Többemberes babák

[Hédi]

Hát, megrendeltem a Szülők könyvét, mert tetszett a talált leírás róla. Pedig nem akartam gyereknevelésről olvasni. De ez most érdekel, és miért is ne?

[galang]

Sokat gondolkoztam azon, hogyan tudnám tömören és röviden összefoglalni indazt, ami miatt Hubát többemberes gyermeknek érezzük - de nem fog menni. Olyan bonyolult, minden mindennel összefügg/összefügghet... Mit írjak le, és mit hagyjak ki?
A lényeg az (ha már szóbajött a depresszió), ma éreztem úgy, jobban mondva, ma megint úgy éreztem, hogy anyaként csődöt mondtam. Mit kellet volna másként tennem? Hol rontottuk el?
A várandóság meseszerű volt, a szülés háborítatlanul, otthon - pontosabban a születésházben - történt, 2 éves koron túl szoptattam, rengeteget hordoztam, együtt alszunk, sokat-sokat mesélünk, énekelünk ... Szóval úgy érzem, igazán figyelembe vettük az ő igényeit. Idézet Ranschburgtól: Az első hat-nyolc hónap a csecsemő igényeinek feltétel nélküli kielégítéséről szól. Ezzel nem lehet elkényeztetni, ez nem majomszeretet! Ha megkapja ebben a fontos fejlődési szakaszban, amit kér, két-három éves korára tündéri, bűbájos gyerek lesz belőle!
Huba ellenáll a szakvéleménynek! Ő masszívan verekszik. Fél. Azt hiszem attól, hogy őt fogják bántani. S beelőz. Egy éve jártunk vele (jó nevű, waldorfos) gyermekpszichológusnál, mert akkor, akárcsak most, erőm végénél jártam. Ő azt modta, figyeljünk arra, hátha egyszer a gyerek elszólja magát, hogy miért teszi. (Egyébként az édesapja ugyanilyen volt. Mikor ezt a pszichológus meghallotta, annyit mondott, hogy akkor nincs más teendő, mint megvárni, hogy kinője. Köszi.) Szóval, mostanában kezdte mondani, hogy azért üt/rug/csíp stb., mert őt is bántják. Pedig senki sem nyúlt hozzá. Ebből gondolom, hogy az adott szituációt ő feszülten éli meg, félelmei keletkeznek, s támadásba lendül.
Tanácstalan vagyok: Mit próbáljak még ki? Hová forduljak? Mire kinövi - a férjem is kinőtte, család túlélte -, belebolondulok.
Pedig - és ez a lényeges - egy áldott gyermek, eszes, cserfes, barátkozó, segítőkész, és amennyi verekedős, legalább annyira gyengéd, kedves is.

[kamcsatka]

ANgéla, nagyon elgondolkodtatott, amit írtál. Nem vagyok hozzáértő, kicsit sem. De láttam, hogy éltek, hogy nevelitek a gyerekeiteket, milyen ideális tárgyi és szellemi, lelki környezetben. Én úgy látom, hogy mivel Ti nyugodt, békés, csöndes emberek vagytok, lehet, hogy csak Ti érzitek úgy, hogy ez a verekedés annyira borzasztó jelenség. Lehet, hogy egy nagyhangúbb családban ez fel sem tűnne, vagy nem tűnne olyan rossznak.
Nem akarom lekicsinyelni a problémát, mert a verekedősség gyerekeknél mindig egyfajta frusztrációt, tehetetlenséget takar, de nálatok nehéz családi problémát sejteni/találni mögötte... Talán Keve csak hozzátok képest más természetű gyerek, akinek lehet, hogy egy jó kis foci vagy judo (most saját családomból mondok csak példákat) hetente 2x lekötné ezt a fajta frusztrált magatartását...
Ne haragudj, nem tanács volt, csak gondolkodás...

[szigagi]

Szia Angéla,
sajnos ez nálunk is probléma, csak az agressziót önmaga ellen fordítja. Bármi frusztrálja (nemet mondunk, nem sikerül vmi, amit akar, stb.) akkor azóta, amióta hasra tud fordulni, beleveri a fejét abba,amit elér: padló, mami, szekrény, fal, ágy, stb. Aztán persze azért sír, mert fáj...

