Ha szavakkal, érzésekkel kellene visszaadnom, hogy milyen volt Almási Kitti szakpszichológussal egy órát beszélgetni, akkor azt írnám: felemelő, megtisztelő, elgondolkodtató, könnyed.
Szakpszichológusként magánpraxisában segíti a hozzá fordulókat, könyveket ír, tudományos és ismeretterjesztő előadásokat tart, rádiós és televíziós műsorokban mondja el szakvéleményét. Egy-egy mondatával, sok-sok embernek nyújt kapaszkodót a mindennapok sűrűjében.
A rengeteg feladat mellett pedig két leányzó büszke anyukája. Hálásak vagyunk, hogy beengedett minket anyasága intim terébe, ahol a régóta őrzött kedves emlékek mellett, a kamaszkor kihívásairól is és még sok gyermekneveléssel kapcsolatos meglátásáról beszélgettünk.
Mamami: Mi volt a legnagyobb kihívás anyaként, amit sikerült megoldanod?
Almási Kitti: Talán a legnagyobb kihívást, a lányaim közötti kis korkülönbség jelentette. Nagyon vágytuk és vártuk a férjemmel a második gyermekünket is, csak még nem számítottunk rá. ☺ Szoptattam még az első kislányom és nagyon meglepődtünk, amikor rájöttem, újra kisbabát várok. Egy kirándulás alkalmával éreztem meg, hogy valami más bennem, rám nem jellemző módon fáradékonyabb, nyűgösebb voltam és így derült ki, hogy érkezik a picúr.
Igazi kihívás volt a második kislányom születését követő első év. Nehéz volt összeegyeztetni egy újszülött és egy totyogó igényeit. Az egyik órákig szopizott volna, a másik pedig éppen felfedezte a mozgás örömét és mászott volna mindenhová. ☺ Folyamatos lelkiismeretfurdalásom volt, mert például amikor szoptattam, akkor úgy éreztem, hogy a kis totyogóm nem érti, mi történik, hiszen eddig ő volt a világ közepe. Sok esetben odavettem magam mellé a szopizás alatt is, olvastunk, játszottunk, viszont ilyenkor meg azt éreztem, hogy a picúr nem kapja meg a teljes figyelmet. Később persze ez a kis korkülönbség előnyükre vált, hiszen egy idő után „összenőttek”, jó társaságot jelentettek egymásnak.
Mamami: Mi volt az eddigi legnehezebb próbatétel, amit anyaként átéltél?
Almási Kitti: Amikor kicsik voltak a betegségek mindig nehéz időszaknak számítottak. De most, a kamaszkor is eléggé próbára tesz. ☺ Nem miattuk. Őszinte kapcsolatunk van, teljesen megbízom bennük, így sem időbeosztásban, sem tanulásban nem ellenőrzöm őket szigorúan. Tudom, hogy megcsinálják a feladataikat, éppen ezért nálunk ezekben szabadság van.
Viszont abban nehéz ez a korszak, hogy már nem gyerekek, de még nem felnőttek, meg kell találni a jó egyensúlyt abban, hogy érezzék, mellettük vagyok, de már nem fogom a kezüket. Igyekszem jól megtalálni az arányokat, hogy ne menjek az idegeikre… ☺
Ma már sokkal több veszély van a világban, látom milyen egy mai buli, így elég embert próbáló, amikor például barátokkal vannak valahol este, telefonálok nekik és nem reagálnak. Korábban nem gondoltam volna ezt magamról, de én is az a szülő lettem, aki, ha buliznak a gyerekei, addig nem tud elaludni, amíg haza nem érnek. ☺
Megértem most már azt a mondást is, hogy kis gyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond… Eddig mellettük voltam és megnyugtató volt abban hinni, hogy meg tudom védeni őket. Ezt a vágyam el kell engednem és át kell alakítani a kapcsolatunkat úgy, hogy ne érezzenek zavaró kontrollt abban, hanem egy bizalmon és őszinteségen alapuló szövetséget. Tudják, hogy ott vagyok, ha kellek, de ne nyomuljak és legyen meg bennük az az érzés, hogy hozzám fordulhatnak és forduljanak is bármikor, amikor valami baj van.
