Mai társadalmunkban nem természetes folyamat, hogy anyukánk, nagynénénk és a körülöttünk lévő nők szülését már gyermekként kísérjük, ezért tele vagyunk kérdésekkel, kétségekkel, félelmekkel. A várakozás hónapjaiban érdemes minél többet tájékozódni, hogy amikor elérkezik a pillanat és gyermekünk elindul hozzánk, tudjuk segíteni a megszületés útját. Áldás ha olyan emberek vesznek körül, akik gyengéden és támogatóan vannak jelen mellettünk. Nagyon örülünk és hálásak vagyunk, mert rátaláltunk Dr. Farkas Eszter szülész-nőgyógyászra, aki vállalta, hogy válaszol pár kérdésünkre. Ebben az interjúban sok-sok történeten keresztül mesél nekünk arról, hogy tapasztalatai alapján ő hogyan tudja jól kísérni az anyukákat és születendő gyermekeiket ezen a nagyon szép, beavató úton.
Mamami: Neked mit jelent a háborítatlan szülés?
Dr. Farkas Eszter: Ez a fogalom most nagyon divatos, lépten-nyomon hallani, de szerintem mindenki egy kicsit mást ért alatta. A hozzánk érkező kismamák szülési terveiben azt látom, leginkább arra van igény, hogy lehetőleg ne történjen semmilyen beavatkozás, vagy ha mégis, akkor csak olyasmi, amire feltétlenül szükség van. Itt jön a kérdés, hogy mi számít beavatkozásnak? Mert van olyan, aki már azt is beavatkozásnak tartja, ha valaki hozzászól az anyához, vagy akár csak ránéz.
Számomra talán nem is a háborítatlan szó fejezi ki azt, hogy szerintem mitől jó a szüléskísérés. Azt alapvetőnek tartom, hogy csak akkor nyúljunk bele a folyamatba, amikor az feltétlenül szükséges, és akkor is megfelelően kommunikálva, az anya testét tisztelettel megérintve. Ami viszont legalább ennyire fontos, az az, hogy a szüléskísérés egyénre szabott legyen.
Nagyon különbözőek az anyák igényei, ezért fontos, hogy amikor ott vagyunk a szülőszobán, meg tudjuk találni azt, ami ezt az anyát itt és most segíti a folyamatban, és ez nem mindig egyszerű.
Nem olyan régen volt egy nagyon szép szülésünk. Második baba volt, az első egy másik intézményben született. Az anya elmondta, hogy ott kőmetsző helyzetben szült, gátmetszéssel, és bár alapvetően nem volt rossz élmény, ha lehet, ezúttal kicsit másképpen szeretné. Nagyon aktívan vajúdott már, amikor megérkezett hozzánk. Aktív szakaszban gyakran használjuk a kádat fájdalomcsillapításra, így neki is javasoltuk, hogy próbálja ki, és annyira bevált, hogy végül vízben született a baba. Mi ott ültünk a kád mellett, lehetett hallani a hangján, hogy változik a fájások ritmusa, és mivel minden szépen haladt, nem vizsgáltuk. Többször is megkérdezte, hogy “jaj, vajon hol járhat a szülés? vajon hol járhat a baba?”. Ilyenkor mindig megnyugtattuk, hogy szépen halad a folyamat, amikor hallottuk, hogy erőlködni kezd, bátorítottuk, hogy nyugodtan nyomjon. Ő viszont nehezen fogadta ezt el, folyamatosan azt kérdezte, hogy “de honnan tudja, hogy eltűnt már a méhszáj, látja az arcomon?” Látszott, hogy frusztrálja, hogy nem történik hüvelyi vizsgálat. Amikor hazajöttem, és gondolkodtam ezen a szülésen, arra jutottam, hogy neki lehet, hogy szüksége lett volna egy vizsgálatra. A korábbi szülésélménye miatt neki a centiméterek kapaszkodót jelenthettek volna.
Fontos, hogy a saját sémáinkból ki tudjunk lépni. Mert lehet, hogy én úgy gondolom, hogy ugyan mi a csudáért vizsgálnám meg, de ha neki az adja a biztonságot, akkor nekem nem szabad beragadnom a saját sémáimba. A beavatkozásokkal igyekszünk csínján bánni, próbáljuk vezetni az anyákat, hogy ne igényeljék őket, hanem higgyenek magukban, higgyék el, hogy meg tudják csinálni a mi “varázslataink” nélkül is. De van az a pont, amikor meg kell éreznünk, hogy ennek az anyának ez most fontos. És akkor nyugodtan vizsgálhatok, és mondhatom, hogy igen, tapintom, eltűnt a méhszáj. Szerintem alapvetőnek kell lennie, hogy beavatkozás csak akkor történjen, ha feltétlenül szükséges, azt is jól kommunikálva, de az is legalább ilyen fontos, hogy figyeljük az anyát a szituációban, hogy neki most mire van szüksége.