Leszedtem Sears The fussy baby c. írását a netről, érdekel? Angolul van, e-mailre át tudnám küldeni, doc formátum, 19old.
Végig szeretném rágni, hátha...

[galang]

Orsi, köszönöm az együttgondolkodást. A sportolást úgy néz ki, hogy ősszel elkezdjük; valószínű, hogy a lovaglás és az úszás is összejön. (Oviba viszont lehet, hogy nem viszem. Vagy-vagy.)

Ági, sajnos nem beszélek angolul. Megosztanád majd velem a könyvben olvasottakat? (Persze csak azokat, amiket fontosnak, lényegesnek gondolsz.)

Csütörtökön beszéltem egy szakemberrel, s ő úgy látja - mindabból, amit elmondtam -, hogy Huba nem érzi a határokat. Azt tanácsolta, hogy maszírozzuk sokat, hintáztassuk kendőbe/lepedőbe szorítva, illetve az IKEAs labdamedencét ajánlotta, ami szintén jó maszírozó. Ezáltal a közvetlenül a testén, a bőrén érzékeli az énhatárokat. Ha hazajön a nagyszülőktől, bevetjük ezeket a fogásokat, illetve ellátogatunk Kulcsárné Panni nénihez is (Bicske), aki viselkedési zavaros gyerekekkel is foglalkozik. Biztos ő is tud adni gyakorlati tanácsokat, napi mozgásos feladatokat.

Ági, ti hogyan kezelitek ezeket a kitöréseket? Van valami előjele? A környezet mit szól hozzá?

[szigagi]

Én sem vagyok egy nagy angolos, de majd szép lassan átrágom magam rajta: ha neked is jó, röviden összefoglalom részenként, persze a nagyobb gyerekekre kihegyezve (az én manóm is 1,5, szóval a babás dolgok már nem annyira érintik). Ma este kapom a nyomtatott verziót

Az énhatár érdekes kérdés, már 2xra botlok a kifejezésbe, először Raffai könyvében volt róla szó, de ott kifejezetten skizofrén betegekkel kapcsolatban. Én azt hiszem, nálunk pont ez váltja ki nála a dührohamot:érzékeli, h vmiért nincs befolyása a dolgok menetére, ill. nem neki van befolyása, és a tehetetlenségérzés, h nem az ő akarata érvényesül, így jön le.
Mi rászólunk szigorúan, h nem szabad, mert...fáj, megsérül vki, stb. Általában mire idejutunk, abba is hagyja és jön hozzám sírva, m ugye valóban fájhat a feje, ha odaverte. Ilyenkor cici és lenyugszik.
Az az igazság, h én konfliktuskerülő vagyok, így próbálom megelőzni a helyzeteket, amik kiválthatják a rohamot. 2x is meggondolom, mielőtt nemet mondok neki vmire, inkább "csináld fiam, majd megtanulod, h miért ne v miért ne úgy".

[bonyolult]

http://www.childtemperament.org/index.php

ha már gyerekek és a temperamentumuk vs. a mi elvárásaink

ja... eltérések nálunk is vannak, de szerencsére Bence 1emberes. (csak nem mindig én vagyok az az egy ember... azt hiszem. )
arra kellett rájönnöm, hogy amit rosszul tolerálok benne, azt magamban is hordozom, bizony... szeretném, ha ő "okosabb" lenne, jobban kezelné az ilyen dolgait... de hát kitől tanulhatná meg a jobb megoldást, ha tőlem nem?!
Nincs más megoldás, mint nekem magamnak fejlődni - jó kis lecke az anyaság, nem?!

