Kezeket fel, ki tud rajzolni? Én biztosan nem. Semmit. Na jó, valamit talán, de olyat, amilyet igazán akartam, olyat nagyon ritkán. És hogy hányszor kérdezték meg a gyerekeim egy átlagos tavaszi, karanténnal sújtott hétköznapon, hogy rajzolok-e nekik valami képtelenséget? Nos, annak a számát sem tudom megmondani. Néha sikerült, néha nem. Néha volt hozzá kedvem, néha nem. Mindenesetre nem vagyok egy rajztehetség – gondoltam magamról mindvégig.
Egészen addig voltam így ezzel, míg a karantén alatt ránk nem talált egyik kedvenc illusztrátorunk életmentő rajzkihívása. Agócs Írisz a legnépszerűbb magyar gyermekkönyvek varázskezű illusztrátora, többek között a méltán népszerű Maszat sorozat képi világának megálmodója. Facebook oldalán a koronavírus járvány idején remek ötlettel rukkolt elő, és egy játékos kihívás keretein belül a résztvevők kezébe adta azt a technikát, amellyel megeleveníthető minden, amit csak a gyerekek egy fehér rajzlapon általában látni szeretnének. Minden nap izgatottan vártuk, hogy ki lesz a következő a gyűjteményünkben: maci, elefánt, krokodil, kutya, unikornis – a mesék klasszikus állatai és varázslatos alakjai készülhettek el a lépéseket követve. Azonnal tudtam, hogy ez a mi helyünk.
Nem haboztunk tehát, belevágtunk. Az egyik kislányunk kifejezetten teljesítményszorongó alkat, a rajzolással kapcsolatban pedig ezek a nehézségei mindig fokozottan előjöttek – sok rajzos buli végződött már sírással, mert a végeredmény nem lett tökéletes. Nem úgy állt a cica füle, nem mosolygott eléggé, vagy éppen a tesóé menőbb lett. Máskor nem is volt konkrét kifogás, csak az érzés, hogy pontosan és tökéletesen másmilyennek kellene lennie mindennek a képen. Ezen a ponton, amikor az elégedetlenség idáig fokozódott, természetesen már nemcsak a rajzról magáról volt szó, hanem a karanténnal, a járvánnyal kapcsolatos nehéz érzésekről is. A gyerekek játéka ugyanis mindig túlmutat önmagán: soha nem annyira megközelíthetőek az érzéseik, mint ezen tevékenységek közben. Hamar tiszta lett a kép: amikor időt tudunk szakítani ezekre a közös rajzokra, valójában mindig egymásra szakítunk minőségi időt.
A közös rajzolás nálunk a szó legelemibb értelmében terápiás hatású volt – nemcsak a járvány által okozott „károkra” nézve. Hogy miért? Mert a képek lépésről-lépésre való megalkotása magában hordozta azt az üzenetet, hogy mindig csak az első, éppen adódó hídon kell átmenni. Mindig csak egy krumplit kell rajzolni, és ki ne tudna megrajzolni egy krumplit? És ha ott a krumpli, miért ne lehetne orra és szája is? Vagy éppen: miért ne lehetne ebből a krumpliból egy vicces maki? Miért ne lehetne bármiből bármi, ha elindul az úton, és az utat a legjobb tehetsége szerint követi? Pontosan olyan ez is mint minden nehéz feladat az életben. Ha kis részekre bontod, abszolút nem ijesztő, és végképp nem lehetetlen. Ha pedig időt töltesz a feladatok mellett, egyre közelebb kerülhetsz a célhoz, amelyet magadnak kitűztél, és útközben rádöbbenhetsz, hogy a szorongások és félelmek már nem is látszódnak a mögötted álldogáló mosómedvék, mackók, és unikornisok erdejében.
A kihívás hamar elsöprő sikert aratott, napról napra rengeteg gyermek és család ült a képek mellé. Mostantól pedig mindez könyv formájában él tovább. Semmiképpen ne hagyjátok ki a repertoárból!
Agócs Írisz Rajzolj egy krumplit! című könyvét itt tudjátok megvásárolni.
