Főoldal Szül(et)ésSzülés és születés Egy sikeres VBAC története

Egy sikeres VBAC története

“Nem voltam hajlandó elfogadni, hogy meg sem próbálhatom”

by mamadmin

Bár Zita nagyon szerette volna megszülni gyermekeit természetes úton, az első két alkalom mégis máshogy alakult. Belső munkával, elszántságával és kitartásával elérte, amiben kevesen hittek: két császár után végre teljesült az álma, és természetes úton szülte meg a harmadik gyermekét.

Mamami.hu: Milyen volt az első szülésed?

Szegi-Holtzinger Zita: Az első gyerekem, Csenge 2008-ban született. Miután elég sok anatómiát tanultam, meg voltam róla győződve, hogy mindent tudok, amit tudnom kell, ráadásul a családban dolgozó egészségügyi. szakembereknek köszönhetően az egész szülés kérdést áthatotta az orvosi szemlélet, szóval mindez viszonylag egyértelművé tette a… hm… majdnem választást írtam, de ez igazából nem választás volt. Az ember lánya kórházban orvossal szül, ez így megy, és kész. És ha ez kórházi esemény, akkor legyen a legjobb kórház, a klinika.

Nem voltak kérdéseim, nem voltak kétségeim, de az sem merült fel bennem, hogy császár is lehet a vége. Jó kislányként tűrtem, hogy az orvosom a rám szánt 5 percekben menedzselje a szülésemet helyettem, a szülés megindítását, hiszen nem jó a babának 40 hétnél tovább bent lenni, majd az – utólag látszatintézkedésnek minősíthető – sikertelen szülésindítást követően pár órán belül a császármetszés elrendelését.

A méhszájérlelő gél felhelyezése után (amivel jobb helyeken hazaküldik az embert akár napokra) 6 órával már túl voltam a műtéten – fájásgyengeségre és elhúzódó (!) szülésre hivatkozva. Mert ugye ez mind nem jó a babának… Csak hónapokkal később ébredtem rá, hogy mi az oka annak az űrnek, amit érzek, és hogy az orvosom iránt sokmindent érezhetek, de hálát azt biztos nem. 


Mamami.hu: Ezután milyen terveid voltak a második terhességed során?

SZHZ: A második gyerekem, Marci születésére egészen máshogy készültem. VBAC volt a terv, rengeteget olvastam és beszélgettem sorstárs édesanyákkal különböző VBAC fórumokon, ami nagyot fordított a szemléletemen, és ennek megfelelően választottam orvost és szülésznőt. Dúlám nem volt, mert a szülésznőm azt mondta, hogy a dúlai feladatokat is el fogja látni.

Elérkezett a terminus, újraszámolás, két főorvosi bemutatás, de Marci köszönte, jól volt odabent – annak ellenére, hogy a 37-38. héttől már komoly jóslófájásaim voltak. Próbáltuk addig feszíteni a protokoll szabta határokat, amíg lehet, de végül a 41+3. napon úgy döntött a főorvos, hogy este ballonos indítás. Az intenzív és sűrű fájások ellenére a ballon nem esett ki reggelre magától, és innentől egy brutális tortúra jött.

Lehet, hogy csak egy-két napon múlt, de akkor sem volt még itt az ideje, hogy Marci megszülessen. Az orvosom az idő, a főorvosi nyomás és a császár elkerülése között lavírozott, miközben a testem próbálta tenni a dolgát, de minden egyes protokoll megszabta beavatkozásnál sokkolódott. Elérkezett egy pont, amikor az orvosom megbeszélte velem, hogy az adott szakaszon oxitocinnal kéne átsegíteni, és mivel tényleg indokoltnak tűnt, beleegyeztem.

Az oxitocinos fájások új dimenzióba helyezték a fájásokat, amik egy adott pillanatban kifejezetten a hegem környékére koncentrálódtak. Mindaddig fel sem merült, hogy baj lehet, de akkor megijedtem. Nem mertük vállalni a kockázatot. Körülbelül 20 óra küzdelem után sürgősségi császár lett a vége.

Mamami.hu: Hogyan élted meg lelkileg, hogy Marci is császárral jött a világra?

SZHZ: Először az első császárnál is mélyebbre zuhantam, úgy éreztem, hogy most már biztos, hogy bennem van a hiba. De visszatértem a VBAC csoportba, és tovább gyűjtöttem a tapasztalatokat, élményeket, próbáltam rájönni, hogyan folytatódik a hasonló történetek szereplőit mardosó kérdés, a “mi lett volna, ha”… És elkezdtem keresni az utat az olyan megoldások felé, ahol ez a kérdés kiiktatható, ahol tényleg csak rajtam és a babámon múlik minden. Elkezdtem nem a körülményekkel, hanem magammal foglalkozni, magamon dolgozni. Ehhez találtam egy dúlát, Mélykúti Andreát, aki végigkísért ezen a küzdelmes úton.

Azt is elhatároztam, hogy bepótolom azt, amit az első után meg kellett volna tennem: elmentem egy császárfeldolgozó alkalomra Geréb Ágihoz. És bepótoltam azt, amit már az első előtt meg kellett volna tennem: elmentem egy otthonszülés tanfolyamra. Nem tervezhettem otthonszülést az addigra elfogadott szabályozás miatt, de sok női körös beszélgetés után összeállt, hogy a szülésről nem azokkal kell beszélgetnem, nem azoktól kell hallgatnom, akik azt egy egészségügyi, mi több, kórtani eseményként kezelik, hanem azokkal/azoktól, akik ismerik és tisztelik a szülés természetét.

