Megfigyeltem, hogy a környezetemben minden nő filmszerűen fel tudja idézni a szüléseit – akár két éve történt, akár hatvan éve. A nagymamáim, a sógornőim, a barátnőim és az édesanyám is úgy mesélik ezeket, mintha tegnap történtek volna. Örökre bevésődött az emlékezetükbe minden részlet, minden elhangzott szó.
Orvoscsaládban nőttem fel Debrecenben. A nyolcvanas-kilencvenes években nem beszéltünk erről a témáról családon belül. Történetfoszlányokat hallottam csak, azok azonban számomra tinilányként gyakran rémisztőek és idegenek voltak. Az édesanyám nagyon ritkán mesélt csak arról, hogyan hozott engem és a három testvéremet a világra a Kenézy Kórházban és a Debreceni Klinikán – ezek a történetek magányról, félelemről, szégyenről és szeparációról szóltak. Velem egy teljes éjszakán keresztül vajúdott egyedül egy sötét klinikai kórteremben, mert akkor még szó sem lehetett külsős segítő jelenlétéről. A születésünk történetét egyetlen momentum oldotta fel az elbeszéléseiben: a megkönnyebbülés és boldogság, amikor először vehetett minket a kezébe.
Nekem is négy gyermekem van. 2009-ben az első gyermekeimet vártam, két ikerkislányt. Magától értetődő volt, hogy a Kenézy Kórházba megyek szülni az ottani kötődéseink miatt. Visszatekintve nagyon tudatlan voltam. Ikerterhesként automatikusan veszélyeztetett kategóriába lettem sorolva, és a cél az volt, hogy lehetőleg ne császármetszéssel jöjjenek a lányok világra. Sokat készültem az anyaságra, minden lehetséges forrást elolvastam ikrek tandemszoptatásáról, de mivel ikerterhesként állandóan ott lebegett a fejem felett a császár lehetősége, a természetes szülést csak mint lehetséges alternatívát ismertem. Átadtam a kontrollt az orvosomnak a testem felett, ez volt számomra természetes. Nem emlékszem rá, hogy akár egyszer is beszéltünk volna arról, mik az orvos gyakorlatai, mi fog történni a szülőszobán pontosan. A lányok a 35. héten indultak el, hajnalban elfolyt a magzatvizem, mentő vitt a kórházba.
Ott az ezt követő 13 óra alatt szinte minden megtörtént velem, ami egy kórházban rutinnak számít: beöntés, borotválás, 13 órányi fekve vajúdás CTG-n étlen-szomjan, hat óra után rendezetlen fájások miatt oxytocin, amitől csillagokat láttam, a végén kengyelbe tett lábakkal kitolás. Nagyon sokan voltak a szobában, az egyik orvos rákönyökölt a hasamra, mert a második lányom faros volt (Bracht féle műfogás).
Gátmetszést kaptam kérdezés nélkül. A lányokat elvitték, egy pillantást vethettem csak rájuk, nem vehettem őket kézbe, siettek, hogy ellenőrizzék, nincs-e légzéstámogatásra szükségük (nem volt). Utána fájdalmas varrás, még fájdalmasabb méhbetapintás, vérkinyomás következett, a dupla méhlepényt nem mutatták meg. Ezeket már egyfajta éber kómában éltem át, ájulás környékezett az éhségtől és szomjúságtól. Mégis büszke voltam, mert megcsináltam: hangtalanul vajúdtam 13 órát, és megszültem két gyermeket.