Ezt persze nem elég a kamaszkorban kezdeni, hanem már kicsi koruktól kezdve meg kell teremteni azt az állapotot, hogy merjék elmondani a dolgaikat, még akkor is, ha az nehéz. Egy egyszerű példával élve, nálunk nem volt a rossz jegy miatt retorzió, hanem inkább megnéztük, hogy hogyan tudunk ezen változtatni, ha tudunk. A kisebbik lányom mondta egyszer, hogy olyan jó és megnyugtató volt, hogy el merte mondani, ha rossz jegyet hozott haza, mert tudta, hogy nem „harapom le a fejét”, hanem megoldásokat keresünk.
A fentiek mellett pedig muszáj azt is elmondanom, hogy imádom, ahogy kamaszok ☺, rengeteg közös „csajos” programunk van, ami tölt engem is.
A félelmeimmel kapcsolatban pedig önmagamat is abban próbálom erősíteni, hogy el kell hinnem, átadtam nekik mindent, amire szükségük van, hogy jól tudjanak vigyázni magukra.
Mamami: Mi az a három dolog, ami szerinted boldoggá tesz egy gyermeket?
Almási Kitti: Mi nagyon ölelgetős család vagyunk, szóval az ölelést mindenképpen kiemelném. Emellett fontosnak tartom a jó hangulatú közös, családi étkezéseket, a nagy családi ünnepek megtartását, melyek összetartanak minket a hétköznapok sűrűjében.
Illetve nagyon fontos szerintem, hogy lássa a gyermek, hogy örömömet lelem benne. Itt nem a teljesítményre gondolok, hanem arra, hogy őket szeretem, a lényüket, úgy, amilyenek.
Hirtelen az jut eszembe, hogy imádom a grimaszaikat, a nagylányom humorát, a beszélgetéseinket és a kisebbik lányom szeretgetős, finom lényét.
De fontos azt is látniuk, hiszen ezt a mintát viszik tovább magukkal, hogy a szüleik tudják szeretni és elfogadni magukat, tisztelik egymást és a környezetükkel szépen tudják ápolni a kapcsolatot. Szülőként mindannyian azt szeretnénk, ha a gyermekünk szeretné magát, viszont elég nehéz ezt elérni, ha közben magunkat meg folyamatosan ostorozzuk. Ők mindezt látják, érzik, szóval fontos, hogy ha a szülő is el tud jutni az önelfogadásig, ki tud állni magáért, ha jól van magával, akkor tud meríteni belőle a gyermeke.
Mamami: Ha újra kezdhetnéd, mit tanácsolnál magadnak a babás korszakban?
Almási Kitti: Ahogy beszéltük, nekem ez bizonyos szempontból mélyvíz volt, ennek ellenére imádtam a babás időszakot. A várandósságot és a szoptatást is és most, hogy már kamaszok, sokszor nosztalgiázni szoktam, hogy de jó lenne újra meghallgatni azokat az édes hangokat, érezni a finom babaillatot.
Amit viszont mindenképpen máshogy csinálnék már az elejétől az az, hogy nem próbálnám meg külön altatni őket néhány hónap elteltével sem. Az éjszakai átjárkálás zombi üzemmódban eléggé megterhelő tudott lenni. Azt hiszem, ha most lennék kisbabás anyuka, inkább választanám a babaöbölt, így együtt, de mégis külön lehetnénk.
Mamami: Mi az, amit elfogadhatatlannak tartasz a gyermeknevelés kapcsán?
Almási Kitti: Elítélem a bántalmazás minden formáját. A szexuális és fizikális bántalmazás mellett, az érzelmi bántalmazást és az elhanyagolást is végtelenül rombolónak tartom. Elszomorít, hogy ezek mennyire gyakran tapasztalt jelenségek.
Ezek mellett elutasítok mindenféle olyan játszmát, ami a gyermek érzelmi manipulációjáról szól.
Sok esetben találkozhatunk mártír szülőkkel, vagy olyan helyzetekkel is, amikor a felnőttek párkapcsolati játszmákba vonják be a gyerekeket. De az is nagyon káros, amikor az érzelmileg nem felnőtt szülő, a gyermektől vár el megoldásokat, döntéseket, így egy idő után meg kell tanulnia, hogy ő, a gyerek legyen észnél egyes helyzetekben.
