést el sem tudom mondani, amit akkor éreztem.
Nem a fájdalom, mert az semmi nem volt ahhoz képest, ami belülről marcangolt… Végül 16:05kor kipasszírozták belőlem Mildát. A nagy csoda elmaradt, csak a fájdalom maradt meg.Szerencsére Mildának nem volt semmi baja, csak a kis szíve nem tolerálta az edát és az oxitocint. Rám rakták a drágát, de akkor már szinte magamról is alig tudtam, néztem a feje
felett és gépiesen beszéltem a dokival. Később mesélte a férjem, hogy azon a ponton nagyon megijedt, mikor látta, nem foglalkozok a gyerekkel.
Minden rossz élményen túl két gyönyörű kép mégis megmaradt: Az egyik, amikor rajtam fekve felemelte a fejét és szétnézett, a másik pedig mikor átadták az apukájának és nyúlt az arcához. Életem egyik legszebb emlékei. Sajnos nem tudtam sokáig
élvezni, mert továbbra is voltak fájásaim és rám tolták az oxitocint is. Amíg vártunk, a fogadott dokim nem győzött elnézést kérni tőlem és a férjemtől a főorvos miatt – mivel a felettese, nem szólhatott közbe. Próbálta elterelni a figyelmemet, beszélgetett velem, de az átélt sokkhatás maga alá gyűrt és nem érdekelt semmi.
Két óra elteltével levittek a gyerekágyas részre. Jött a nővér, kérdezte, mikor hozzák a lányom és mondta, csak holnap reggel. Szívtelennek tűnhetek, de csak annyit tudtam mondani, hogy köszönöm. Állni sem bírtam, a wc-re is csak segítséggel tudtam menni… Ha akkor odaadják azt az aprócska babát, tuti teljesen összeomlok. Szerencsére a Kenézyben van választási lehetőség. Eltelt az este es másnap reggel 6kor hozták az én drága kislányomat.
A kérdésre, hogy lesz-e második, egyértelmű volt a válasz: igen, csak nem így, hanem császárral. Biztos voltam benne, hogy ezek után a doki legközelebb megcsászároz. Mikor mentem hozzá a 6 hetes kontrollra és kérdeztem, hogy a következő lehet-e császár, csak mosolygott és azt felelte, „a második könnyebb lesz” – és még egyszer elnézést kért a történtek miatt.
Teltek a hetek, múltak a hónapok. Megismerkedtem egy anyukával, aki dúlával szülte a babáját. Annyira jó élményként élte meg a szülését, hogy őt hallgatva azonnal eldöntöttem: a következő babát én is dúla segítségével szeretném világra hozni. Ekkor már tudtam rendesen szeretnék szülni, nyitottan az új, eddig át nem élt élményekre.
Hamar eldöntöttük, hogy kis korkülönbséggel szeretnénk a kistesót. Milda 16 hónapos volt,mikor megtudtuk, jön a tesó. Tudtam, mit szeretnék, csak azt nem, merre induljak. Megkerestem az anyukát, aki először mesélt nekem a dúlákról. Végig támogatott, segített mindenben, pedig csak egyetlen egyszer találkoztunk személyesen. Ő csak egy dúlával beszélt
Debrecenben, de őt nem találta rokonszenvesnek, így Budapestről hozott dúlát. Nekem ez sajnos nem volt opció, mivel Mildával katasztrófa az utazás, így mindenképpen debreceni segítőt szerettem volna – a Google által elsőként ajánlott dúlával azonnal fel is vettem a kapcsolatot. Tudtam időben el kell kezdeni, mert az engem ért trauma feldolgozása sok időt
fog igényelni. A hölgy bár szimpatikus volt, de különböző okok miatt egyszerűen nem tudtuk összeegyeztetni a találkozókat. Kicsit elkeseredtem, hogy ez nem is olyan egyszerű.
