Főoldal CsaládWaldorf ÉLETKORI SAJÁTOSSÁGOK WALDORF SZEMLÉLETTEL – I.

ÉLETKORI SAJÁTOSSÁGOK WALDORF SZEMLÉLETTEL – I.

by maja

Fotó: Magánarchívum

Gyermekeink érkezése előtt sokféle elgondolásunk van arról, hogy milyen szülők szeretnénk lenni, mi az, amit elfogadhatónak tartunk, és mi az, amit egyáltalán nem szeretnénk beengedni gyermekeink életébe. Ezek a homályos elgondolások természetesen a kisbabánk megszületésével teljes mértékben átíródnak. Akármennyire is közhely, onnantól kezdve, hogy megfogant és megszületett, ő lesz a legfontosabb az életünkben. Rengeteg boldog pillanat és kétségbeesett helyzet főszereplője. Akárhogy is alakul életünk kisgyermekes szakasza, a legfontosabb, hogy hallgassunk a szívünkre, magunkra, mert hisszük és valljuk, hogy a belső megérzések és a belső hang vezet majd minket a megoldásokhoz és a helyes válaszokhoz.

A Waldorf-pedagógia a megszokottól eltérően közelíti meg az Ember Világra születését és a gyermekekhez való szülői kapcsolódást. Kotormán Márta Waldorf osztálytanító gondolatai mentén, más megközelítésből is ránézhetünk gyermekeinkhez való kapcsolódásunk milyenségére. Oldódhatunk bennük.

Kotormán Márta: Olvastam egyszer, hogy egy kelet-afrikai törzsnél, amikor egy fiatal párban megszületik az érzés, hogy gyermeket szeretnének, a pár női tagja kimegy az erdőbe vagy a pusztába, ahol figyel, hallgat és várakozik. Egy dallamot vár. Amikor megérkezik hozzá a dallam, megtanulja, és ezzel hívogatja a majd megszülető gyermekét. A dallamot megtanítja a férjének is. Az életre születő gyermeküket – ahogyan minden elődjét – ez a saját dallam fogja üdvözölni születése pillanatában, és ezzel búcsúznak tőle majd halála órájában is.

Megfogott ez a történet, ami akkor válik igazán érdekessé, ha feltesszük azt a kérdést is, hogy vajon honnan szólítja, hívogatja a gyermeket a nő majd a férfi is? Honnan érkeznek hozzánk a gyermekeink? Hová szól ez a dal?

Honnan érkezik az az apró lény, aki megfogan? A kisbabánk, honnan lesz az a valaki, aki abban a magzatban él majd tovább? Mikor érkezik meg a magzatba? Azt tudjuk, hogy a magzat először még csak sejtek találkozása, s a sejtek összeforrva egységet alkotnak, differenciálatlan egységet. Majd az EGY differenciálódik.

Ha jobban belegondolunk, akkor viszont azt kell mondani, hogy mégsem csak egy kis fizikai csomag, egy test csupán, mert egyszer csak, nem lehet tudni, hogy mikor, de a fizikaiságon túl megjelenik a valaki is, hiszen egy idő után mi magunk, anyák és apák is szólítgatjuk, beszélünk hozzá, hívogatjuk.

Az is kiviláglik, hogy ha ez a születendő gyermek egy szellemi lény, egy valaki, aki valahonnan érkezik, akkor az nem úgy van, hogy olyan lesz, amilyennek én akarom vagy nevelem. Hanem akkor ő már valaki, csak nem látszik még, hogy ki.

Ebben a korai fizikai testben még jó sokáig nem is fog látszani az a valaki. A magzati létben teljesen az emberforma kialakítása az alapvető feladat. Majdnem minden szerv kialakul a kilencedik hónapra, amikor a baba megszületik, de egyik szerv sem működik magától, hanem az anya életereje és fizikai teste által van benne fenntartva az élet. Majd, amikor a születéssel kilép a külvilágba, az első levegővétellel kerül közvetlen kapcsolatba a világgal, a környezetével.