A kórházi dolgozók mindannyian kedvesek voltak velem, én voltam az “ügyes” kismama, aki ikreket szült. Az igazán küzdelmes rész viszont csak ezután jött. Délután fél 3-kor születtek és másnap hajnalban 6-ig nem láttam őket. Vártam, hogy kihozzák őket szoptatásra, mint a szobatársam gyermekét. Emlékszem, hogy kivonszoltam magam a fürdőszobába, és lezuhanyoztam, hogy kész legyek, mire jönnek. Addigra a melleim kőkeményre duzzadtak, és iszonyatosan fájtak. De nem jöttek, a csecsemős nővér nem tudtam, hol vannak. (Ezt azóta sem értem, hogy lehetett.) Majdnem négykézláb másztam végig a folyosón és végül megtaláltam őket, inkubátorban voltak a csecsemőosztály mellett egy külön részen. Az sokként ért, ültem és sírtam a inkubátorok előtt, néztem a testükből kilógó vezetékeket. Ott maradtak még két napig. A mai napig gondolkozom néha, hogy alig érinthettem meg őket életük első 3 napján…
Összesen 11 napot voltunk bent, míg visszanyerték a két kilós születési súlyukat. A csecsemős nővérek rengeteget segítettek a szoptatásban. Volt, hogy éjfélkor ott ültünk az inkubátorok előtt, és amíg a babák kék fényben voltak, ők puhították, törték fel a melleimet. A szobám a csecsemőosztály mellett volt, éjszaka hallgattam a babák sírását, köztük valószínűleg a sajátjaimat is. A mai napig fáj ez nekem. De végül felülkerekedtünk a dolgokon, elkezdtek szopizni, visszanyerték a súlyukat, és hazajöttünk. Az első renitens tettem a tápszerrecept kilökése volt a kukába, mihelyst hazaértünk. A leírtak ellenére kilenc év távlatából tudatában vagyok annak, hogy ez egy ikres viszonyokhoz képest nagyon pozitív kimenetelű szülés volt, és nem biztos, hogy ha bárki más lett volna az orvosom, akkor is így végződik a lányaim világrajövetele. Köszönet illeti őt ezért.
Két évvel később már tudatosabb voltam a fiam születésénél. 2012-ben nem volt még elérhető független szülésfelkészítő Debrecenben, legalábbis nem tudtam róla. Azt sem tudtam, hogy léteznek dúlák, intézményfüggetlen szülés körüli segítők. De olyan sokat olvastam a szülésről, amilyen sokat csak tudtam, és ezúttal gátvédelmet kértem az orvosomtól. Valószínűleg nem elég nyomatékosan. Kilenc órányi csendes, otthoni, éjszakai vízben vajúdás után mentem be 5 perces fájásokkal a kórházba hajnalban. A fiam egy órával később született szépen, félhomályban. De fel kellett feküdnöm a szülőágyra és újból kaptam egy gátmetszést kérdés és engedélykérés nélkül, ami ellen nem tudtam tiltakozni, hiszen nem láttam hanyattfekve, mi történik. Mint utóbb megtudtam, a “férjem érdekében” lettem másodjára is megvágva.
A babát megkaptam varrás után aranyórára, de azzal a kommentárral, hogy ne nagyon reménykedjek, mert ilyenkor az anyukák általában még nem tudnak szoptatni. A fiamat már 24 órában magam mellett tartottam odabent. Utána amikor hazamentünk, csalánkiütést kaptam, volt egyfajta “elintézettség” érzésem, húztam a lábamat, nehezen mozogtam. Kavarogtak bennem a dolgok, hogy nem erről volt szó, nem ezt beszéltük meg. Hálás voltam a gyönyörű, egészséges gyermekeimért, de harag töltött el, ha felidéztem magamban, hogy a kórház folyosóján minden anya úgy sántikált, mint a hadirokkantak. Megfogadtam, hogy ha lesz még gyermekem, akkor senki nem fektet többet a hátamra, és nem fognak megvágni.
Hat évvel később, 2017 nyarán egy hatgyermekes édesanya ismerősöm polcáról leemeltem Ina May Gaskin Útmutató szüléshez című könyvét. Egy éjszaka alatt olvastam el, katarktikus hatással volt rám. Újraértékeltem mindkét előző szülésemet. Hatalmas megerősítés volt, és felszínre hozott sok olyan gondolatot, amik régen motoszkáltak bennem. Önbizalmat nyertem a könyvből. Nemsokára várandós lettem a negyedik gyermekünkkel. Először a jól ismert utat választottam, elmentem a nőgyógyászomhoz, elkezdődött a terhesgondozásos rutin. Nehezen viseltem a rengeteg rohangálást, órákig tartó kórházi várakozást, három gyermekkel, aktív, megterhelő munkahellyel.
