Miksa születése
Hálás vagyok a sorsnak azért, hogy anyaságom hajnalán, az első gyermekünket várva rátaláltam azokra az információkra, fórumokra, könyvekre, emberekre – amelyek és akik révén hozzájuthattam az esszenciális, meggyőződésem szerint igazán lényeges információkhoz. Például hogyan működik a női test a terhesség és a szülés során, mi az optimális a babának a születésekor és azt követő időszakban, mire van szüksége egy újszülöttnek, hogyan szoptathatom a legnagyobb eséllyel sikeresen, hogyan gondozhatom a számára legmegfelelőbben, kik azok a kompetens szakemberek, akikhez fordulhatok, ha segítségre van szükségem.
Faltam a könyveket, teljesen magával ragadott Ina May Gaskin, Ingeborg Stadelmann, Leboyer és a többi fantasztikus szerző könyve. Lenyűgözött, hogy milyen csodálatosan működik a női test. Szülési tervet írtam, dúlás szülésfelkészítőn vettünk részt. Egyre határozottabban kialakult bennem a kép, hogyan szeretném végigcsinálni a következő időszakot mindannak ellenére, hogy egy új, idegen terep volt, addig ismeretlen tapasztalások, váratlan események lehetőségével.
Az első szülésem minden igyekezetem ellenére traumatikusra sikeredett. Pedig már itt is felmerült az otthonszülés lehetősége, de sajnos nem léptem meg. Így történt, hogy tökéletes eredmények mellet mégis indítva, burokrepesztést követően ágyhoz kötve, végig oxytocinra és ctg-re kapcsolva, étlen-szomjan, sokszor megvizsgálva, katéterezve, érzelmileg zsarolva, majd nyomatva, Kristeller műfogással (tehát ketten feküdtek a hasamon és nyomták), nagy gátmetszéssel kellett életet adnom az én drága elsőszülöttemnek. Akitől a szülést követően elválasztottak, teával es tápszerrel itatták, nekem pedig a meggyötört testemmel és lelkemmel nem volt elég erőm mindezt megakadályozni.
Borzasztó csalódott és dühös voltam, hogy ez a traumatikus születés, ez az életkezdett jutott a kisbabámnak. Amit pedig velem tettek a szülés alatt, hosszú ideig nehezedett a lelkemre és a testemre…
Egészen a második gyermekünk születéséig. Az első szülésem után (sőt, már közben is) határozottan tudtam, hogy a következő gyermekemet, ha csak tehetem, otthon szülöm meg.
Informálódtam továbbra is, ismerkedtem a hazai szolgáltatókkal, bábák oldalaival. Így találtam rá az én bábámra, aki felől hamar bizonyos lettem, hogy Ő az, akivel a következő babánkat világra szeretném hozni. Erre úgy volt lehetőségem, ha Budapesten egy kölcsönlakásban szülök, mert sajnos a nagy távolság miatt nem tudott volna vállalni. Ez az egész családunk részéről komoly áldozatvállalás volt logisztikai és anyagi szempontból egyaránt, amiért nagyon hálás vagyok nekik.
A várandóságom problémamentesen telt. Sokat olvastam, hangolódtam.
A 38. héten a kisfiammal felköltöztünk anyukámhoz Pest megyébe, így fél órányi autóútra voltunk a helyszíntől.
A 39. héten együtt töltöttük a férjemmel a hétvégét. Vasárnap délután egy Duna parti sétát követően felfigyeltem rá, hogy pontosan 20 percenként egy bizsergő, enyhe feszítő érzet jelenik meg a derekamban. Morfondíroztam is magamban, hogy ez vajon jóslófájás lehet-e, vagy sok volt a derekamnak a séta. Nem tulajdonítottam neki jelentőséget, nem is jeleztem senkinek. Ezek aztán estére sűrűbben jöttek, és már a hasam aljában is éreztem. Erről már beszámoltam a családomnak is, de nem gondoltam, hogy ez már a vajúdás eleje.
Vettem egy zuhanyt, a fájások – akkor még inkább érzetek- maradtak. Hazaengedtem a férjemet, a biztonság kedvéért átnéztem a szülős bőröndömet és lefeküdtünk a kisfiammal aludni. Ekkor olyan 8-15 percenként jelentkeztek az enyhe fájások. Úgy emlékszem, az éjszaka elején elaludtam rövidebb időszakokra, sőt erre kifejezetten törekedtem is, hogy erőt gyűjtsek, ha tényleg itt az idő. Bár az izgatottság sokszor úrrá lett rajtam, és már az indulás részleteit tervezgettem.
Az éjszaka folyamán erősödtek és sűrűsödtek a fájások, 5-8 percenként jöttek. Oldalt fekve, sokszor félálomban, lélegezve, ringatózva egészen tűrhetőek voltak. Emlékszem, hogy az akkor 2,5 éves kisfiamat is visszaaltattam szoptatva kétszer, semmit nem vett észre a vajúdgatásomból. A férjemmel sms-en megbeszéltük, hogy lassan induljon el anyósomért és jöhetnek, de ne siessenek, ki tudja, mikorra lesz ebből valami.