Mamami: Mihályfi Márta a Születés hete egyik alkalmának előadója is beszélt erről. Az ő meglátása szerint ebben az időszakban még ki-be járhat a lélek, majd megszületést követően a test tudatosítása a kis lélek számára nagyon fontos, így elengedhetetlen és meghatározó a sok érintés, simogatás, masszírozás, hiszen ezekkel mind-mind meg tudjuk mutatni a test határait. „Ez itt a tested, a te lelked bölcsője”- hallhattuk tőle.

Kotormán Márta: Igen. Fontos, hogy ezt meghallják az anyák, az apák. Mert ugyan a magzati időszakban kifejlődik a fizikai test, és a megszületéskor alapvetően készen van, mégsem csupán egy genetikailag programozható kis csomag érkezik az újszülöttel. A szervek készen állnak arra, hogy a világhoz kapcsolódjanak a világ anyagain, hatásain keresztül. A szervek – a tüdővel kapcsolatban nyilvánvalóan megtapasztaljuk a születés pillanatában – önálló működésbe kezdenek. A tüdő egészen kilenc éves korig még fejlődik, majd ezt követően áll be a kozmikus rend ritmusába – az 1:4 légzés-szívdobbanás ritmussal. (Az ember percenként 18-szor vesz levegőt. Ez naponta 18x60x24=25.920 légvételt jelent. Épp ennyi év alatt a tavaszpont körbevándorol az állatövi csillagképeken. Ily módon az ember légzésének ritmusa a Nap és Föld közötti kapcsolat ritmusát tükrözi. S ahogy a nappalok és éjszakák váltják egymást, úgy követi a légzés folyamatában a ki- és belégzés ritmusa.)

Az embert három test burkolja. A FIZIKAI test, ÉTERtest (ÉLETtest) és ASZTRÁL test. A FIZIKAI test burka válik le legelőször a megszületéssel. A megszületést követő FIZIKAI test egy, a szülőktől öröklött fizikaiságot hordoz magában, amit a kis lény, aki ebbe a testbe költözik, teljesen átdolgoz a maga számára, körülbelül a hetedik életévre. A betegségek például mind-mind kis csomópontok, melyek segítségével ez a kis szellemi lény a testét alakítja. A FIZIKAI test folyamatosan fejlődik, majd úgy hét éves korban, amikor elérkezünk az első mérföldkőhöz, az első nagyobb váltáshoz, akkor éri el a csúcspontját, végpontját. Egyik jele ennek az állapotnak például a fogváltás, amikor a csontosodás már olyan sűrűsödéssé válik, hogy a saját csontfog kinő. Ekkor van kész a fizikai test.

Ezt az időszakot követi, amikor hét éves kor körül ( kilenc éves korra) leválik az éteri burok a kis lényről. Addig még éteri szinten megvan az összekötöttség az anyával. Az ÉTER-test születését az anyai ASZTRÁL-burok segíti, és a saját asztráltest fejlődik a továbbiakban tizenhárom-tizennégy éves kortól kezdve.

A következő hét éves szakaszban, tizennégy és húsz éves kor között az ÉN alakítja és tanulja meg tartani, használni, uralni a kialakított lelki erőket, fizikai és mentális képességeket. Minden folyamat az ÉN befogadására készül elő, ami majd huszonegy éves korra belakja a testet, uralni tudja az indulatokat, érzelmeket és egy életteli étertesttel jól átjárt fizikai testben fog aztán ÉN-ként, felnőttként tovább élni.

Ilyen emberkép él bennem, illetve ez az az emberkép, ami segíthet nekünk, hogy helyesen neveljünk egy kisbabát, kisgyermeket, nagyobbacska gyermeket, majd később iskolást.