A 18. héten elkezdtek rémálmaim lenni, folyamatosan bántottak álmomban, elvették tőlem a babámat. Nem értettem, mi van velem, sohasem gondoltam volna, hogy a szüléseim ilyen formában jönnek majd vissza. A 20. héten leültem az orvosommal beszélni, hogy mit akarok és nem akarok szülés közben. Nem volt sok ideje, gyakran láttam akkoriban fáradtnak, frusztráltnak. Ültünk a váróterem narancssárga műanyag székein, és előadtam a kérésemet: szabadon választható kitolási testhelyzetet és gátvédelmet. Éreztem a válaszán az értetlenséget, hogy nincs ínyére az egész dolog, elkezdte sorolni a gátmetszés előnyeit és a saját félelmeit. (“Ha szerteszét szakadsz, hogy stoppollak majd össze? Mit fog szólni ehhez a férjed?”) Végighallgattam, nem ellenkeztem. Hazamentem, és eldöntöttem, hogy ez többet nem fog velem megtörténni. Az is szempont volt, talán nem tudatosan akkor, de később kristályosodott ki, hogy megtudtam, újra lányom lesz. Azt akartam, hogy a lányom gyengéd női kézbe szülessen. Az Ina May könyvében olvasott háborítatlan otthonszülések történetei megragadtak bennem, de csak mint egy vágyálom, aminek Magyarországon nem sok realitása van. Ez után a beszélgetés után azonban valami megváltozott. Keménység és dac ébredt bennem, fájt, hogy egy elnéző legyintéssel elintézték a kérésemet a folyosón. Azt éreztem, hogy ideje a dolgokat valóban a saját kezembe vennem.
Az otthonszülést Ina May könyvének elolvasása előtt egyfajta alternatív, kicsit hippi dolognak tartottam. Nem ítéltem el, de nem illett bele a magamról alkotott képbe. Rájöttem azonban, hogy a fiam születése óta eltelt hat évben én is megváltoztam: megtanultam családban és munkahelyen is nemet mondani, érettebb, magabiztosabb lettem a saját nőiségemben, nem akartam már megfelelni senkinek sem, csak magamnak és a legközelebbi szeretteimnek. Kész voltam fittyet hányni a világ véleményére és közben kétségbeesetten vágytam egy háborítatlan szülésre.
Elkezdtem kutakodni, kérdéseket feltenni, tanulmányoztam a 2011-es, otthonszülést szabályozó szigorú rendeletet. Rátaláltam egy budapesti bábára, aki Debrecenben is kísér szüléseket. Elmentünk a férjemmel a szülésfelkészítőjére, és kinyílt előttünk egy másik dimenzió: partnerként és nem betegként kezelt engem, megválaszolta türelmesen a kérdéseimet, higgadt, profi, mégis szeretetteljes figyelmet kaptam tőle. Volt, hogy több, mint egy órát telefonáltunk. Elmagyarázta a WHO legújabb ajánlásait, azt, hogy mi a különbség a szülés vezetése és kísérése között. Feltettem neki az összes rázós “De mi van, ha…?” kérdést, mindet megválaszolta számunkra megnyugtató módon.
Emellett elolvastam egy sor angol és német szakirodalmat pro és kontra, ismerkedtem a bábai gondozási modellel, ami egyre jobban tetszett. Felkerestem egy dúlát is, sokat beszélgettem vele, rengeteg érzelmi támogatást kaptam tőle. Nagyon jól esett, hogy minden héten rákérdezett, hogy vagyok, mi történik velem/bennem. Rájöttem, mennyire fontos a lelki támogatás még a negyedik gyermekkel is a rendszeres egészségügyi konzultációk mellett. A szülészorvosom nagyon felháborodott, amikor meghallotta a terveimet, kategórikusan visszautasította, hogy „hátterezzen” nekem. (“Nem megyek be érted a kórházba sem nappal, sem éjszaka, hogy helyrehozzam azt, amit más elcseszett!”) Így váltottam, és háttérintézménynek a Debreceni Klinikát választottuk, ahol elfogadó hozzáállást tapasztaltam. A családommal nagyon sok küzdelem árán sikerült elfogadtatni a döntésünket. Orvosok és egészségügyi dolgozók szinte mind, keményen a sarkamra kellett állnom. Megküzdöttem a saját és mindenki más félelmeivel is, miközben önzőnek, felelőtlennek és feministának tituláltak. Egyedül az édesanyámnak nem kellett magyarázkodjak, ő kezdettől megértett és támogatott.