Mamami: Véleményed szerint, kórházi körülmények között hogyan lehet ezt leginkább biztosítani? Milyen tapasztalataid vannak?
Dr. Farkas Eszter: Amire leginkább szükség van, az az aktív kísérés és figyelem. Jelenleg egy magánkórházban dolgozom és számomra hihetetlen élmény és ajándék, hogy oda tudom szánni az időmet, nem kell máshová rohangálnom. Tudom, ezt nagyon sokan nem tehetik meg, nem így működik az egészségügy. Az előző munkahelyemen ez nem volt megvalósítható. De ott sem hagyták az anyákat magukra, ott leginkább a szülésznő volt mellettük. Kulcsfontosságúnak tartom, hogy valaki folyamatosan ott legyen a kismama mellett, lássa a folyamatot. Félóránkénti-óránkénti ránézéssel csak egy benyomást lehet szerezni, ami nem mindig helytálló.
Szemléletváltásra van szükség, de nem tudom, ezt hogyan lehetne elérni. Kívülről, a páciensek, a civilek részéről egyértelműen egyre nagyobb az igény, viszont aki belép a kórház kapuján, az nem ismeri az intézmények hétköznapi valóságát. Sokszor elhangzik az, hogy “természetesen csak akkor végzünk beavatkozást, ha arra szükség van”, de honnan lehet tudni, hogy egy szülésznő vagy orvos mikor tart szükségesnek egy beavatkozást? Azt gondolom, civilként nem is minden esetben kompetenciája eldönteni az anyának, párnak azt, hogy szükséges-e a beavatkozás. Arról nem is beszélve, hogy mennyire nagy baj az, ha egy anya úgy érzi, harcolnia kell magáért a szülőszobán, a szülőszoba nem a harc helye.
Tehát jó, hogy erősödik kívülről az igény, de a változásnak belül, a szakemberek között kell elkezdődnie. A magyar szakembergárda viszont nem könnyű eset, sok helyen nincs protokollokhoz, kutatási eredményekhez szokva, a szokásaihoz viszont nagyon ragaszkodik. Engem mindig is nagyon izgatott a szülés folyamata, nagyon sokat olvastam a témában, és rengeteg tapasztalatot szereztem a munkám során. Szoptatási szaktanácsadói képzést is végeztem a SOTE-n. A korábbi munkahelyemen egy szintén IBCLC kolléganőmmel nagyon szerettük volna, ha az általunk tanult ismereteket az osztályon is alkalmazni tudjuk. Nagy küzdelmeink voltak, és sajnos nem túlzottan átütő sikereink. Nagy volt az ellenállás, mert nem így szokták, nem így tanulták, húsz-harminc-negyven éve egyféleképpen csinálják. Volt, aki teljesen megrökönyödött azon, hogy otthagyjuk az újszülöttet az anyánál egy teljes órára. Nagyon megviselt, hogy a tőlünk másfél kilométerre lévő intézményben már teljesen természetes volt az aranyóra gyakorlata, nálunk pedig sokszor úgy tettek, mintha életveszélybe sodornánk a gyerekeket. Sokszor mondtam elkeseredetten a kollégáknak, hogy hogy lehet, hogy tőlünk egy kilométerre túlélnek a csecsemők az anyjuk hasán, nálunk meg nem?
Több intézményben dolgoztam már, mindenhol megvannak az “így szoktuk”-dolgok, és ha valaki másképpen csinálja, azt sokszor őrültnek nézik. Szerintem nagy segítség lenne, ha a szakemberek jobban rálátnának egymás gyakorlatára. Egyik helyen így csinálják, másik helyen úgy, harmadik helyen amúgy. Amikor az ember ezzel szembesül, akkor gyanakodni kezd a saját szokásait illetően, és felteszi a kérdést: tényleg csak így lehet? Hogy lehet, hogy ők az ellenkezőjét csinálják, és mégis működik? És ha elindul ez a gondolat, akkor már van lehetőség a változásra. Akkor már rá lehet nézni külső szemmel a különböző szokásokra, és meg lehet találni azt, ami bizonyítékokon alapuló, ami valóban helyes, amit önazonosnak érzünk.