A következő dúla egy pszichológus volt. Felvettem vele is a kapcsolatot. Már az első találkozásnál nagyon szimpatikus volt, imádtam, hogy vihettem magammal Mildát. Vele csak az az egy baj volt, hogy nem vállalta a szülésem kísérését, mert már volt egy kismamája arra az időre. Ennek ellenére elkezdtem hozza járni, mert nem haladtam az első katasztrófa feldolgozásával. Ő pszichológusként nagyobb támaszom tudott lenni ebben a gyógyulási folyamatban. Minden második héten voltunk nála Mildával, rengeteget segített a dolgok felismerésében és feldolgozásában. Nagyon hosszú volt az út, amit meg kellett tennem az első szülés után.
Egyre közelebb kerültem a kiírt dátumomhoz és én még mindig nem tudtam, ki fog kísérni. Biztos voltam benne, hogy dúlával szeretnék szülni, hogy valakinek ott kell lenni velem. Nagyon féltem attól, hogy véletlenül egyedül maradok, így több tervvel is készültünk. Apszichológus dúlám végül ajánlott egy frissen végzett fiatal dúlát. Az ő szakmai tapasztalatlanságától mindketten féltünk, így a biztonság kedvéért felkértem az első számú jelöltemet is, hogy bár a találkozókat nem tudtuk összeegyeztetni, a szülésemet kísérje végig. Volt még C, D és E tervem is: egy szülésznő barátnőm, egy civil barátnőm és a kamionos Apuka, akinél sajnos nagyon kicsi volt az esély, hogy a megfelelő időben pont itthon lehessen. Ahogy haladtunk az idővel, egyre magabiztosabb és nyugodtabb lettem, melyet főként a pszichológus dúlámnak köszönhettem. Megnyugodtam, mert már nem volt kérdés hogy ki kísér. Tele voltam energiával, vártam a szülést, az érzést, a fájdalmat. Mindent.
36 hetes voltam, nagyon vártam a kiírt napot. Itthonra bevásároltam mindent, ami jól jöhet a vajúdáshoz. Készültem nagyon, akartam érezni azt a természetes fájdalmat, mindent, ami a szüléssel jár. Azt tudtam, milyenek az oxitocin által mesterségesen előidézett fájások, de kíváncsi voltam, milyen mikor magától történnek a dolgok. Az igazság az, hogy nagyon nem bírom a fájdalmat és benne volt a pakliban az eda is ismét. Hittem abban, ha itthon vajúdok, segítséggel nem fogom úgy érezni a fájdalmat, mint mikor kiszolgáltatottan fekszel a szülőágyon, de meghagytam magamnak az eda lehetőséghez, ahhoz időben kórházba kell menni, mert ha későn érünk be, már nem adják be. Úgy voltam vele lesz, ahogy lesz, ezeken
már nem idegeskedek, tudtam minden oldalról van segítség és rosszul nem sikerülhet.
Teltek a napok, egyre sűrűsödtek az orvosi látogatások. Eljött a kiírt dátum és sehol semmi. Nem gondoltam, hogy eddig húzom, hisz Milda korábban jött. Ekkor nem is sejtettem, mennyire megterhelő lesz még ez a plusz 9 nap. Napról napra mentek tönkre a terveim. Egyre nehezebb volt lelkileg ez a bizonytalanság. Addig tudtam egy keltezést, amit vártam, de utána csak a nagy semmi. Minden nap úgy indultam el, hogy na, majd ma, aztán jött a csalódás hogy ma sem. A doki nem sürgetett semmit, annyira nem, hogy meg sem vizsgált. Nekem kellett „könyörögni” 1x hogy legalább nézze meg, hogy mégis hogyan állunk. Nem akarta, mert ha szülés előtt állok, akkor lehet ő indítja be, de végül megvizsgált. Kiderült, még sehol nem
vagyok. Csak 9 nap volt, de hosszabbnak tűnt, mint a teljes 9 hónap.