Aztán ahogy felálltam, hogy elmenjek pisilni, szembesültem vele, hogy ezzel valószínűleg még jobban beilleszkedett a kis feje a babámnak, mert sokkal erősebbek lettek az érzeteim, élesen fájni kezdett a méhszájam körül. Éjjeli 3 volt, ekkor hívtam fel először a bábámat, Edinát. Abban maradtunk, hogy ha úgy gondolom, feküdjek vissza még egy kicsit pihenni, aztán hívjam, ha már jobban érezném magam ott, mint a jelenlegi helyemen. Így tettem, próbáltam pihenni, de ezután már igencsak erőteljes fájásaim voltak, szintén olyan 5-6-7 percenként. Feküdtem, ringatóztam, ültem, próbálkoztam, hogy a legelviselhetőbb. Aztán a következő felállásnál olyan erőssé váltak a fájások -ráadásul hirtelen 3 percesekre váltottak -, hogy nehezemre esett a mosdóba eljutni és vissza.
Hajnal háromnegyed 5 volt, hívtam Edinát, keltettem anyukámat és a kisfiamat, hogy induljunk a kölcsönlakásba, mert ennek már a fele sem tréfa. Utólag visszagondolva, már az előző pisi-körnél és telefonnál is elindulhattunk volna. Két dolog zavart meg. Egyrészt az ellazult állapotban fekve ringatózás annyira tompította a fájdalmamat, hogy nem gondoltam, hogy ennyire jól haladok és nem akartam túl korán indulni, nehogy leálljon az egész. Másrészt mivel az előző szülésem indított, oxytocinos volt, kezdettől borzasztóan szenvedtem, így nem volt igazi összehasonlítási alapom, nem igen tudtam milyen érzetek mentén zajlik a természetes folyamat. Egyébként is hajlamos vagyok a fájdalomküszöböm felső határáig tűrni, így történt, hogy kicsit alábecsültem a vajúdásom előrehaladottságát.
Fél 6 előtt indultunk el. Az autóban már 2 perces nagyon intenzív fájásaim voltak. Ennél a szakasznál már szükség volt a tudatosságomra, figyeltem, hogy a számat lazán tartsam és kilégzésnél mély hangok jöttek ki a torkomon. Így is esett jól. Mindig csak az éppen zajló hullámra koncentráltam, ez segített, bár már nagyon vártam, hogy odaérjünk és egy kád finoman illatozó meleg vizet vizionáltam, ami rám vár.
A lakásban már várt a bábám. Megérkezésünkkor ellenőrizte a baba szívhangját és megkérdezte, hogy jól esne-e egy kád meleg víz. Edina gondolatolvasó volt, örömmel, bár csak egy biccentéssel elfogadtam –mivel itt már a vajúdás nem kifejezetten kommunikatív szakaszában jártam- és készítette is a fürdővizet. Ennél a fázisnál már kezdtek összefolyni az események. Következő emlékképem az, amikor tépem le magamról a ruhát és bevetődöm a kádba. Időközben befutott a másodlagos bába is, Ági.
A kisfiam anyukámékkal játszott a lakás nappalijában. Időnként bejött hozzám és a kád szélénél állva féltőn figyelt, megkérdezte jól vagyok-e, megsimogatott. Vele kommunikáltam egyedül egy-egy szónál bővebben, hogy tudja, minden rendben van. Érezhette ő is a háborítatlanul zajló szülést átlengő megtartó, bensőséges hangulatot, látta a körülöttem lévők szeretetteljes törődését és nyugalmát, így ő sem ijedt meg vagy esett kétségbe, hogy mi történik velem. Pedig itt már nem voltam halk, közeledtünk a „fináléhoz”.
Annak ellenére, hogy már teljes eksztázisban voltam, meglepő módon tudatában voltam a körülöttem zajló eseményeknek. Háromnegyed 7 táján megérkezett a férjem is anyósommal együtt, akit az elkövetkezendő napokra hívtunk segítségül.
A kádban sokáig törökülésben vagy enyhén hátradőlve félig feküdtem. A szívhangot időközönként ellenőrizték a bábáim, ami tökéletes volt. Kezdett elviselhetetlenné válni a fájdalom, összeértek a hullámok, nem tudtam hol tartok és hogy lesz-e még erőm végigcsinálni a ki tudja milyen hosszú utat. Emlékszem, hogy Áginak kezdtem panaszkodni, majd feltűnt, hogy 2 mondatot is végig mondtam fájás nélkül. Ez lehetett a „Pihenj és légy hálás” szakasz, mert ezt követően hirtelen nyomnom kellett. Teljesen meglepett, mert nem hittem, hogy már itt tartunk. Kerestem a megfelelő testhelyzetet a kitolásra, de már nehezen tudtam mozdulni, őrületesen fájt mindenhogy. Látták ezt a bábáim és bíztattak. Annyira szokatlan élmény volt, hogy egy utasítást sem kaptam, mit és hogyan csináljak, hirtelen nem is tudtam mit kezdjek ezzel az óriási szabadsággal. Emlékszem kérleltem Edinát és Ágit, mondják meg, hogy forduljak, hogy jobb legyen.