Amit személy szerint legnagyobb problémának érzek a rendszerben, az az, hogy a magyar egészségügyben még mindig nem partner a páciens. Hanem valaki, akinek én megmondom a frankót, amiből ért is valamit meg nem is, de zömében nem, mert lehetőleg úgy mondom, hogy ne is értse. Nem kezelem kompetensként, nem gondolom, hogy tud döntést hozni. Amíg ez a szakma hozzáállása, addig nem gondolom, hogy a szülés területén döntő változások lesznek.
Mamami: Nálad mi indította el, és hogyan érett meg az az érzés, hogy bár nehezebbnek tűnik, mégis inkább kíséred a szülés, születés folyamatát?
Dr. Farkas Eszter: Az én utam a szülészettel elég korán kezdődött. Mindig is érdekelt ez a téma, nagy Kismama magazin-olvasó voltam. Gimnazistaként rendszeresen vásároltam, akkoriban nagyon szoptatásbarát és háborítatlan szülés-párti szemlélete volt, ezt a szemléletet ültette el bennem is.
Eredetileg nem az volt a tervem, hogy orvos leszek, de amikor végül mégis orvosi egyetemre jelentkeztem, akkor már tudtam, hogy a szülészetet választom, mert ez volt az egyetlen, amit el tudtam képzelni magamnak. Orvostanhallgatóként már harmadéves koromtól jártam egy kicsi városba, Berettyóújfaluba gyakorlatra hétvégenként. Ott nagyon örültek nekem, pici hely volt, barátságos. Sok alap dolgot tanultam ott a szakmáról, de legjobban a vajúdó kismamák mellett szerettem lenni.
Nagyon különleges légkör uralkodik egy vajúdó körül, olyan egy kicsit, mint egy kisbaba mellett, mintha megállna az idő. Szerettem azt az időtlenséget, ami egy szülő nő mellett van. És nagyon szerettem azt, hogy segíthetek nekik. Nincs sokra szükség, csak hogy legyen valaki, aki ott van, akinek meg lehet fogni a kezét.
Rezidensként és friss szakorvosként ez hiányzott legjobban, a dúlaszerep. Amikor csak ott van az ember, nem csinál semmi extrát, csak ott van. A korábbi munkahelyemen ez megvalósíthatatlan volt. Annyit tudtam tenni, hogy időnként bementem az anyukákhoz, megvizsgáltam őket, és próbáltam néhány bátorító szót szólni, de az, hogy én kísérjem a szülést, lehetetlen volt. 7 év után nagyon kiégtem, igazából már csak azért adtam a szülészetnek még egy esélyt, mert nem értettem máshoz, és valamiből meg kellett élnem. De úgy éreztem, hogy legszívesebben soha többé nem tenném be a lábam egy kórházba sem. Akkortájt jött ez a mostani munkalehetőség, és itt azt tapasztaltam meg, hogy van esély másképp is csinálni. Fél év után éreztem, hogy kezd belém visszatérni az élet, és hogy ezért lettem szülész, így van értelme csinálni a szakmát.
Mamami: Hogy látod, milyen a fogadtatása, ha valaki ezen az úton szeretné kísérni a kismamákat kórházi körülmények között? Hogyan viszonyulnak a kollegák ehhez?
Dr. Farkas Eszter: Változó. A leginkább jellemző reakció, az az elnéző, lenéző hozzáállás. Néha kapunk egy-egy megjegyzést, hogy miért is tart egy kitolási szakasz három órán keresztül, de elmarasztalás vagy durva szó nem jellemző, inkább csak az értetlenség, egy kicsit talán lesajnálás, hogy milyen hóbortos, fura népek ezek az alternatívok.
Többször hallottam, hogy van, aki “aknamezőnek” tartja a szülőszobát, ebben a készenléti állapotban kísér szülést. Magam is sokféle szövődménnyel találkoztam már a pályafutásom alatt, volt, hogy nagyon erősen rezgett a léc, hogy ott marad a baba vagy az anya, vagy akár mindkettő.
A legrémisztőbbek azok a pillanatok, amikor néhány másodperc van mindössze: az ember vagy gyorsan dönt jól, vagy két ember ott marad. Ezek a megtapasztalások adják azt a tudást, hogy a szülés nem veszélytelen folyamat. De ez nem zavar a kísérésben, inkább úgy mondanám, hogy ad egy éberséget. Nem ösztönöz arra, hogy megelőzően belenyúljak, de ha valamit érzékelek, akkor tudok gyorsan dönteni.