Mamami: Segítesz nekünk a fenti tudást kicsit „hétköznapibb” módon is megfogni, megérteni?

Kotormán Márta: A FIZIKAI test fejlődése a legfontosabb az első években, ennek egészséges kialakulásához pedig nagy szüksége van a gyermekeinknek arra például, hogy jó ritmusban legyenek. A testünk, a szerveink működése ritmusokhoz kötött. A jó ritmus felépítése elengedhetetlen a gyermekek egészséges fizikai létéhez, mert az áramlatoknak ritmusa van és ezek az áramlatok azok, amik ÉTER-testként átjárják. A helyes ritmus kialakítása a gyermek számára az éltető erő, ezért segítenünk kell a kisbabát azzal a ritmussal, amit köré építünk. Ezek letisztult ritmusok legyenek, amik cselekvéshez kötődnek. 

Engedj meg egy egyszerű példát. A nappal az legyen nappal, az éjszaka pedig éjszaka. Éjszaka sötét van, éjszaka alszunk és nincsenek olyan aktivitások, mint nappal. Nem véletlen ajánlás például az elalvás előtti szokások kialakítása, mely cselekvésekből egy idő után a kisbaba tudni fogja, hogy az éjszaka következik. Természetesen csecsemőknél a kezdeti időszakban nincs ez ennyire ritmikusan megfogva, mert olyankor még mindenféle alvás van, de a cél az, hogy éjszaka alvás legyen és segíteni kell ennek kialakulását.

A gyerek tőlünk tanulja meg a földi életet, így nekünk kell segíteni ezt megtanulni. Csecsemőkorban figyeljük a síró gyermeket, tanuljuk meg érteni őt és soha ne hagyjuk hosszan sírni! A sírás az ő első nyelve, a sírással szólít minket. Sokféle oka lehet a sírásnak és nekünk arra kell figyelmesnek lennünk, hogy mire, miféle gondosságra van szüksége.

Mamami: Picit összefoglalva amiről eddig beszélgettünk, ha jól értem, az embert három burok veszi körül, FIZIKAI test, ÉTERtest és ASZTRÁLtest. A FIZIKAI test burka a születéssel válik le és egészen hét éves korig, mely szakaszról most bővebben beszélgetünk, az étertest életfolyamatai járják át a gyermekeket. Ha szülőként felvértezzük magunkat ezzel a tudással, hogyan tudjuk kicsit úgymond kézzelfoghatóbban is használni ezt a mindennapokban, a gyermekünkhöz való jó és helyes kapcsolódásban?

Kotormán Márta: A megszületés után a kisbaba, a különféle érzékeivel érzékeléseivel kapcsolódik a világhoz. Az köztudott, hogy van öt érzékszervük, de arról kevesebbet tudnak az emberek, hogy ennél több érzékünk is van, mégpedig tizenkettő. Ezek között vannak alsó, középső és felső érzékek. Ezek működése által kapcsolódunk a világhoz. Ezek az érzékeink különböző életszakaszokban más-más hangsúllyal vannak jelen.

Az az ideális állapot, ha mindig az adott életszakaszhoz tartozó érzékek kapnak lehetőséget a külvilághoz való kapcsolódásra (ebben nekünk szülőknek felelősségünk van). Ezen érzékek működése által teszünk szert képességeinkre, válunk olyanná, akik vagyunk. És itt egy fontos dolgot szeretnék hangsúlyozni. Minden hatás az érzékeken keresztül a teljes organizmusunkra hat, a fizikaira, lelkire, szellemire egyaránt, a kezdetektől fogva. Minél fiatalabb az ember, annál inkább behatol a fizikai organizmusba minden külső hatás.

  • Alsó érzékek: tapintás-, élet- (éhség, szomjúság), saját mozgásérzék (rúgkapál, rugdalózik, keresi a lábát, kezét), hőérzék.
  • Középső érzékek (lelki érzékek): szaglás, ízlelés, látás, hőérzék. 
  • Felső érzékek: hallás, szó érzék (nyelv- vagy beszéd érzék), fogalom vagy gondolat érzék, én érzék.