Egy teljesen új kép alakult ki bennem a szülésről, a saját szüléseimről és bennük magamról. Ági és a többi bába az információnak és a hitnek egészen különleges elegyével tudják megajándékozni a nőket. Nem tudok elég hálás lenni nekik. Újra hinni kezdtem abban, hogy képes vagyok szülni. 

Mamami.hu: Mennyire volt nehéz olyan kórházat találni, ahol támogatták, hogy a harmadik babád természetes úton születhessen meg?

SZHZ: Ez akkor (2014-ben) lehetetlen vállalkozásnak tűnt, de nem voltam hajlandó elfogadni, hogy még csak meg sem próbálhatom, hogy a gyerekem programozott, rajtaütésszerű császármetszésre van ítélve pusztán azért, mert a hazai orvostársadalom nem akarja vállalni a felelősséget. Azt a felelősséget, amit – mint kiderült – nem is igazán ismernek. Írtam az összes hazai szülészetnek, hogy kiderítsem, hol hajlandóak szóba állni velem és a VBA2C terveimmel.

Döbbenetes levélcsokor gyűlt össze információhiányból, elavultságból, elvakultságból, hazugságokból, hülyének nézésből, megalázásból, atyáskodásból és még egy csomó olyan negatív reakcióból, amivel normális esetben egy várandós édesanyának egyáltalán nem kéne, nem lenne szabad találkoznia. Emlékeim szerint nagyjából 2-3 olyan kórház volt, ahol felvállalták volna a terveimet, mindegyik pár óra autóútra… Az icipicit is nyitott orvosok mind teltházasak voltak, hiába írtam, telefonáltam, reménytelennek tűnt a helyzet. Talán valamikor a 38. héten ért a belső utam és a történetem is a fordulópontjához.

A rengeteg visszautasítás, visszamondás és újratervezés után minden tervemet elengedtem, sőt leginkább magát a tervezést engedtem el, azt hogy bár minden rajtam múlik, semmi sem rajtam múlik, hogy hagynom kell, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, hogy ez a baba, ha egy fa tövében is, de meg fog születni. És ezzel párhuzamosan váratlanul, szerencsés véletlenek összjátékaként sikerült bejutnom ahhoz a doktornőhöz, aki végül ténylegesen kísérte a szülésemet.

Kísérte! Már az első találkozásunk is egészen felszabadító volt, hogy magától értetődőnek számított, hogy szülni fogok, és hogy mindkettőnk elsődleges szempontja ugyanaz: Hajna a maga idejében és maga tempójában érkezhessen a világra. Így is született meg, háborítatlanul és villámgyorsan. Másnap az osztályvezető a maga rendkívül udvarias és nyájas modorában beköszönt hozzánk, gratulált, és elmondta, hogy ebből mindnyájan tanultak. És tényleg úgy lett.

Mamami.hu: Mórt, a negyedik gyermekedet ismét császármetszéssel szülted meg. Mi történt?

SZHZ: Hajna után sima, beszaladós szülésre készültünk, de valahogy nagyon másképp haladtak a dolgok. Hosszan vajúdtam, furcsa, kéthegyű hullámokkal, leállásokkal, kétségbeesésekkel. Kora reggel érkeztünk a kórházba az ismerős, barátságos, védelmet nyújtó szupercsapatomhoz, valahol rajtuk kívül pedig ott volt a csöppet sem támogató, szkeptikus kórház, de ezt akkor nem engedtük be.

Sokáig vártuk Mórt, de sejteni lehetett, hogy valami nincs rendben, majd egyszer csak azt mondta az orvosom, hogy baj van, Mór nem fog tudni megszületni, nem így. Elsirattam a szülésemet, de tudtam, hogy ezúttal úgy fogok szike alá feküdni, hogy a császár értünk van.

Mamami.hu: Mit tanácsolnál a VBAC-re készülő kismamáknak, anyukáknak?

SZHZ: Ez egy olyan folyamat, amihez nagyon nehéz tanácsot adni, talán nem is lehet így kívülről hozzátenni. Persze el lehet mondani, hogy nagyon hasznos, ha az ember sokat olvas a témával foglalkozó oldalakon, fórumokon, találkozik sok, tényeken alapuló információval és még több szüléstörténettel. És ha talál maga mellé társakat, hasonló édesanyákat, egy dúlát, támogató szakembereket, orvosokat, bábákat, akik segítik megtalálni az útját, végigkísérik őt, és támogató, védelmező kört vonnak köré. De a legfontosabb az az, ami benne zajlik, amit neki magának kell végigjárni, úgy, ahogy neki van rá szüksége, mert valószínűleg mindenkiben másképp születik meg a lényeg, hogy senki nem tudja nélküle vagy helyette végigcsinálni.

És ez először lehet akár nagy zuhanás is, de valójában óriási erő.

Hálásan köszönjük, hogy megosztottad velünk a történetedet! Zita régi mamamis, így az első baba születése óta látjuk egymást, a történetét pedig sokszor emlegetjük, amikor valaki Vbac-re készül. Hálásak vagyunk, hogy részleteiben is megosztotta velünk!

Korábbi cikkünk a VBAC-ről: VBAC – Mi van a betűk mögött?

Kapcsolódó cikkek

A weboldalon cookie-kat használunk, annak érdekében, hogy a lehető legjobb szolgáltatást nyújthassuk. Elfogadom Teljes adatkezelési tájékoztató ITT.