A gyermekvállalás körüli tabuk témájával folytatjuk rovatunkat. A perinatális gyászon kívül ilyen tabu a várandósság alatti és utáni szexualitás, a szoptatási averzió, a babával való kapcsolódás nehézségei, bizonyos testi változások és mindenféle várandósság vagy gyermekágy alatti és szülésélménnyel kapcsolatos negatív érzés. Jelen cikkünkben a negítv érzésekkel foglalkozunk.
A gyermekáldáshoz alapvetően a boldogság képzetét kapcsoljuk, és kimondva vagy kimondatlan a legtöbb ember, a társadalom azt várja el a pároktól (ne hagyjuk ki a férfiakat sem), hogy boldogok legyenek, ha babát várnak vagy megszületett a gyermekük. Eközben minden negatív érzés tabuizálódik, ahogy sajnos még ma is, a 21. században tabu a várandósság alatti és szülés körüli veszteség. Pedig számtalan negatív érzés kapcsolódhat a gyermekáldáshoz. Még akkor is, ha egy gyermeket akarták, ha a várandósság tervezett volt, és még akkor is, ha sokáig vártak a babára. Mert a várandósság, a szülővé és családdá válás az élet természetes krízise. Minden mérföldkő, életforduló vagy életszakaszváltás az örömteliség mellett lehet ijesztő. Mert minden nagy változás krízis. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a szülőséget átitatja a gyász. Hiszen minden veszteségre gyászreakcióval felel a lélek. Ilyen veszteség a pár számára, hogy az életük végérvényesen megváltozik, sosem lesznek már csak ketten, nem lesznek olyan szabadok, mint eddig, hiszen valakiről gondoskodniuk kell. A nőnek megváltozik a munkaerőpiaci helyzete, a karrierje számára lemondásokkal jár az anyaság, és ez is lehet ijesztő, fájó. Szintén aggaszthatják a testére váró fizikai változások. Mindez veszteség, lemondás, ami mellett megfér az öröm, és a gyermek iránt érzett szeretet. Öröm és bánat megfér egymás mellett az életünkben.
Ha nem fogadjuk el a negatív érzéseinket, abból szokott baj lenni. Mert ott vannak azok, csak lefojtva a tudattalattiba és onnan hatnak. Hatnak az érzelmeinkre, a megéléseinkre, a lelkiállapotunkra, a viselkedésünkre. A negatív érzések nem szégyellni való bűnök. Eltitkolásuk által erőt, energiát adunk nekik, tápláljuk őket. Úgy lehet megküzdeni velük, ha megszelídítjük őket, szembe nézünk velük, megszeretgetjük őket, mert valójában a saját vágyaink kifejeződései, a részeink, amik elfogadásra, elismerésre, szeretetre vágynak. Weöres Sándor írja: „Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelídíted: igába foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga” (A teljesség felé). A negatív érzelmeinkkel való megbarátkozás önismeret ad, amely abban segít, hogy megértsük önmagunkat, és megtanuljuk ezeket az érzések a helyükön kezelni. Pl. ha nem merem még magamnak sem bevallani, hogy bár nagyon szerettem volna babát, fáj, hogy a karrierem félre kell tennem, mert terveim voltak, akkor ez az elnyomott érzés megjelenhet abban, hogy nem tudok eléggé kapcsolódni a babámhoz, vagy később a vele való viselkedésemben is kifejeződhet harag formájában. Vagy ilyen lehet egy korábbi rossz szülésélmény miatti félelem a következő szüléstől. Ha ezekkel az érzéseimmel, a gyászommal szembe nézek, megélem és megadom nekik a maguk helyét, nem lesz szükségük arra, hogy kontrollálatlan formában felszínre törjenek.
Miért olyan nehéz mindezzel szembe nézni? Mert tabu, mert szégyelljük, mert mindenki azt várja, hogy happy légy. És ezért nehéz a gyermekágy megterhelő érzéseit megosztani másokkal, vagy a rossz szülésélményünket, hiszen itt a baba, megszülted, örülnöd kéne… Ezért nehéz arról beszélni, ha megvisel a szoptatás, ha hihetetlenül fáradt vagy, vagy ha traumatizált a császárod. Hiszen itt a gyermek, örülnöd kellene… Pedig, ha valaki hüvelyi szülésre készült és megviseli, hogy császár lett, az gyásszal jár.