Ha például ebben a három éves korig tartó életszakaszban, az alsó és közép érzékek helyett a felső, a gondolkodáshoz kötődő érzékek kapnak ingereket, ami korunkra eléggé jellemző (hangok, képek, zajok), akkor a testi szerveződésre fordítandó erők elvonódnak. Ma már nem attól kell tartanunk, hogy kevés az inger a gyerekek számára. Sőt, minden túl sok. S ez a sok(k) hatás elviszi az életerőt, ami a test fizikai fejlődésén kellene, hogy dolgozzon.

A csecsemőkorhoz visszakanyarodva, az egyik legfontosabb érzékelés, a test érzékelése, a testben való érzékelés.

Ez az édes kisdedkorban aktív. Nagyon fontos ebben a szakaszban, hogy hagyjuk a babát ismerkedni a maga fizikai testével, a határaival, a saját teste mozgásélményével. Azzal, hogy képes magát mozdítani… Ekkor fontos a simogatás, az érintés, hogy a baba érzékelje a saját határait.

Mindez a hétköznapi odaadó gondoskodással megtörténik. Ha nem vonja el valami más – hang, színes kavalkád – a figyelmet és szólítanak más érzékeket a környezetben, akkor az egészséges. Ma be kell burkolnunk újra a babákat. Értem ezt úgy, hogy amíg a magzat a méhben van, egy burok tartja kívül a világot. A kezdeti időszakban, a kinti létben is biztosítani kell ezt a burkot. A babahordozás például segítség lehet ebben.

Majd egy idő után elkezdődik a sok-sok rágcsálás, matatás. Erről sem szabadna, hogy elvonjuk a figyelmét, mert ha a mindenféle világító izére figyel, akkor saját magával nem fog tudni találkozni. A matatós, rágcsálós időszakot követően, amikor is minden érzékével ismerkedik a tárgyi környezettel, a járástanulás korszaka kezdődik.

Fontos, hogy ne legyen steril környezet körülötte, ne legyen külön kipárnázva, elkerítve, hadd mozogjon szabadon (természetesen nekünk kell figyelni a veszélyekre és a biztonságáról gondoskodni), hogy tapasztalatokat gyűjtsön. A tapasztalatok által tanul, és a benne megéltek alapozzák a lelkiéletét, lelkierőit is. Hagyjuk, hogy ő ismerkedjen, ne mi mutassuk meg a világot (az ott van körülötte).

Fontos tudnunk, hogy a gyermekek természetes mozgása az első életévekben az, hogy jár, fut, szalad.

Ezekhez kell visszanyúlnunk. Tudnunk kell, hogy azzal, ha pihenőszékbe tesszük, órákig babakocsiban toljuk, kárt okozunk, mert nem az ülés a gyermek természetes testtartása. Mint idősebb korban már nyilvánvaló is, betegít. Kisgyermekkorban leginkább azzal, hogy valami egészséges, és megfelelő helyett történik. Aktivitás helyett passzivitást kér.

De az is káros, ha kompba tesszük, amikor még nem tud járni, vagy idő előtt futóbiciklire, kismotorra ültetjük, amikor még nem stabil a járásában sem. Tudom, hogy praktikus eszközök ezek, kisgyermekes anyaként, amikor nem volt még meg bennem a fentiek tudása, magam is segítségül hívtam a kismotort, ha haladni akartam a gyerekekkel.

DE még egyszer kiemelném, hogy a gyermek természetes mozgásformája az első életévekben az, hogy jár, fut, szalad. Jó, ha ezt tudjuk, és ha van erőnk hozzá, bírjuk ki, hogy majd hat-hét évesen vesszük elő a biciklit. S akkor is leginkább mint játékszert. A világ persze nagyon sulykolja, hogy vegyél részt mindenben, ami a világhoz tartozik. De ez nem szólhat a kisgyermeknek.