És persze van, amikor úgy érzi az ember utólag, hogy a fenébe, bárcsak 10 perccel korábban döntöttem volna, és akkor talán jobb állapotban született volna meg a baba, de ez független attól, hogy milyen hozzáállással, hány beavatkozással kísér az ember szülést, ezeket az utólagos töprengéseket nem lehet megspórolni, mert a szülés nem egzakt folyamat, mindenkinek vannak rossz döntései, és semmilyen beavatkozással vagy túlbiztosított megelőzéssel sem lehet minden szövődményt elkerülni.
Ha a főnököm kritikát fogalmaz meg, azt mindig igyekszem átgondolni, mert ha valaki 40 éve van a pályán, akkor több tapasztalata van, mint nekem, és többet tud nálam. Ha nem is feltétlenül értek egyet, vagy van más tapasztalatom is, akkor is átgondolom.
Mamami: Tapasztalataid, élményeid alapján hogy érzed, az orvos hogyan tudja a legtöbbet tenni a kismamáért és a születendő gyermekéért, hogy minél inkább megtörténjen a háborítatlanság?
Dr. Farkas Eszter: Egy orvos azzal tud a legtöbbet tenni, ha odafigyel az anyára, meghallja, és elfogadja az érzéseit. Nem kommunikál elbizonytalanítóan, hanem támogatóan mellette áll. A korábbi munkám során sok olyasmit tettem, amivel ma már nem értek egyet, amit tudom, hogy lehet másképpen is csinálni. Sokszor végeztem gátmetszést, sokszor nyomtuk felülről az anyák hasát kézzel. Ezek nekem is nagyon rossz, sokszor traumatikus élmények voltak. Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon mit csinálunk ennyire rosszul, miért kell ilyen sok beavatkozást végezni. De amit tudtam, azt ott is igyekeztem adni: a támaszt, a kedvességet, a bátorítást.
Mamami: Abban teljesen egyetértek, hogy egy vajúdó nőt, ha igényli, kísérni kell szülés közben, szép volt, ahogy azt fogalmaztad meg, hogy a “dúla-állapotot” szeretted. Számomra a szülés egy beavatás, és ha nincs rá szükség, valóban ne legyen beavatkozás. Nálam ez megvalósult, de szülést követően a babámat nem engedtem, hogy bárhová vigyék. Annyira a Leboyer-féle vonal vagyok, és nem akartam, hogy rossz legyen neki.
Dr. Farkas Eszter: Nem tudom, hogy ez a hozzáállás pontosan min múlik. Úgy gondolom, nem csak a felkészítésen. A kismamáink ugyanarra a szülésfelkészítőre járnak, ugyanazokat a könyveket ajánljuk nekik. De ezen túl mindenki az egyedi történetét hozza. Nemrég volt például egy császár utáni hüvelyi szülés, amit kísértem. Az anyának nagyon intenzív fájásai voltak, ezért befeküdt a kádba, ahol jól el tudott lazulni. Egy idő után jeleztem neki, hogy nagyon jó, hogy ritkultak, renyhültek a fájások, és így meg tudott pihenni, de ha kész van rá, akkor most már jó, ha kijön a vízből. Azonnal felállt, hogy készen áll. Ő annyira szülni akart, befelé menni a folyamatba. Nem ijedt meg a fájásoktól, hanem akarta őket.
Látom magam előtt a képet, amikor megszállja a nőket ez a bizonyos erő, a szülni akarásé, szinte félelmetes, olyan intenzív. De nagyon kevés esetben lehet ezt látni, ehhez lélekben is el kell készülni, nem csak fejben. És aki készen van lélekben, ahhoz többnyire nem kell hozzányúlni, annak nincs szüksége beavatkozásra, csak ha komplikáció lép fel.
De nagyon sok olyan anya van, aki hozza magával a szülőszobára a halálfélelmét, esetleg valamilyen erőszak élményét, előző rossz szülésélményét. Vagy akár csak azt, hogy mennyire inkompetensnek érzi magát. Ezekben az állapotokban nem tudnak háborítatlanul szülni. Még ilyenkor is kicentizzük, hogy ne kelljen belenyúlni a folyamatba, de ez iszonyatosan sok pszichés munkát igényel.