[Jázmini]

Angéla,
írtad, hogy esetleg nem megy oviba Huba. Nem tudom, járt -e eddig, milyen nálatok az óvoda, ott mennyire jelentkezett/jelentkezne ez a probléma, ovi nélkül mennyi alkalma lenne kortársakkal játszani. Hacsak nem olyan az óvoda, hogy egy átlagtól eltérő gyereket rossz gyereknek címkéz, én egy "többemberes" gyereknél talán még hangsúlyosabbnak látom a kortárscsoport szocializációs hatását. Így mindenképp nagyon megfontolnám a dolgot. Már lehet, hogy az segítene kicsit, hogy oviidőn túl más lenne mindenki toleranciaszintje, ami önmagában könnyebbséget hozna, (persze az ellenkezője is bent van a pakliban, hogy az ovi viszonylag konfliktusmentes, utána otthon tombol)és ez nem a gyerek "lepasszolása".

[liv731]

Fél. Azt hiszem attól, hogy őt fogják bántani.

No, itt egy másik vélemény. Elolvasva a gondolataidat azon agyalok, hogy lehet, hogy Huba egy karakteres "konfliktusvállaló" alkat (ami az én szóhasználatomban egy szerencsés felállást takar), és nincs elég terep a számára ahhoz, hogy ütközzön, pedig erősen szüksége lenne rá, mert nincs "otthon" az ilyen helyzetekben. Lehet, hogy ha több lehetősége lenne az ütközésre, érvelésre, vitára, ez megoldaná a helyzetet, mert rájönne, hogy megoldható helyzetről van szó. Szeretne konfrontálódni valamiért, meg kell neki adni a lehetőséget.
Én inkább kicsit provokálónak érzem ezt a viselkedést a részéről, nem hinném, hogy a félelem motiválná, inkább csak ő még ezt így tudja fejezi ki, lehet, hogy azért érzi így, mert nem lett még az ő igényei szerint átsegítve konfliktushelyzeten és ez annyira frusztrálja, hogy "elé megy" a szituációknak, és rögtön a végéről kezdi.
Én azt mondanám, hogy próbáljatok neki konfliktushelyzeteket "teremteni", illetve hadd érezze, hogy bátran ütközzön, és magában a helyzetben egyszerű, rövid, érthető megnyugtatóan átlátható opciókat kínálni, emellett hadd érezze, hogy nektek ez se nem ciki, se nem különösebben probléma. A párom mindig azt mondja, hogy mihelyst egy "gond" a mi fejünkben átkerül a megoldható kategóriába, ez a gyerekben is szemmel láthatóan oldódni kezd.

Persze, lehet, hogy ez cseppet sem így van...

[annnna]

Azt hiszem nem pont témába vágó a kérdésem és a mondandóm ,de talán ez a topik áll a legközelebb hozzá.
Kisfiam most négy hónapos és 20 percnél több időre nem tudom letenni.Ezzel semmi problémám nincsen ,csak így a nagyobbal semmit nem tudunk játszani.Ha csak a kezemben van és úgy ülünk és közben csinálok valamit Emmussal az nem jó neki.Kendőbe nem tudom betenni,mert azzal nem nagyon tudok leülni törökülésbe a földre játszani.Nemsokára megérkezik a Mei tai-om,és majd abban megpróbálom feltenni a hátamra.
Most még lent vagyunk a Balatonnál és itt mindig van valaki aki foglalkozzon Emmussal ha Matyika már nagyon nyűgös.Otthon viszont fogalmam sincs,hogy mit fogok csinálni.
Más ezt,hogyan oldja meg?
Én mindig csak azt hallgatom ,hogy nyugodtan tegyem le,mert ha fáradt akkor úgyis elalszik,és egy kis sírás nem árt.Én viszont nem így gondolom,ezért szeretnék valami megoldást találni a problémára!

[galang]

Angéla,
írtad, hogy esetleg nem megy oviba Huba. Nem tudom, járt -e eddig, milyen nálatok az óvoda, ott mennyire jelentkezett/jelentkezne ez a probléma, ovi nélkül mennyi alkalma lenne kortársakkal játszani. Hacsak nem olyan az óvoda, hogy egy átlagtól eltérő gyereket rossz gyereknek címkéz, én egy "többemberes" gyereknél talán még hangsúlyosabbnak látom a kortárscsoport szocializációs hatását. Így mindenképp nagyon megfontolnám a dolgot. Már lehet, hogy az segítene kicsit, hogy oviidőn túl más lenne mindenki toleranciaszintje, ami önmagában könnyebbséget hozna, (persze az ellenkezője is bent van a pakliban, hogy az ovi viszonylag konfliktusmentes, utána otthon tombol)és ez nem a gyerek "lepasszolása".