Nem kell neki program, ha nem szoktatjuk le arról, hogy ő keresse a kapcsolódást a világgal. Adjunk időt! Ez a legtöbb, amire szüksége van a gyerekeknek (is). Van ideje ennek, annak, amannak, és egy élet során majd mindenben részt lehet venni. Ha mindig mindenfelé programra visszük őket, hol marad a helyes szemlélődés, tapasztalatgyűjtés és játék ideje?  

Az a nehéz, hogy a különböző gyermekprogramok valóban jók, de ha folyton programozunk, nincs meg a szabad játék helye. Tapasztalataim szerint a legtöbb esetben bőven elég az, ha a környéken vagy az utcán (nem az autópálya mellett persze) sétálunk egyet, nem rohanva, hanem nyugodtan, és hagyjuk, hogy a gyermek ott álljon meg, ahol akár, és annyit időzzön egy-egy számára érdekes dologgal, amennyit csak akar. A zene mint az emberi hang, a ritmus mint mozgás is nagyon hiányzik a gyerekek fejlődéséhez, ez hívta életre a Ringatókat.

Az első három évben a gyermek az utánzással a példát követve lép kapcsolatba a környezetével. Így sajátítja el a járást, a beszédet. De nemcsak a fizikai környezettel találkozik így, hanem a cselekedetekkel, a cselekedeteinkkel is. Borzasztóan fontos, hogy tudjuk ezt. Cselekvő, tevékeny felnőttre van a gyermeknek szüksége. Jó, ha olyan formavilág veszi körül, amelyben jut tér az önálló fantázia erőknek is. (Ezt a formavilágot a természetben találjuk meg a legkönnyebben.) Ilyen lehet egy fadarab, egy kendő, kisebb-nagyobb párnák. A mára természetessé vált, gyermekjátékokként megjelenő geometriai formák korán hatnak, és a testet formáló erőket ragadják meg.

Sokkal több játékuk van, mint amire szükség lenne. Ezekkel pedig elvesszük a lehetőséget attól, hogy kicsi korban a fantázia által ragadjanak meg dolgokat, és ha ez nincs, akkor a gondolkodás sem tud megfelelően fejlődni. Nem lesz harmonikus a fejlődés, a fejlettség. A harmónia a fejlődés folyamatában jön létre, akár a zenében.

A másik mód, amivel a világhoz kapcsolódik, a táplálkozás. Az teljesen nyilvánvaló, hogy megfelelő táplálékra van  szüksége a kisbabának ahhoz, hogy majd másképpen is tudjon kapcsolódni. Az élethez a világ anyagaira is szüksége van. A legjobb az anyatej, amely mennyiségével, de még összetételével is követi a gyermek igényeit. Ez a téma elég hangsúlyosan kerül a kismamák elé. A szoptatás, táplálás felelősségét a legtöbben érzékelik, bár talán kevesen vannak tudatában annak, hogy a gyermekek gondolkodására is nagy hatással van, az ízekkel való találkozás. (A babák ízlelése még nem ízlés kérdése.)

Mamami: Ha a fentieknek valamennyire megfelelő világot szeretnénk a gyermekeink köré, akkor vajon mit is kezdjünk a gyermekekkel? Hogyan tudjuk a legjobbat kihozni a lehetőségeinkből?

Kotormán Márta: Igaziból tűrni kellene magunk körül őket. Odaadással, cselekvő példaként, szeretettel, örömmel legyünk a környezetük és a nekik megfelelő módon gondoskodjunk róluk. Utánzással mindent megtanulnak és ez az a tudás, amivel kapcsolódnak majd a szülőkhöz és a világhoz.