Előttem van egy kép egy kismamáról, aki annyira inkompetensnek tartotta magát az anyaságra, vagy talán magára az életre is. Minden összehúzódásnál teljesen kétségbeesett, tiltakozott ellene. Elszenvedője volt a folyamatnak, nem pedig résztvevője, pedig testileg gyönyörűen haladtak a dolgok. A kitolási szak a legnehezebb ilyenkor, mert ha valaki nem akar, akkor nem szül, a testnek nagyon kell dolgoznia, hogy a pszichés gátat áttörje, de ez ritkán sikerül. A kismama folyamatosan azt mondogatta, hogy “nem fog sikerülni, nem bírom ki”. Térdelt az ágy mellett, én odatérdeltem mellé, félig átkaroltam, odahajoltam hozzá, és mondtam neki, hogy nagyon fontos, hogy ne ezt mondja, hanem azt, hogy “meg tudom csinálni”. És csak olyankor tudott nyomni, amikor azt mondta, “meg akarom csinálni, meg tudom csinálni!”. Nagyon fontos volt, hogy értse, érezze: nem elszenvedője a folyamatnak, a szülés nem olyasmi, amit vele tesznek, hanem ő az egyik aktív főszereplő.
Mamami: Erős élmény lehet. Minden tiszteletem a tiéd, nem lehet könnyű. Valószínű ez is egy hozott dolog egy ajándék, ha valaki így tud szüléseket kísérni.
Dr. Farkas Eszter: Vannak alapelemek, amik tanulhatók, például azt tudjuk, hogy a kád, a víz sokat segít, vagy hogy vannak mondatok, mint akár az előbb említettek, amelyek sokat segíthetnek. De a másik rész az, hogy meg kell tanulni érezni az anyát. Változó, hogy kinek mennyire megy ez “alapból”, és mennyire kell tanulnia. Én például tudom, hogy a saját élettörténetem miatt érzem könnyebben mások érzéseit. Sokszor, amikor egy szülő nő mellett ülök, azon gondolkozva, hogy miért vagyunk most elakadva, szinte maguktól jönnek a mondatok, hogy mit kellene mondani, mert például megérzem, hogy mitől fél. A szavaiból, a testtartásából, a hangjaiból rakom össze a puzzlet.
Mamami: Amikor elindul egy szülés, te hogyan vértezed fel magad, hogy el tudd fogadni a szülés, születés megfoghatatlan fonalát?
Dr. Farkas Eszter: A gondozás során megismerem a kismamáinkat, mindenkiről van egy alap benyomásom. Vannak olyanok, akiktől már kezdettől fogva tartunk, mert tudjuk, hogy nehéz volt az előző szülésük, valamilyen erőszak érte őket, vagy a saját születéstörténetük nagyon rossz. Sokan jönnek úgy például, hogy “az anyukám majdnem belehalt a születésembe”. Amikor ilyet hallok, akkor sejtem, hogy ez nem lesz könnyű szülés, mert dolgozni fogunk a rettegéssel, a halálfélelemmel, amit hoz az anya.
Vannak nagyon erősen kontrollmániás kismamák. Nekik nagyon merev elképzeléseik vannak arról, hogy mi történhet a szülőszobán, és mi nem. Néha már-már azt érzem, nem is a kisbaba a fontos, vagy az, hogy ők mit élnek át, hanem a “tökéletes szülés”. Ezzel még nehezebb megbirkózni, mint a félelmekkel. Az ilyen kismamák sokszor nagyon bizalmatlanok, van, hogy az első hetektől hozzám járnak gondozásra, mégis azt érzem, hogy nem bíznak bennem.
Onnantól, hogy elindulok egy szüléshez, minden az anyáról szól, hogy vele mi történik, benne mi zajlik. Ilyenkor én csak az a személy vagyok, aki a kismamát érzékeli. Ahhoz tudnám legjobban hasonlítani, mint ahogy az anya válaszkész gondoskodással az újszülöttjéhez fordul: érzékellek téged, és arra reagálok, amit mondasz, amit mutatsz, ami történik veled.
Amikor szülést kísérek, ki tudok lépni abból, hogy ki vagyok én, és mit érzek, az a fontos, hogy tükör legyek.
Szinte mindig örülök, amikor szüléshez hívnak. Szeretek szülést kísérni, szeretem ezt a különleges tükör-állapotot, azt, hogy érzékelek, és válaszkészen reagálok. Iszonyú intenzív élmény, ami bizonyos szempontból nagyon feltölt, másrészről teljesen ki is merít. Ezért szükségem van arra, hogy utólag valamilyen módon feldolgozzam az élményt, hogy kiírjam magamból, vagy átbeszélhessem valakivel.
