Főoldal Szül(et)ésSzülés és születés A LELKÜNKKEL IS SZÜLÜNK – II.

A LELKÜNKKEL IS SZÜLÜNK – II.

Mikó-Prém Alexandra református kórházlelkész- és dúla gondolatai a perinatális gyászról

by maja

Ígértem nektek, hogy édesanyák történeteivel is jelentkezem. A mostani cikkben ezt rendhagyó módon teszem meg, nem úgy, ahogy eredetileg terveztem, és ahogyan a későbbiekben fogom. Több szüléssel kapcsolatos internetes csoportba írtam, hogy még több nőtől gyűjtsek tapasztalatokat, azokon az anyákon kívül, akikkel személyesen találkozom. Ebből a projektből indult ki a mostani téma, amit az ünnepkör tesz aktuálissá. Közeledik a halottak napja. Egyik édesanya, aki a csoportokban feltett kérdésemre, miszerint „Mire nem készültél/számítottál a szülés előtt?” személyes beszélgetésünkben megosztotta velem, hogy arra nem készült, hogy elveszíti a babáját. Azt hiszem, ez alapvetően egy olyan esemény, amire senki nem készül.

A várandósság és szülés körüli veszteséget mély tabu övezi. Nem beszélünk róla, vagy beszélünk, beszélnénk, de olyan reakciók érkeznek a külvilágból, ami miatt inkább magunkban tartjuk az érzéseinket. Mert meg nem értettséget érzünk.

„Majd lesz másik!” „Jobb ez így, ha beteg volt.” De honnan tudja, hogy lesz másik? Lehet, hogy könnyebb így, mert beteg volt, de attól még elveszítettem, és ennek szabad fájnia. És ez pszichológiai szempontból így van az abortusz esetében is.

Miért mondanak ilyen banális mondatokat? Mert így könnyebb nekik. Könnyebb nem belegondolni, könnyebb nem átérezni, empatikusnak lenni. Mert ez annyira fáj… Mert tragédiák láttán megtörik a biztonságos világba és az élet vagy Isten igazságosságába vetett hitünk. Mert az emberi léleknek az (lenne) a természetes, hogy a gyermek temeti a szülőjét öreg korában és nem fordítva vagy idő előtt. Csakhogy emberi valóságunk nem a lélek számára ideális törvények szerint működik. Talán azért várjuk ezt, mert a lelkünk még emlékszik a paradicsomi állapotokra, ahol nincs betegség, halál, gyász, amit őriz az emberiség kollektív tudattalanja. A trauma bagatellizálásával úgy védekezik az ember, hogy eltávolítja magától a fájdalmas tényt, a gyászoló anya hibáztatásával pedig azt mondja – ha megtörtént, biztos az ő hibájából, de én vigyázok, velem ez nem történhet meg. Ez a kontroll iránti vágyból fakad, abból a képzetből, hogy rajtunk múlik.

De az élet és a halál hatalom. Hatalmasabb nálunk, és nem mi vagyunk az urai… Nem rajtunk múlik. Még akkor sem, ha tökéletesek vagyunk, ha mindig jó döntést hozunk. De még csak tökéletesek sem vagyunk…

A perinatális gyász tabusítása azért veszélyes, mert ha ebben az esetben nem veszi körbe egy megtartó közeg az érintetteket, a trauma fokozódik. A család és a kórházi dolgozók sokat tehetnek azért, hogy a veszteséget átélt szülők sebe ne mélyüljön. Vagy éppen fordítva: ha az egészségügyi dolgozók és a hozzátartozók nem tudnak empatikusan fordulni a szülők felé, a veszteség mellé további sebeket okoznak a gyászoló anyának és apának. Fájó mondatok, meg nem értettség, magányosság, a szenvedés kényszerű elrejtése. „Ne sírjon!” „Fiatal még, szülhet többet is!” Mind mind olyan mondatok, amelyek eltagadják a nő fájdalmát. Sőt, akadnak olyanok is még a kórházi dolgozók között is, akik a nőt hibáztatják a veszteségért, ami csak súlyosbítja az egyébként is természetes módon megjelenő önvádat. Különösen megalázó, ha a vetélés miatt egészségügyi küretre váró nőről azt hiszik, abortuszra megy, és ezért durva ítélkezésnek ad hangot egy-egy orvos.