Minden nap beszéltem a dúlával, tartotta bennem a lelket. Volt olyan hogy úgy mentem, na, ma tuti szülök, érzem, de nem jól éreztem, ismét haza küldtek. Igy ment ez 24-ig (17-re voltam kiírva) mikor mondta a doki, hogy lassan csinálni kell valamit. Megvizsgált, teljesen éretlen a méhszáj és a pici sincs lent, tehát semmi jele, hogy mostanában szülnék. Megbeszéltük, hogy másnap megyek NST-re és ha tovább is jól érzi magát a pici és nálam sem indul semmi, akkor 26-án feltesz egy méhszáj érlelőt es meglátjuk mi történik. 25-én bementem NST-re, minden rendben volt, úgyhogy hazajöttem és megtartottuk Milda szülinapját. Nagyon boldog voltam, hisz tudtam,
holnap vége lesz.
Szerettem nagyon kismama lenni, igaz, ez a terhességem nehezebben indult. Folyamatos rosszullét az elején, de amint elmúlt, megint szuperül voltam. Aztán ahogy egyre nagyobb lett Vince, egyre nehezebb volt cipelni. 26-án reggel izgatottan indultam szülni. Persze végig egyedül jártam autóval. A vicc az egészben, mindenkinek azt mondtam előtte, hogy majd úgy megyek szülni, hogy saját autóval egyedül megyek és be is jött. Hab a totán, hogy úton a kórházba Józsán belém hajtottak …
A „tartalékos” dúlám már a kórházban várt. (Majdnem lekéstem a saját szülésemet). 7:30-ra volt foglalva az ágyam a szülőszobán. Felvettek és vártam. Feküdtem az ágyon NST-vel a hasamon. Még a dúlát sem engedték fel, mert azt mondták, ha nem hat a gyógyszer, akkor visznek le osztályra. Kezdett minden újra összedőlni. Szóltam a dokinak hogy a dúlát
engedjék be, mivel tudtam, nélküle hamar elveszítem az irányítást. Bár a dokival minden le volt beszélve, hogy nem kérek oxit, csak ha nagyon kell, az, hogy felállhatok sétálni, az, hogy időben beadják az edát, de a szülésznőt nem érdekelte.
Feküdtem az ágyon és vártam. Jött a doki és megbeszéltük, hogy így vagy úgy, de ma vége lesz. Éreztem, tovább nem tudnám csinálni. Jött, hogy felrakja a kapszulát, már minden oda volt készítve, mikor közölte, semmit nem rak sehová, mert
elkezdtem tágulni és érik a méhszáj. Szóval inkább burkot repeszt a beöntés után. Vártam a beöntést. Nem volt melegvíz, úgyhogy végül nem kaptam, helyette megrepesztette a burkot. Vártam nagyon, hogy beengedjék a dúlát, hisz éreztem, a gyors történések miatt kezd ismét kicsúszni a kezemből az irányítás. Szerencsére épp időben engedték be. Pont, mikor szúrták a tűt az edának. Szóltam, hogy körültekintőek legyenek, mivel az elsőnél maga volt a pokol…
Nagyon féltem, de szerencsére már ott volt a dúlám és a jelenléte sokat segített. Nagyon ügyes volt az anesztes, semmit nem éreztem. Ekkor jött a szülésznő az oxival, nem értettem, mit akar hiszen megbeszéltük a dokival, hogy nem kapok, csak ha nagyon kell, de azt mondta, az orvos rendelte el… Később kiderült, a kedves szülésznő önállósította magát… Az oxi ismét
egyből megtette a hatását és kb. 10perc alatt rendeszeres, 2 perces fájásokat csinált. Egyre jobban kezdett minden az első szülésemhez hasonlítani, de ezúttal a dúlám segített a dolgokat a helyén tartani.
Egyre borzasztóbbak lettek a fájások, szóltunk a dokinak, hogy szeretnék picit felállni és sétálni, illetve szeretném az edát is. A doki elmagyarázta, ha megkapom az edát, akkor nem sétálhatok, mert az már veszélyes. Úgy döntöttem, hogy elsétálunk a wcre, aztán kérem az edát. A szülésznő persze nem akarta engedni és veszekedni kezdett a dokival, hogy ezt mégis hogy gondoljuk. Folyamatosan azt éreztem, hogy wc-re kell mennem. Mivel nem kaptam beöntést, nem tudtam eldönteni, miért is érzem azt, hogy ki kell mennem.