A kislányunk egy gyönyörű májusi délelőtt érkezett meg, öt nappal a kiírt terminus előtt. Előző nap délután 4 óra körül már volt egy megváltozott testérzetem, majd elkezdtek jönni az összehúzódások, de a folyamat nagyon lassan vált intenzívvé. Este 11-kor 20-25 percenként éreztem őket, és ekkor már majdnem biztos voltam benne, hogy ez már az. Felhívtam a bábámat, és megbeszéltük, hogy mindketten elmegyünk aludni, mert éjszaka nagy valószínűséggel riasztani fogom.
Lefeküdtem aludni, de összesen másfél órát tudtam csak pihenni, mert a kontrakciók egyre jöttek, nem esett már jól feküdni. A sötét nappaliban sétálgattam, furcsa izgalom vett erőt rajtam, ha arra gondoltam, hogy ezúttal nem kell sehova elindulnom, “hazai pályán” játszom. Figyeltem az ablakból a hajnali fényeket, a közeli erdő hangjait. A bábámat végül hajnali 4-kor hívtam, amikor már 10 perces összehúzódásoknál tartottam. Ekkor már 12 órája vajúdtam. Nem voltam fáradt, inkább izgatott és energikus, de egyben hatalmas erő és nyugalom szállt meg. Reggel a férjemmel megreggeliztünk, majd elköszöntem a gyerekektől, és a férjem elvitte őket a nagymamához. Megérkezett a dúlám, akivel teáztunk, előkészültünk, majd sétálni indultunk a közeli erdőbe.
Ekkor már jól esett rádőlni a kontrakciók alatt. Soha nem felejtem el azt a reggeli sétát az illatos, zöld akácosban, ahogy néha-néha megálltunk, és a beszélgetést abbahagyva együtt lélegeztünk. Nem sokkal később megérkeztek a bábák és a férjem is. Csendben lepakoltak, átöltöztek, mértek egy szívhangot. Minden rendben van. Ekkor már nem fejeztem be minden mondatomat, kezdtem visszahúzódni a saját bensőmbe. A bábák leültek egy rövid reggelire, addig én a kertben sétáltam, a terasz oszlopainak dőlve vajúdtam. Ahogy visszamentem a házba, a nappali sarkában a fotelben találtam őket, csendben figyeltek. Nagyon megmaradt bennem az, ahogyan már a konzultációk alatt is és most is olyan testhelyzeteket vettek fel, amivel fizikailag “alattam” voltak, hangtalanul jelezve a tiszteletet felém.
Ekkor jöttem rá, hogy egészen addig bennem volt, hogy innentől meg fogja nekem valaki szabni, mit csináljak. Fejben tudtam, hogy elvileg nem így lesz, de valahogy ott és akkor jöttem rá, hogy tényleg szabad vagyok, nem fog senki az akaratom ellenére belsőleg megvizsgálni, vagy megmondani, mit tegyek, hogyan viselkedjek. Ők más jelekből is meg tudják állapítani, hol tartok (viselkedés, hangok kiadása). Így úgy döntöttem, hogy a férjemmel sétálunk még egyet, de akkor már nem mentünk be az erdőbe, a ház közelében maradtunk. A kontrakciók már 2-3 percenként jöttek, kezdtem teljesen befordulni, a férjemre támaszkodtam, köröztem a csípőmmel, elkezdtem ösztönösen mély búgó hangokat kiadni. Nagyon érdekes volt ezt számomra is megtapasztalni, hogy amíg a két kórházi szülésemnél csendben voltam, mert nagyon bennem volt a “ne kiabálj” hozzáállás, most teljesen elengedtem magam, és “ősi” hangok jöttek ki a torkomon. Visszaértünk a házhoz, és ekkor a dúlám akcióba lépett: masszírozta, nyomta a derekam, amikor már csak térdelve tudtam megtartani magam, akkor párnákat adott alám, bíztatott, hogy egyek és igyak, így két hullám között megettem két karéj nutellás kenyeret, majd amikor már egybefüggőek lettek a fájások, a férjemmel teletöltötték a kádat, és beszálltam. A félhomályos fürdőszobában ott térdelt a kád mellett a két bába, még mértek egy utolsó szívhangot.