Melengető együttérzéssel és kedvességgel jött a válasz, hogy lehet, hogy ez már sehogy nem lesz jobb, mert már annyira közel vagyunk a végéhez. Bátorítottak, hogy keressem meg a megfelelő helyzetet. Ez egy kis erőt adott és végül négykézlábra fordultam. Ági istenien masszírozta a derekamat, nagyon jól esett. Meghallgatták ismét a kisbabám szívhangját, ami rendben volt továbbra is. Érdekes volt, hogy ebben a pózban nem éreztem azt a nyomakodást, hogy visszatarthatatlanul nyomnom kell, mint azelőtt. Talán a pózváltás miatt. Szükség volt rá, hogy a saját erőmmel együtt nyomjak, amikor jöttek a tolófájások. Edina kezét éreztem a gátamon, majd egyszer csak megtörtént a csoda: egy erőteljes fájásra megszületett először a babám feje, majd a következőnél egy nagy sikításba torkolló kiáltással megszültem a kisbabámat. Megérkezett erre a világra. Ott, ebben a felejthetetlen pillanatban, a két világ határát megérintve, minden fájdalmam egy csapásra véget ért. Megfordultam és a mellkasomra vehettem az én édes kis tömör testű, vöröses-szőkés hajú, kék szemű, gyönyörűséges fiamat.
Elidőztünk pár percig ebben a mámoros boldogságban, Ő meg én. Aztán a család többi tagja is köszöntötte, megható pillanatok voltak, sosem feledem.
Majd a bábák segítségével az ágyban folytattuk az ismerkedést, szopizott. Bő fél órával a szülés után megszületett a méhlepény. Ez is új élmény volt, hogy milyen, amikor magától születik meg, nem rángatva, oxytocinnal. Mellém tették egy tálban, mert a köldökzsinórt még nem vágtuk el, hogy a kisbabám minden csepp vért megkaphasson. A méhlepényt egyébként eltettük, lefagyasztottuk, hogy egy fát ültessünk rá Miksának. Mikor már teljesen kifehéredett a zsinór, a férjem elvágta. A mérlegelés mókás volt, mert mindannyiunk számára hihetetlen volt, hogy kisfiunk csak 3,5 kg. Sokkal többnek gondolták a bábák is, olyan kis tömör baba volt. Két mérleggel is megmérte Edina, így mindenki megnyugodhatott, hogy nem a mérleg romlott el.
Lezuhanyoztam és felöltöztem a bábák segítségével, addig a kisbabánk a férjem mellkasán pihent szőrkontaktusban. Csodálatos és szokatlan is volt egyben, hogy egy pillanatra sem éreztem a saját magammal szembeni vagy az anyai kompetenciámat veszélyeztetve. Úgy kaptunk szeretetteljes támogatást a bábáktól, hogy egy pillanatra sem vették ki a kezemből az irányítást, a döntést, vagy a kompetenciaérzetet. Mikor kellett a háttérből figyeltek, vagy éppen itattak, megtartottak, törölgettek, masszíroztak, kísértek, megkérdeztek, javasoltak, gyengéden fogadták a kisbabámat, vagy ágyneműt cseréltek és takarítottak észrevétlenül. Rengeteget adott a biztonságérzetemhez ez a meleg, alázatos jelenlét, ami mögött ott volt a profizmus: a tudás, a tapasztalat, és a felszerelt bábatáska. Ez az alázat hiányzik a kórházi szülés körüli személyzet nagyrészéből.
A babámat én pelenkáztam be és öltöztettem fel, amikor elérkezettnek láttam. Egy pillanatra sem voltunk elválasztva egymástól. Sem a babámmal, sem a családommal. Így együtt megélve minden percet váltunk négytagú családdá.
Áldásos hatásait felsorolni nehéz, hogy mi mindent köszönhetünk ennek a szülésnek.
Megtanultam szülni. Megtapasztaltam, hogy a testem képes kiengedni a babámat, ahogyan képes volt a fogantatásakor befogadni majd kihordani őt. Gyógyítólag hatott az első, traumatikus szülésemre ez a tapasztalat. Az ott szerzett testi és lelki sebek azóta kevésbé sajognak. A második kisbabám méltó módon születhetett meg, a saját tempójában, nyugalomban, családja körében, félhomályban, szerető kezek közé. Ez a születés és életkezdet a babakorát nyugodtabbá tette, életére minden bizonnyal hosszú távon is kihat. A családunk köteléke pedig még szorosabbra fűződött.
Mérhetetlenül hálás vagyok a Teremtőnek, a családomnak és a bábáimnak mindezért.
Isten áldása kísérje a bábaságot.