Mamami: Hogyan tudod segíteni a folyamatot, ha elakadást észlesz?
Dr. Farkas Eszter: Az elakadás szóval szeretek csínján bánni. Mi számít elakadásnak? Az, hogy szülőszobára érkezéskor intenzíven vajúdik a kismama, utána pedig két óráig nem történik semmi? Valószínűleg most szokja meg az új helyet. Vagy az, hogy egy intenzívebb szakasz után van egy pihenősebb szakasz? Sok esetben ez sem elakadás, hanem a szülés természetes ritmusa. Esetleg az, hogy első babánál onnantól kezdve, hogy először megérzi az anya a nyomásingert, akár három-négy óra is eltelik, míg megszületik a baba?
Az, hogy a szülés folyamata nem lineárisan halad, nem jelent elakadást. De ahhoz, hogy lássuk a folyamatot, ott kell lenni az anya mellett. Ezt nem lehet megítélni úgy, hogy időnként benézünk és vizsgálunk.
Nem is olyan régen volt egy kismamánk, aki rossz méhszájstátusszal érkezett, nagyon intenzíven vajúdott, de alig volt még nyitva a méhszája. Haza akartam küldeni, mert ilyenkor még jobb otthon, de annyira intenzíven élte meg a fájásokat, mintha már kitolási szakban járnánk. Ilyenkor nagyon nehéz eldönteni, hogy mit tegyünk. Három óráig semmilyen változás nem történt, majd a szülésznő, akivel együtt dolgozom, leült mellé, és az anya elkezdte elmesélni a történetét. Egy óra alatt hirtelen 5 cm-t tágult a méhszáj.
Hogy milyen trükkök válnak be? A kád, a víz nagyon sokat segít a tágulásban, az ellazulásban, a renyhülő fájásoknál pedig a pozícióváltás lehet segítségünkre. Sokféle pozíciót ki szoktunk próbálni, hogy lássuk, ki hogy reagál, kinek mi segít. Máskor inkább pszichésen kell oldani az elakadást. Volt olyan kismamánk, akinek nagyon régóta elfolyt a magzatvize, és egyáltalán nem voltak fájásai, de minden erejével tiltakozott az oxytocin ellen. Nem értettem az ellenállást, hiszen annyi időt adtunk neki. Félszavakból állt össze a kép, hogy az előző várandóssága középidős vetéléssel végződött, oxytocin segítségével, szörnyű testi-lelki fájdalmak között vesztette el a kisbabáját. Akkor megértettem, hogy mi az, ami ellen tiltakozik. És úgy döntöttem, hogy bár nem nézik jó szemmel, mégis várunk még egy órát, mert ez neki annyira fontos, neki még időre van szüksége, hogy elfogadja, lelkileg is megértse, hogy ez egy másik szülés, egy másik baba.
Jó praktika még az illóolajak használata. Sokszor vagyunk olyan illatúak, mint a mézeskalács! Azt nem tudnám megmondani, hogy valóban az olaj hatóanyaga számít-e, vagy inkább a finom testi érintés, az biztos, hogy az utóbbi sokat ad hozzá. Használunk olajakat a fájások erősítéséhez, és az ellazulás, tágulás segítéséhez is.
Mamami: Sok történetet megosztottál már velünk, van olyan, amiről mesélnél még nekünk?
Dr. Farkas Eszter: Nagyon sok különleges történetünk van. Nehéz egyet kiemelni, de egy szülésről szívesen mesélnék, egy két császár utáni hüvelyi szülésről. Nagy kihívás volt. Nehezen sikerült engedélyt szereznem hozzá az osztályvezetőtől, és úgy éreztem, mindenki arra készül, hogy nem fog sikerülni. A kismama is izgult, hogy sikerülni fog-e, és bennem is nagyon erős vizsgadrukk volt, sokat gondolkodtam azon, hogy biztosan nem veszélyeztetem őket?
Ahogy közeledett a szülés ideje, éreztem, hogy egyre fokozódik bennem a feszültség. Tudtam, hogy ilyen lelkülettel nem mehetek szülőszobára. Hívő keresztény vagyok, és időnként szoktam böjtölni, ha olyasmi van az életemben, amiért fontosnak tartom. Itt úgy éreztem, muszáj böjtölnöm, mert ilyen lelkiállapotban nem mehetek vele az úton.