Emellett azt is jó tudni, hogy a kisgyermekek ebben az időszakban az akaratukban élnek. Van egy belső mozgatórugójuk, hogy muszáj cselekedniük, csinálniuk a dolgokat, ezért is mozognak rengeteget. Nekünk felnőtteknek kell megtanítanunk nyugalomba helyezni őket, ma a szabad mozgás –és játék lehetőségének megteremtése mellett ez talán az egyik legfontosabb dolgunk.

Mamami: Segítesz nekünk abban, hogy konkrétan mit értesz a nyugalomba helyezés alatt?

Kotormán Márta: Amikor nem csinálunk semmit. Tényleg nem. Az is egy példa a gyermek számára, ekkor is teszünk valamit. Jó lenne, ha találkoznának az elmélyüléssel, nyugalommal, amikor az utánzás időszakában vannak. Hagyjuk egy kicsit unatkozni. Mi leülünk egy könyvvel például, ő pedig elvonul a saját játékvilágába. Ezt úgy értem, hogy nem a szobájába megy, hanem a környezetünkben van és úgy játszik. Így egymásnak környezetévé válunk. Ez eleinte lehet, hogy csak tíz perc, de akkor is nagyon fontosnak tartom bevezetni az életükbe.

Az unatkozás, a saját játékvilág elképzelhetetlenül sokat segít a fantáziájuk mozgatásában, ami ahogy fentebb is beszéltük, elengedhetetlen a későbbi egészséges gondolkodás kialakulásában.

Pici korban is kevés tárgyi környezet vegye körül a gyerekeket, ne gondoljuk, hogy nincs mit hallgatni, ha csönd van körülöttük, ne erőltessük rá azt, ami a mi igényünk. A kiságyból nem feltétlenül kell egyből kikapni, még a sírva ébredő gyermeket se, adjunk neki időt megtanulni, hogy mi az ébredés, hogy lehet még egy kicsit maradni, finoman mozdulni bele világba.

Mamami: Ha már ennél a témánál tartunk, mit gondolsz, mennyire kell vagy szabad a szülőnek, felnőttnek a gyermek játszópajtásának is lenni?

Kotormán Márta: Játszhatunk a gyermekkel, jó dolog, Vekerdy tanár úr erről nagyon sokat beszélt. De valahogy azt tapasztalom, hogy ez, kicsit átlendült egy nem jó oldalra és ma már mást se csinálunk a gyermekekkel, csak játszunk velük, és ha nem játszunk velük, lelkiismeret-furdalásunk van, hogy elhanyagoljuk őket. Szerintem ez nincs jól így. Nem marad lehetősége a gyerekeknek arra, hogy tudjon önálló játékkal (minden az a gyermek számára) örömöt megélni.  Azt látom, hogy ez egy fontos határhúzás, amit nekünk felnőtteknek is gyakorolnunk kell még.

Érzésem szerint az a jó, ha együtt vagyunk a gyermekünkkel, éljük a nap pillanatait, ebbe belefér a játék is, és belefér az is, hogy körülöttünk tevékenykedjenek, amikor főzünk, takarítunk, vagy kerti munkát végzünk, és legyen arra lehetőség, hogy a pihenés idején mindenki a maga korának megfelelő minőségben tudjon pihenni.

Ezen a téren az anyukák is nagyon jól tudnák egymást segíteni, azzal, hogy összejárnak, együtt főznek, beszélgetnek és egy – egy kis időre megengedik egymásnak, hogy kilépjenek ebből a helyzetből.

Mamami: Azt már látjuk az eddigiek alapján, hogy a fizikai test erősítése, a szabad mozgás és a szabad játék mennyire fontos a gyermekeknek az első életéveikben. Van még olyan meglátásod, amit szívesen megosztanál még velünk, szülőkkel?

Kotormán Márta: Nekem vesszőparipám például, hogy segítsek a szülőknek elgondolkodni azon, hogy ha valami újat akarnak behozni a gyermek életébe, de a sajátjukba is, akkor tegyék fel azt a kérdést, hogy erre a dologra, akármi is legyen az, valóban szüksége van-e a gyermeknek? Ha bekerül az életükbe, vajon minek a helyébe lép? Mitől veszi majd el az időt és figyelmet?