A dúlám segítségével kisétáltam a wc-re, ahol nyitva volt az ablak és az a kis friss levegő csodákat művelt. Sokkal elviselhetőbb lett a fájdalom és sokkal jobban éreztem magam. Ezen a ponton értettem meg, miért is könnyebb és jobb otthon vajúdni, egy olyan környezetben és társaságban, ami nekünk ismerős. Sajnos vissza kellett mennem a szülőágyra, a wc nem volt egy ideális hely, de legalább kizökkenten picit a kórházi monotonitásból. Visszaérve megkaptam az edámat. Picit féltem, hogy jó helyre került-e a tű, de szerencsére mindenrendben volt. Ezután 2 óra pihenés és viccelődés következett. Semmi fájdalmat nem éreztem, csak a fájásoknál a feszítést. Közben jót beszélgettünk a dúlámmal, jókat mosolyogtunk a
nagy terveken, amiből szinte semmi nem valósult meg. Hihetetlen jó volt, hogy nem éreztem fájdalmat és tudtam pihenni.
Közben jött a doki megnézni, hogyan állunk. Vince popsija még mindig fent volt a bordáimnál, nem akart lefelé haladni. A doki és szülésznő nézték oldalról a hasam és egyre csak tanácskoztak, mert az homokóra alakú volt. Mint kiderült ez azt jelenti, hogy elfáradt a méhem és nem tudom megszülni a babát, de mondták, ez nem lehet, hiszen szinte alig vajúdtam még. Az eda hatása kezdett lassan múlni, újra kezdtem érezni a fájásokat. Szóltam a dokinak, hogy lassan kérnék még egy adagot… Jött és mondta, csináljunk már egy próba nyomást. Megvártuk a következő fájást és nyomtam, Vince feje már szinte ott is volt. Elmagyarázta, ha most adnak még egy adag edát, biztos hogy nem szülök meg, de ha nem kérem, akkor pár fájás után meg is szülhetem. Arra jutottunk, jobb ha szülök, mert már Vince sem érezte magát jól odabent.
Nagyon jól döntöttünk mert alig 3fájás után Vince szíve nagyon lelassult. Majd 2 fájásra és 3 nyomásra 12:55kor meg is született a gyönyörű nagyfiam. Végig rengeteg erőt adott, hogy ott volt a dúlám, mondta hogy látja fejét, később hogy szép a színe és minden rendben van. Az érzés, amit éreztem miközben született, borzasztó volt, a dúlámnak sikerült megfogalmazni: olyan, mintha egy téglát fordítanának keresztbe benned. Maga a születés pillanata gyönyörű volt és hihetetlen élmény. Ahogy megszületett Vince, egyből rám rakták, imádtam, hogy ott van, tudtam rá figyelni. Majd elvágtak a köldökzsinórt, ott mellettem mérték meg és egyből vissza is kaptam a mellkasomra.
A doki közben lent csinálta a dolgát, hogy biztosan ne érezzek semmit, kaptam még egy kis edát. Az volt az első gondolatom, így még 5-öt is szülnék. Kb. 4 óra alatt született meg az én drága nagyfiam. Elvittek Vincét, én természetesen maradtam még megfigyelésen 2 órát a szülőszobán, a dúlám is velem maradt. Beszélgettünk és jókat nevettünk.
Amikor levittek osztályra egyszerűen majd szétrobbantam, annyira tele voltam energiával. Nem bírtam se ülni se feküdni, annyi energiát adott a szülés, úgy éreztem, meg tudnám mászni a Mount Everestet Amikor délután bejött hozzám a család, azt mondták, nem is látszik, hogy aznap szültem.