Kifejezetten távol áll tőlem, amikor például, valaki azt mondja a gyermekének, hogy “főnök”. Sokszor azt hiszik a szülők, hogy ha a gyermekük dönt, akkor eszközt adnak a kezükbe, pedig valójában mázsás terheket raknak rájuk ezzel.
Volt egy olyan élményem, amikor vendégségben, egy kisfiú utálatosan viselkedett az egyik lányommal. Amikor a lányom kérte, hogy ezt fejezze be, az apukája még bátorította is a kisfiút, hogy ő van itthon, ő az úr és ő mondja csak meg a vendégnek, hogy mit csinálhat. Nálunk ez nem így működik, én a lányaimnak mindig azt tanítottam, hogy ha valaki nálunk vendégségben van, tegyünk meg mindent azért, hogy jól érezze magát. A fentihez hasonló típusú szülők esetleg azt hiszik, hogy akkor teszik sikeressé a gyermeküket, ha egy egocentrikus, érzéketlen, lenyomó agresszort nevelnek belőlük. Ez nagyon ki tud fordítani magából egy kis gyermeket.
Mamami: Hogy érzed, mennyire gyermek-és anyabarát a világ körülötted?
Almási Kitti: Vegyesek az érzéseim. Abból a szempontból nagy a változás, hogy a gyermekekkel dolgozó szakemberek felhívták a figyelmet a gyermekek érzelmi igényeire. Ma már sok esetben, az anyukák és apukák nem abban tudják le a nevelést, hogy ellátják őket, hanem sokat foglalkoznak a gyermekekkel. Lehet tapasztalni, hogy például sokkal több érzékeny és odafigyelő apuka is van.
Annyiban meg egyáltalán nem gyerekbarát, hogy sok esetben lehet találkozni például a parentifikálódás jelenségével. Vannak olyan munkahelyek, ahol késő estig kell dolgozni és a gyermeknek maguknak kell megoldani dolgokat. De ha nem is dolgoznak késő estig a szülők, a mindennapok sűrűsége miatt fáradtak, nem tudnak a gyermekeik mellett lenni. Szomorú ez a valóság, de ezekben a helyzetekben, főleg egy nagyobb gyerekek, sokat lógnak a telefonon, ahol nincsenek mindig biztonságban és nehéz megóvni őket.
Egyébként is sokkal többféle és másféle veszély fenyegeti őket, mint régebben, a mi generációnkat. Ezek mellett pedig óriási szakadékok vannak a gyermekek között, a társadalmi különbségek miatt, ami szorongáshoz vezethet.
Viszont a teljes képbe az is beletartozik, hogy lehetőségük több van, például nyelveket tanulhatnak, utazhatnak, ami a mi időnkben nem volt természetes.
Arra is nehéz válaszolnom, hogy mennyire érzem anyabarátnak. Ha a munkát nézzük, nekem olyan a szakmám, amit anyabaráttá tudtam tenni.
Alkalmazotti viszonyban viszont látom, hogy vért kell izzadni, hogy össze tudja tenni a napokat egy nő. Nem beszélve arról a sok elvárásról, ami terheli őket, anyagi fronton is. Az sem kedvez az anyáknak, hogy egy család egy keresetből alig vagy egyáltalán nem tud megélni, így a nőnek is szinte mindenhol rövid időn belül újra dolgoznia kell.
Mamami: Milyen szavakkal, érzésekkel tudnád jellemezni a szüléstörténeted?
Almási Kitti: Fantasztikus élmény volt mindkettő, nyilvánvalóan utólag inkább. ☺ A lányaim természetes úton érkeztek, érzéstelenítés nélkül.
Mindkét szülésemnél, amikor végre a karomban tarthattam őket, elöntött az a csodálatos érzés, hogy itt van a gyermekem, anya vagyok. Erő áramolt szét bennem, egyáltalán nem voltam fáradt, hanem alig tudtam betelni velük. Mindkét szülésem csoda volt és a gyermekeim is azok. A születés közben végig azt éreztem, hogy egy csapat vagyunk, drukkolok neked, hogy megcsináld és én meg megpróbálok segíteni, ahogy tudok.