Móni, abban biztos vagyok, hogy az itteni óvodába nem viszem többet. Nem azért, mert nem fogadják el ilyennek. Sőt: szinte semmi panasz nincs rá, az óvónők nagyon jól kezelték az adott helyzeteket. Egyszerűen arról van szó, hogy a család és az óvoda szemlélete, módszerei, hozzáállása sok-sok dologhoz (melyeket a legtöbb szülő a környezetemben mellékesnek, sokadrangúnak vél) totálisan mások. Egész évben ütköztünk. Persze, legyinthetnék, és mondhatnám, hogy csak két év; hogy a család az elsődleges példa, nevelő közeg; hogy ha másoknak is jó, akkor nekünk miért nem blablabla... Átbeszéltük, megfontoltuk, s mivel a változásnak a legkisebb esélyét sem látjuk, a barátja átkerül a másik csoportba, illetve az egyetlen tyúkanyó-óvónő is elmegy - épp a helyi intézmények (óvoda, iskola) miatt -, úgy gondoljuk, nem ez a mi helyünk.
Avval egyetértek, hogy szüksége van a kortárs csoportra. Mindössze napi 2 órát töltött el az óvodában gyerekek között, ezt majd igyekszem pótolni.
Elvinnénk mi máshová is (autóval 20 percre van egy Waldorf Óvoda), de az anyagi körülményeink ezt most nem teszik lehetővé. (Férjem most hagyta ott a munkahelyét.) Remélem, hamarosan megengedhetjük magunknak, addig is tartjuk velük a kapcsolatot.

[galang]

A párom mindig azt mondja, hogy mihelyst egy "gond" a mi fejünkben átkerül a megoldható kategóriába, ez a gyerekben is szemmel láthatóan oldódni kezd.

Tetszik a gondolatmenetetek. Többnyire így kezelem a helyzeteket, de a fenti sorok akkor születtek, mikor épp lemerültem, s tanácstalan, kétségbeesett voltam/vagyok. De az oldódást - pedig nagyon akarom látni -, nem veszem észre.

Mit értesz azon, hogy teremtsünk neki konfliktushelyzeteket? Épp elég jut egy-egy napra.

[Jázmini]

Angéla,
teljesen érthető, hogy vannak elvárásaid az ovival szemben. Engem sem értett mindenki, hogy miért nem találtam megfelelőnek a körzeti ovit.

[beszilva]

Galang, küldöm az erőt, ami most velem van! Elképzelni sem tudlak úg,y ahogan írtad magad, én Téged mindig sugárzónak, fittnek és erősnek láttalak! Nem sokat tudok hozzáazóln ia témához ,deremélem, hgoy meg tudjátok oldani! Druukdrukk!

[galang]

Köszi, Szilva!
Azt hiszem, mostanra fáradtam el igazán. Négy évig - sokak szerint túlzott - türelemmel, figyelemmel, megértéssel fordultam felé, de most lemerültem, s ezt ő is érzi. Sokkal többet súrlódunk, mint korábban bármikor. Gyakran eltörik a mécses is - mindkettőnknél. Szóval, jól jön az a távoli drukkdrukk.

És mindenkinek , aki gondol ránk. Olyan jó, hogy vagytok!

Anna! Én a helyedben elmennék hátihordozós tanfolyamra. Bár arra ne számíts, hogy így le tudsz majd ülni a naggyal játszani. Saját tapasztalatom az, hogy addig alszik rajtam huzamosabb ideig a kicsi, amíg megyek, teszek-veszek, matatok. Amint nyugi van, megébred.
Viszont amíg Matyi a hátadon pihen, a 2,5 éves nagylányoddal együtt tudtok főzni, teregetni, mosogatni, sétálni, játszóterezni stb.