Az első szülés után borzasztó érzések maradtak bennem, depressziós lettem, mindenen aggódtam, vissza akartam menni a kórházba. A második után semmi bajom nem volt, sokkal könnyedebben vettem az akadályokat. Ehhez meg kellett magamnak teremteni a lelki egyensúlyt itthon és a kórházban is. Nagyon sok munkám volt benne, de megérte. Nagyon örülök, hogy nem adtam fel, megkerestem a tökéletes embereket, akik tudtak nekem segíteni.
A pszichológusom felkészített az itthoni dolgokra is, és segített, hogy mikre figyeljek majd Mildával a „tesó-ügy” kezelésekor. Eddig semmi nem okoz nehézseget a 2gyerekkel, de ehhez kell a párom is, aki rengeteget segít.
Összességében csak azt sajnálom, hogy első alkalommal nem így indultam, mint a másodiknál. Ha akkor jobban felkészülök vagy már akkor kérek segítséget, biztos nem így történt volna.
Harmadik alkalommal őszintén elgondolkoztam az otthonszülés lehetőségén, de nekünk a 20 perces szabály miatt erről sajnos le kellett tennünk. Két babámat a Kenézyben szültem, volt egy viszonylag támogató szakorvosom, mint az azonban kiderült, a felettese bármit felülírhat. A másik kórházzal semmi tapasztalatom nem volt, csak amit hallottam. 33 hetesen még
fogalmam sem volt, hol szülök.
Végülis az élet úgy hozta, hogy az orvosomat pont műtöttek az én terminusomban, igy abban maradtunk, ha visszajön a táppénzből és még nem szültem meg akkor nála szülök, ha előbb indul, akkor a Klinikán szülésznővel. Eszerint meg is fogadtam mindenkit, és úgy voltam vele, majd az égiek eldöntik, hol is fogok szülni. 37 hetes
voltam mikor nyíregyházi kórházból posztoltak egy live videót. Egyből hívtam a dúlámat hogy mit szólna egy nyíregyházi szüléshez. Ami vicces, hogy hozzánk Nyíregyháza amúgy is közelebb van, de eddig fel sem merült bennem, hogy itt szüljek.
Felvettem a kórházzal a kapcsolatot, ahol nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. Pénteki napon kerestem meg őket,
a vezető szülésznő hétfő délre le is beszelt nekem egy találkozót a főorvos úrral. Nagyon szimpatikus volt. Elmondta, hogy ha nincs egészségügyi akadálya, akkor mehet a vízben szülés. Azt javasolta, ne is fogadjak orvost, hanem két szülésznőt javasolt. Azt mondta ő annak örülne a legjobban, ha a szülőszobán csak én, a szülésznőm és a kísérőm lenne bent, hogy minél háborítatlanabbul tudjak szülni. (Ezzel le is vett a lábamról). Szóval így vártam a kiírt terminust, picit aggódtam mert az előző babát is majd 42 hétig vittem és meconiumos volt a vize. A főorvos azt mondta 40+5 nap után kezdünk majd el tervezgetni, addig várunk.
Eljött a kiírt nap: április 13. Hajnali 3-kor arra ébredtem, mintha fájna, de nem voltam biztos benne. Aztán 30 percen belül tisztázódott is, hogy megyünk szülni. Szóltam a dúlámnak, jött értem, mentünk a kórházba. Az út maga felért az oxis fájásokkal, de szerencsáre csak pár kilóméteren volt katasztrófa…
A betegfelvételen a szokásos katasztrófa, már ott tartottam, inkább elmennek. Hiába adott a főorvos papírt mindenről a betegfelvételen nem tetszett senkinek. Mire felértünk a szülőszobára, szerencsére befutott a szülésznőm… innentől egy álom volt az egész. Csináltak egy ctg-t mindenek előtt, de azt is úgy, hogy egy tanuló tartotta, én meg úgy voltam, ahogy
csak jól esett, hol térdelve, hol állva, hol ülve, ajánlottak a labdát is. Közben engedték a medencét. Mikor már olyan vízszint volt, hogy mehettem egyből „csobbantam” is… úristen ez az érzés amennyire jól esett, el sem tudom mondani. A fájások sokkal kevésbé fájtak és a szünetekben libabőrös voltam a jóleső érzéstől. Közben kérdeztek, zenét szeretnék-e, a
villanyt kapcsolják le, vagy nem zavar. Közben bíztattak (a szülésznő és a dúlám is) hogy mindent csináljak úgy, ahogy a testem kéri, ha ordítani szeretnek, akkor ordítsak nyugodtan.