Végigböjtöltem a napot, és ahogy estére kiment belőlem az erő, éreztem, hogy a feszültség is elmúlik belőlem. Egy bibliai történetet olvastam aznap, ami arról szól, hogy lerombolták a zsidók szent városát, Jeruzsálemet, és egy zsidó ember, aki máshol él, meghallja, hogy milyen állapotok uralkodnak abban a városban, és sír, amiért ilyen gyalázatra jutottak a testvérei. Amikor a kismama az előző szüléseiről beszélt nekem, ez a történet jutott eszembe, hogy ahol lehetett, őt lerombolták, és széttaposták az előző szülései alatt. A történet azzal ér véget, hogy ez az ember elmegy Jeruzsálembe, imádkozik, majd az ott maradtakkal együtt újra fölépítik a falakat.
Ez a történet forgott bennem egész nap a böjt alatt, és estére azt fogalmaztam meg, hogy a cél az, hogy a falak felépüljenek, hogy ő helyreálljon.
Én hiszem azt, hogy egy jó szüléstörténet sokat tud gyógyítani egy nőn, akár a saját születése, akár az előző szülései során, akár szexuális erőszak miatt szerzett sebeket.
Azt éreztem aznap este, hogy egy császármetszés is lehet gyógyító, annak is lehet méltósága. Imádkoztam, és annyit kértem, hogy “Istenem, építsd fel a falakat”. És tudtam, hogy Isten ezt meghallgatja, és innentől már nem számított igazán, hogy ezt milyen úton teszi meg: hüvelyi szülés vagy gyógyító császár útján. Másnap reggel hívott, hogy beindult a szülés. Tudtam, hogy én akkorra készültem fel rá, hogy kísérjem őt. Nem volt könnyű, gyors szülés. Hosszú nap volt. Sok minden ellenünk dolgozott, pszichésen is sok munkánk volt, de amikor először meghallottam az erőlködést, a tolófájás hangját, tudtam, hogy sikerült. Amikor megszületett a baba, kimentem, és sírtam. Kijött a szülésznő, és megöleltük egymást.
Aznap végig vizsgadrukkom volt, olyan, mint amikor valamire nagyon felkészültünk, és izgatottan várjuk, hogy mi fog történni. De idegesség nem volt már bennem. A szülés utáni napon meséltem az anyukának a vizsgadrukkról, de azt mondta, kívülről semmi nem látszott, ő csak a nyugalmat érzékelte, és azt, hogy végig biztatjuk. Van pár mantrám, amit folyamatosan mondogatok a kismamáimnak, neki is azt hajtogattam folyamatosan, hogy nem sietünk sehová, van idő.
Mamami: Melyek azok a témák, amelyek szerinted segítenének a kismamáknak oldani a félelmeiket, és hozzásegítené őket a szép erőt adó szülésélményhez?
Dr. Farkas Eszter: Fontos, hogy a kismama minél inkább tisztában legyen a folyamattal. Az évek során egyre több tipikus dolgot figyelek meg, ezeket a várandósgondozás során átbeszéljük. Ilyen például az, hogy gátvédelemnél a babák feje milliméterről milliméterre halad át a gáton, és ez nagyon hosszú idő lehet, sok-sok tolófájással. Sokan úgy élik ezt meg szülés közben, hogy érzést, “jaj, hogy lehetek ennyire béna, hogy már sokadszorra nyomok, és nem történik semmi”, éppen ezért szeretem velük szülés előtt tisztázni, hogy ez teljesen normális. Vagy az, hogy sokszor sokféle testhelyzetet ki kell próbálnunk, hogy megtaláljuk a megfelelőt – ez sem azt jelenti, hogy ő béna, vagy valami probléma van.
Kulcsfontosságú, hogy az anyának bizalma legyen a kísérő személyzet felé. Ne kelljen saját magáért harcolnia, a szülés, a szülőszoba nem a harc helye. Az anyának ilyenkor már csak arra szabad figyelnie, ami vele történik, és nem arra, hogy ki akar vajon neki ártani.
Vannak tipikus félelmek, például az, hogy a tolófájás mennyivel rosszabb lesz, mint az addigiak. Igyekszünk megnyugtatni a kismamát, hogy nem lesz rosszabb, inkább másfajta érzés lesz, amivel lehet együttműködni. Sok esetben biztatni kell az anyukákat, hogy merjenek nyomni. Vannak, akik nagyon ellen tudnak állni az ingernek, annyira félnek, hogy szétszakad minden, mert valóban olyan érzés. Sokszor elég az, ha megnyugtatjuk az anyát, hogy ez nem fog megtörténni, és nagyon hamar megszületik a baba.