A teljes védettség érzését tapasztaltam meg, olyan volt, mintha én is burokban lebegnék. A meleg víz kiszippantotta belőlem a fájdalmat, ösztönösen négykézlábra álltam, és szinte azonnal tolófájásokat éreztem. Nagyon hirtelen jött az első, éreztem, ahogy a gyermek forogva ereszkedik bennem lejjebb és lejjebb. A magzatburok megpattant, majd minden tudatos nyomás nélkül, egy gyomortájékról kiinduló nagyon erős, robbanásszerű érzéssel megérkezett a kislányunk a vízbe. Döbbenetes tapasztalat volt, később jöttem rá, hogy ezt hívja a szakirodalom magzatkilökő reflexnek. Azonnal a kezembe adták, én még ocsúdtam fel, olyan volt, mintha atomokra esett volna szét minden körülöttem.
Életemben először, a negyedik gyermekemmel megtapasztalhattam a magzatmáz illatát és puhaságát, ahogy a lila kis testét a kezemben tartottam. A bába meleg vízzel locsolgatta, hogy ne fázzon, csak kicsit panaszkodott. A méhlepény is a vízben született meg 10 perccel később. A köldökzsinórt még nem vágták el. A férjem megfogta a babát, én pedig a bábák támogatásával, de a saját lábamon kiszálltam a kádból, és átmentem a hálószobánkba, ami már elő volt készítve. A bábák megnézték, hogy a kicsi jól adaptálódik-e, hoztak enni és innivalót, betakargattak minket, majd kiültek a nappaliba adminisztrálni. Mi gyönyörködtünk egymásban. Másfél óra múlva elvágták a már fehér köldökzsinórt, megmérték a babát, felöltöztették, megvizsgálták, engem is elláttak. A két korábbi gátmetszésem után minimális sérülésem lett csak, választhattam, hogy kapok egy öltést vagy fekszem 2-3 napot. Az utóbbit választottam. Fantasztikus tapasztalás volt számomra, hogy 19 órányi vajudás után fáradt, de energikus voltam, fel tudtam kelni, egészen más testérzetem volt, mint a másik két szülés után. A kislányommal sok-sok aranyóránk volt, egy pillanatra sem váltunk el egymástól az életének első néhány hetében.
A nagyobb gyermekeim délután érkeztek haza. Az ikerlányaim lefeküdtek mellénk az ágyra, és hosszú időn keresztül ámulattal simogattak, puszilgattak engem és a néhány órás húgukat. Éreztem, hogy ez a történés bennük is megmozgatott valamit nagyon mélyen.
Ez a szülés egy újfajta szellemi és testi szabadságot hozott az életembe, az “én csináltam, képes voltam rá” érzést, ami hatalmas megerősítés és lelki energiaforrás azóta is. Az a májusi reggel átformált mindannyiunkat. Ezt a “filmet” nagyon-nagyon jó végignézni újra és újra.
Hála és köszönet a férjemnek, hogy kérdés nélkül támogatott ebben a választásomban, és kiállt mellettem minden helyzetben.
Hála és köszönet a dúlámnak a rengeteg megerősítésért és érzelmi támogatásért.
Hála és köszönet a bábáimnak, akik profin, alázattal, tisztelettel végzik a hivatásukat. A személyükben igazi erős nőket ismerhettem meg.
És végül köszönet a Kenézy Kórház azon munkatársainak is, akik szaktudásuk legjavát adva emberségesen bántak velem és a babáimmal évekkel ezelőtt.
Bábaszolgálat Kft – Dr. Németh Mónika, Clease Piroska
Dúla Debrecen – Ferenczi Gabriella