Ez egy ment kb. 40percig (ezt csak mondtak, én rég elveszítettem az idő érzékemet), akkor jelezte a szülésznő, hogy jó lenne megnézni a baba szívhangját, egy nekem alkalmas időpontban szálljak ki és a franciaágyon csinálnak egy ctgt és ha addig nem reped a burok, akkor azt is repesztik. (erre megvolt az okuk). Megvizsgált a szülésznő, repedt a burok is. Durván zöld volt a víz, de nem riogattak semmivel sem ezelőtt, sem ezután. Hagyták, hogy jöjjenek a fájások, de így nem szállhattam vissza a kádba, igaz nem is akartam. Mondták, csináljam az én ütememben, ha azt érzem, nyomni kell, nyomjak, ha nem, akkor meg ne. Aztán mikor éreztem, hogy nyomni kell, nyomtam, nagy nehezen kibújt a kis feje, vártam, hogy a következőre jön az a szuper érzés ahogy kibújik a kis teste…..de nem jött, hiába nyomtam, nem bírtam, úgyhogy szóltam a dokinak, aki eddig csak szemlélődött, hogy segítsen fentről. Tudom, barbár módszer, de azt éreztem, kell, mert nem megy.
7:32-kor szép zölden megszületett a gyönyörű kislányom, aki egyből rajtam landolt. Vártak több percet a zsinór elvágásával, közben én a drágámban gyönyörködtem. Aztán elvitték pár percre, hogy megtöröljék és hogy az orvos megtudja nézni. Közben engem is ellátott a doki. Sajnos picit repedtem, azt összevarrta 2 öltéssel és ennyi. Az egész szülés közben nem ajánlottak semmit és nem is akartak semmit adni pluszba (mondjuk én a beöntést szerettem volna, de már nem
kaptam. Ez az előző szülésnél is elmaradt, akkor is kértem, de nem kaptam) miután kész lettem kaptam infúziót és algopirint (kértem az összehúzódás miatt). Az orvos, aki bent volt és csak nézelődött, altató orvos volt, ő szokta az edákat adni, de meg véletlenül sem utalt rá, ezt is csak később tudtam meg. Közben persze visszahoztak Zelda babát pucéran és ment az aranyóra.
Összességében nekem nagyon szuper élmény volt az egész. A szülésznő nagyon támogató volt és az orvos is csak az ajtóból kukucskált, nem szólt bele semmibe. Amennyire lehetett, háborítatlannak érzem az egész szülést, fantasztikusan éltem meg. Tudom, lehetett volna máshogy is, de a körülmények sajnos nem mindig adottak. Azt gondolom, itt minden támogatást megkaptam. Nem kellett semmin izgulnom, csak a szülésre figyelhettem. Egyszer nem volt szó arról, hogy baj van a babával vagy hogy oxit adnának, esetleg gátat szeretnének vágni (itt az első szülőknek is jár a gátvédelem). A repesztésnél elmondták, mit és miért csinálnak.
Biztos vannak itt is jobb és rosszabb dolgozók, ők most próbálnak nagyot lépni a jó út felé. Remélem sikerül nekik! Most fogják felújítani a szülőszobákat: 4 db medencés; 2 fix és 2 gumi, illetve családbarát szülőszobákat terveznek. A főorvos úr elmondta, azt szeretné elérni, hogy a nők úgy tudjanak itt szülni, hogy élmény legyen mindenkinek! Most vezették be az aranyórát császárosoknak, tapasztalataik szerint nagyon jót tesz a piciknek, sokkal nyugodtabbak. Ami szép, hogy ezt látják is és nem csak divatfogalomként használják az aranyórát…