A tudatosságra minden időknél nagyobb szüksége van a szülőknek. Hagyjuk, hogy a folyamatok lezajlódjanak a maguk idejében, mi felnőttek ne akarjuk kontrollálni, fejleszteni a gyerekeket. Pici korban egyszerűen csak hagyni kellene, hogy ami a gyermekből mozdul, az tudjon mozdulni, és majd talál magának terepet is, játékot is és maga magát fejleszti.

Muszáj itt megemlítenem, hogy valamelyik nap azt olvastam egy újságban, hogy szerveznek pici gyermekeknek önvédelmet, azzal a felütéssel, hogy meg tudják védeni magukat például olyan helyzetekben, amikor egy másik gyermek elveszi a játékukat. Teljesen elképedtem. A gyermekek tökéletesen meg tudják védeni magukat, amelyik olyan, az önvédelemből egyből kupán vágja a másikat, amelyik meg nem olyan, az meg eltűri egy darabig, de aztán nem hagyja magát. És minden más szelíd és természetes momentum alakítja, hogy megtalálja a megfelelő megoldásokat az életben. Az élet NEM Mortal combat!

Mamami: Ez olyan, mint a szülés és születés, ott sincs engedve, hagyva, hogy a folyamatok szabadon, a maguk idejében áramoljanak. Mindent kontrollálni akarunk, pedig örök élmény maradhat, ha látjuk gyermekeinket maguktól felülni, mozogni, járni. Sugárzik belőlük az öröm és büszkeség, a „megcsináltam” érzése.

Kotormán Márta: Igen és muszáj megértenünk, hogy azzal a sok elvárással, amit odateszünk, mint LEHETŐSÉG a gyermekek elé, azzal igaziból elvárást, akadályt is gördítünk az útjukba. Érzékelik is az elvárásokat és ez egészen egyszerűen odahat, hogy állandó küzdésben, állandó frusztráltságban vannak. És ez mit vesz el tőlük? Az örömöt és a jókedvet, ami megvan bennük pusztán attól, hogy élnek.

Higgyük el, meg tudják találni maguknak mindenféle tárgy és program nélkül is az örömforrást, mert nekik az is az, ha például percekig megfigyelnek egy bogarat, ha érezhetik a test mozgását, hogy benne vannak a világban. Ha sok öröm és jókedv van bennük, akkor pedig a fizikai testük is erősödik, amit nem tudok elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire fontos ebben az életszakaszban.

Tudom, hogy ez borzasztóan nehéz, mert a világ teljesen mást sugall, az anyukák pedig már ennek a világnak a pörgésében élnek. De akkor is az lenne az áldásos, ha egyszerűen visszatalálnánk oda, hogy az anyák merjék odaadni magukat ebben az időszakban a gyermekeiknek. Nem vesznek el ettől. Sőt ezáltal válnak a legfontosabbá, hogy a növekvő gyermekeknek ők lesznek az öröm forrása, az utánozható példa és a környezet, amelyben egy boldog gyermek él. Ez felelősség – ez a felnőttség értelme. Úgy hiszem, sőt most már ennyi idősen tudom, nem maradunk le semmiről, ha az első években jobban belehelyezkedünk abba az életfeladatba, hogy édesanyák vagyunk egy kisgyermek mellett. Amiről pedig emiatt lemaradunk, az lehet, hogy nem is lett volna a miénk.

Kotormán Mártával Bíró-Polgár Mariann beszélgetett.

Kapcsolódó cikkek

A weboldalon cookie-kat használunk, annak érdekében, hogy a lehető legjobb szolgáltatást nyújthassuk. Elfogadom Teljes adatkezelési tájékoztató ITT.