Minden évben, a születésnapjukon, elmeséltetik a születéstörténetüket. ☺ Az első lányomnál a teljes meghatottság volt bennem, hiszen általa váltam anyukává először. A második kislányomnál pedig, az ajándék érzés volt bennem. Ő Pünkösd hétfőn érkezett hozzánk és ha már szavakat kérdeztél, nála a gyorsvonat kifejezés jut eszembe. Olyan gyorsan és hirtelen indult, hogy a férjem pirosokon át vezetett és alig érkeztünk meg a kórházba, már érkezett is. Klassz élmény volt. Mindkettő.
Mamami: Kitől kaptad a legnagyobb segítséget a szülés körüli időszakban és mi volt az?
Almási Kitti: A gyermekeim édesapjától. Praktikusan pedig, két barátnőm volt, akikre támaszkodhattam. Nekik picivel korábban születtek a gyermekeik, így mindenféle kérdéssel fordulhattam hozzájuk. Amikor én szültem, még nem volt lehetőség ennyi helyen tájékozódni, így jó volt olyanoktól tanulni és praktikákat ellesni, akik hasonlóképpen gondolkodtak, mint én. Ha a szülést követő időszakot nézzük, nagy segítség volt például, hogy tudtunk arról is beszélni, hogy mi az, amin ne lepődjek meg, például, hogy a hasam nem fog egyből visszahúzódni. Biztosan nehezebben fogadtam volna ezeket és még sok minden mást ebben az időszakban, ha nem vagyok rá felkészülve.
Mamami: Szerinted mivel tehet egy újdonsült apa a legtöbbet ebben az időszakban a családjáért?
Almási Kitti: Számomra ez a kérdés nem is az, hogy az apa mit tehet, hanem, hogy mit tehet egymásért a két szülő. Fontos látni, hogy mindkettejüknek extra megterhelés ez az időszak, így egymást kell segíteni.
Azt hiszem az nagyon fontos, hogy a férfi szépen szeresse a párját, nőként. Tolarencia, finomság, egybehangolódás, érintés, simogatás, összekacsintó tekintetek és dicséretek adhatnak erőt ebben az időszakban.
A jól szeretés, lelki szeretgetés mellett nagyon fontos, hogy a férfi elismerje azt az odaadást, amivel van az anya egész nap a gyermeke iránt és jó lenne nem abba a hibába esni, hogy azt érezteti a nővel, hogy semmit sem csinál, mert egész nap otthon van.
Fontosak az olyan félmondatok például, hogy „nagyszerűen csinálod”. Ez a dicséret, főleg első gyermeknél, a világot jelentheti az anyukának.
Ezek mellett pedig millió praktikus dologba is be tud kapcsolódni, a klasszikus fürdetésen túl is.
Mamami: Mik azok az emberi értékek, amit mindenképpen szeretnél átadni gyermekednek?
Almási Kitti: Szeretném átadni, hogy jól értelmezzék a kudarcokat, azokat a helyzeteket, amik nem jól sikerültek. Soha ne higgyék azt, hogy emiatt ők nem jók, nem szerethetők, alkalmatlanok, hanem nézzék meg, hogy mit csináljanak másképp és ha úgy sem sikerül, akkor azt a dolgot, el kell engedni, de ne induljanak el egy önmarcangoló, magukat leértékelő irányba.
Szeressék magukat annyira, hogy ne kössenek túl sok kompromisszumot az életben. Ehhez próbálok tanítani nekik egy fajta önállóságot, szabadságot, hogy ne függjenek másoktól.
Valamint nagyon fontosnak tartom, hogy mindig önazonos életre vágyjanak.
Találják meg azokat az utakat, akár párkapcsolatban, akár munkában, amiben jól érzik magukat és őket építő visszacsatolást kapnak. Tegyenek meg mindent az álmaikért…
Almási Kittivel Bíró-Polgár Mariann beszélgetett.
A korábbi Anyastaféta interjúkat itt olvashatod.