A környezet sokszor nem érti, miért nem maradéktalanul boldog az anya, és akár az apa. Az éjszakázások miatti fáradtságot még megértik. A 0-24-es életben tartás, a babáról való gondoskodás következtében való kimerültséget, amikor már az is ünnepnapnak számít, ha van időd hajat mosni vagy enni, már nem minden esetben értik meg. Az esetlegesen jelentkező szomorúságot, szorongást pedig a legkevésbé, miközben ehhez a hormonális változások is nagyban hozzájárulnak. Nem értik, miért vagy szomorú vagy szorongsz, mi olyan nehéz a lelkednek, mikor teljesült a vágyad, anya lettél. A férjed nem érti, miért nem megy még úgy a szex, miért fáj, csak a gátmetszésre tudjátok fogni, de hát az már begyógyult, az orvos is megmondta.
Nem értik, miért fáj a szülés emléke, miért fáj, hogy úgy szólt az orvos, hogy úgy tett vagy nem tett a férjed, nem értik, hogy miért fáj, hogy császár, miért fáj, hogy kinyomták belőled a gyereked, miért mondod, hogy nem tudod milyen szülni, hogy nem érezted milyen a kontrakció, hogy nem magadtól szültél, hogy nem hagyták, hogy megmondták, hogy nem mondták, hogy birtokolták a tested, hogy elvették tőled a babád, hogy kiszolgálatot voltál, nem voltál önmagadé. Nem értik. Nem értik, miért fáj és nagyon fáj.
Egy traumatizáló szülésélményt, egy rossz szülésélményt egy jó szülésélményt, amely hagy maga után némi kívánnivalót nagyon nehéz hordozni. Nehéz, ha nincs, aki megértsen. És nehéz elgyászolni, hogy nem úgy sikerült, ahogy szeretted volna.
Nehéz hordozni a várandósság alatti ambivalenciákat, negatív érzéseket, hogy ha nincs, aki elfogadja őket, aki megértsen, aki elmondja: ez normális. Aki megtart, aki felszabadít, mert kimondhatsz mindent. Aki nem ítél el, nem szégyenít meg. Nehéz hordozni a családdá válás küzdelmes átalakulását.
Olyan ez az időszak kicsit, mint a főnix madár. Meg kell halnia a párnak, hogy megszülessen a család. Ez krízis. Az élet természetes krízise. Ami lehet csak döcögős vagy lehet nagyon nehéz, égethet mint a főnix tüze, de mindkét esetben lehet gyönyörű szép az eredmény. És minden esetben, minden nehézségben segít, ha van, aki megtart, megért, ha van, akinek beszélj.
A társadalom és a családok, nagymamák és anyósok, barátok és barátnők, testvérek (és az egyház?) felelőssége, hogy a családdá válás nehéz időszakában ne maradjanak magukra a szülők. Mert ha magukra maradnak, elmagányosodnak és nem beszélhetnek, nem kapnak segítséget, akkor a krízis el is hatalmasodhat, a tűz megégethet.
Mert minden tabu pusztít. Pusztítja a lelket, megakadályozza a gyógyulást, a valódi továbblépést. Amíg a lélekben nincs föl/megdolgozva valami, addig a felszínen tovább léphetek, tűnhet úgy a környezetemnek, hogy jól vagyok, teszem a dolgom, erős vagyok, de odabent belül valami fáj.
Talán még én sem tudom, hogy mi, mert annyira elástam magamban. Lehet, hogy nem is érzem, csak valami megfagy bennem, észrevétlenül. Ezért kell a megtartó közeg. És ezért gyógyít, ha van, aki elfogad, minden érzésemmel együtt. Ezért vannak a segítők és ezért vannak a dúlák.
Ha úgy érzed nehéz, keress egy megértő társat, egy barátot vagy egy szakképzett segítőt, mert ezzel adsz magadnak és közvetetten adsz a gyermekednek és a családodnak. Mert ha anya jól van, jól van a baba is, és ha a család egy tagja tesz magáért, jobban lesz, az kihat az egész családi rendszerre, gyümölcsöket terem.
Mikó-Prém Alexandra dúla, református kórházlelkész, lelkigondozó, gyászcsoport-vezető, egy gyermek édesanyja, a LevenDúlák Dúlapraxis társalapítója.
Korábbi “A lelkünkkel is szülünk” cikket ide kattintva olvashatod.
A Születés Hete, Kérdezd a dúlákat előadásának hanganyagát itt hallgathatod meg. Kihagyhatatlan gondolatok, Gardó Beáta dúla és Mikó-Prém Alexandra dúláktól.
Várandósság és szülés témában, a Mamami Fórumon is sok-sok információt olvashatsz, anyukák korábbi beszélgetéseiből. Klikk ide.