Volt egy olyan anyukám, akinek az édesanyja majdnem belehalt a szülésbe. Sokáig ezért nem is vállalt gyermeket, és a várandósság alatt is végig pszichoterápiára járt. Rettegett, hogy belehal a szülésbe, és ez nagyon látszott a szülőszobán. Olyan halálfélelmet én még ember arcán nem láttam. Amikor őt kísértem, fel sem merült bennem, hogy epidurális érzéstelenítést ajánljak, a teste tökéletesen működött, fizikailag nem akadt el a folyamat. De utólag úgy érzem, hogy lehetséges, hogy neki segített volna a halálfélelmén. A kitolási szakaszban a baba szívhangja hirtelen nagyon lelassult, gyorsan kellett cselekedni, ezért gátmetszést végeztem. Nem szeretem nagyon túlmisztifikálni a dolgokat, de olyan érzésem volt, hogy az anya idáig bírta, és a gyerek segített rajta, hogy gyorsan vége legyen. Tökéletes állapotban született a baba, minden rendben volt. De egészen a hat hetes kontrollig nagyon pocsékul éreztem magam, hogy miért kellett ennek így végződnie, miért nem tudtam jobban kísérni, mit csináltam rosszul. A hat hetes kontrollon teljesen ki volt cserélve, egy boldog, kompetens nő állt előttem, aki elmondta, hogy minden szuperül alakul azóta a babával. Beszélgettünk kicsit a szülésről is, és azt mondta: “tudja, doktornő, hiába jártam pszichoterápiára egész várandósság alatt, bennem egyetlen dolog tudta feloldani a halálfélelmet, az, hogy túléltem a szülést”. Akkor összeállt bennem a kép, hogy nem csináltunk semmit rosszul, hanem egyszerűen őt így lehetett kísérni, ezen a borzasztó nehéz úton, ezekkel a nehéz terhekkel. Ezt a félelmet nem tudtuk a szülés előtt vagy alatt feloldani, ehhez kellett a megtapasztalás, hogy sikerült, túlélte.
Mamami: Ennél a történetnél az jutott eszembe, amit egyszer a dúlámtól hallottam. Ez arról szólt, hogy elsősorban a gyermek születik és utána jön az, hogy az anya szül, e kettő természetesen elválaszthatatlan, mégis a gyermek története is a szülés.
Dr. Farkas Eszter: A baba születésével kapcsolatos gondolatodhoz az egyik kismama gondolatával kapcsolódnék. Mesélte, hogy amikor elkezdődtek a fájások, azzal a sugallattal indult a kórházba, hogy “én nem áldozat vagyok, hanem teremtő társ”. Részese annak, hogy a gyermekem elindul az útján, teremtő társ, nem elszenvedő, hanem aktív résztvevő.
És persze a történetek bizonyos mértékben a mi történeteink is, a segítő személyzeté. A pozitív történetek nagyon erős, jó érzéseket adnak, a szövődmények miatt viszont sokszor nagyon vádolom magam. Százszor átpörgetem a fejemben, hogy mit kellett, mit lehetett volna másképpen csinálni. Aztán újra és újra megfogalmazom magamnak, hogy az adott helyzetben a legjobb tudásom szerint hoztam meg a döntést, annak pedig folyamatosan tudatában kell lennem, hogy nem vagyok Isten. Megteszek mindent, amit tudok, de tévedek, hibázok, félrenézek dolgokat. És van olyan helyzet is, amikor nem tévedek, nem hibázok, nem nézem félre, de így alakult. Van, amikor van benne emberi hiba, és van, amikor nincs, mégis rosszul alakulnak a dolgok, és el kell fogadnom, hogy az irányítás nem az én kezemben van.
A nehezebb esetek emlékeztetnek, hogy ne bízzam el magam. Sokat tud tenni az ember a munkájával, hozzáállásával, de nem vagyunk istenek. Van, amikor nem jól mérjük fel a helyzetet, és van, amikor legnagyobb igyekezetünk ellenére is komplikáció lép fel.
Nem is olyan régen sorozatban jött néhány szövődményes eset, egyik rosszabb, mint a másik, és ezek alatt nagyon összerogytam. Úgy éreztem, hogy bármi, amihez hozzáérek, szövődmény lesz. De tudnom kell, hogy nem én vagyok minden szövődmény okozója, és nem én vagyok mindenki gyógyítója sem. Reálisan kell látnom és értékelnem a szerepem, és ez nem mindig könnyű.
Bíró-Polgár Mariann