De a sebek mellett szóljunk a jó gyakorlatról, amikor az egészségügyi személyzet megtartó erőként van jelen az anya számára, mert ilyen is van. Bárcsak ez lenne a norma! Amikor a veszteség által megérintett, döbbent szülésznő felhívja az otthonába hazatért anyát. Amikor elbúcsúzhatnak a babától, karjaikba vehetik őt. Amikor emlékdobozt és fényképet kapnak a kórháztól. A szülészorvosnak és szülésznőknek el kell mondani, hogy egy szüléskörüli veszteségnél ők lehetnek az elsővonalbeli szakmai segítői az anyáknak (különösen, ha nem hívnak hivatalból segítőt, lelkigondozót, lelkészt vagy pszichológust a veszteséghez), és felelősségük van az anya lelki állapotában is abban az értelemben, hogy megtartják vagy további sebeket okoznak. Mindaz, ami a nőket éri a kórházban ilyenkor meghatározó lesz a gyász lefolyására. Ha támogató a környezet az preventív hatással van, megelőzhető a PTSD, a komplikált gyász, a tartós, szuicid gondolatok kialakulása.

Mint mondtam, erre senki nem készül. Főképp egy problémamentes várandósságnál. Ilyenkor derült égből villámcsapásként érkezik a tragédia. Váratlanul leálló szívhang vagy egy problémamentes vajúdás és kitolás után fel nem síró baba. De amikor egy várandósság veszélyeztett, akkor sem az estlegesen bekövetkező veszteségre készülünk, hanem mindent megteszünk azért, hogy ne legyen gond.

És, ha a kórház nincs kellőképpen felkészülve a veszteségek kezelésére, akkor még több sebet kaphatunk, és elveszíthetünk olyan lehetőségeket, amelyek hosszabb távon segíthetik a gyászunkat. Ilyen a kísérőhöz való jogunk, a meghalt babával töltött idő, a megnézése, a megérintése, kézbe fogása. Az emlékek gyűjtése ugyanis, ha nincs emlék, nehezedik a gyász. Karszalag, hajtincs, lábnyomat, fotó mind olyan dolog, ami később segítségünkre lehet a veszteség elfogadásában.

Személyiségtől függ, hogy a szülők szeretnék-e megnézni a babát, és segíti-e ez őket, amit csak ők dönthetnek el, de rendkívül fontos, hogy lehetőségük legyen rá. Ha ezt a kórház nem ajánlja fel, a szülők kérhetik, a várandósság bármelyik szakaszában is következzen be a veszteség. A várandósság minél későbbi szakaszában következik be veszteség, annál súlyosabb a trauma. De minden veszteséget meghatároz, ha tabusítják, és nem lehet róla beszélni, vagy bagatellizáljak és eltagadják a fájdalmát. Nem készülünk erre, és bárcsak senkinek nem is kellene ezen keresztül mennie. De sajnos átlagosan minden negyedik várandósság végződik veszteséggel. Ha csak véltelenül olvasunk erről egy cikket, és eszünkbe jut, ha mi is ilyen helyzetbe kerülünk, már sokat segíthet. A következő cikkben a tabuk témáját folytatjuk.

Ha szülés körüli veszteség ért, adj magadnak időt a gyászra, sírásra. Ha úgy érzed, nincs akivel beszélj róla, vagy van, de jól esne ha egy szakember is meghallgatna, keress magadnak segítőt (gyászkísérőt, dúlát, lelkészt, mentálhigiénést, pszichológust) vagy egy Vendégbabák csoportot, ahol sorstársközösségben lehetsz.

Mikó-Prém Alexandra dúla, református kórházlelkész, lelkigondozó, gyászcsoport-vezető, egy gyermek édesanyja, a LevenDúlák Dúlapraxis társalapítója.

Ingyenes 6 alkalmas szülsfelkészítő csoport Mikó-Prém Alexandrával. Részletek itt.

Korábbi “A lelkünkkel is szülünk” cikket ide kattintva olvashatod.

A Születés Hete, Kérdezd a dúlákat előadásának hanganyagát itt hallgathatod meg. Kihagyhatatlan gondolatok, Gardó Beáta dúla és Mikó-Prém Alexandra dúláktól.

Várandósság és szülés témában, a Mamami Fórumon is sok-sok információt olvashatsz, anyukák korábbi beszélgetéseiből. Klikk ide.

Kapcsolódó cikkek

A weboldalon cookie-kat használunk, annak érdekében, hogy a lehető legjobb szolgáltatást nyújthassuk. Elfogadom Teljes adatkezelési tájékoztató ITT.