Lackfi János korunk egyik legsikeresebb, legtermékenyebb és legismertebb költője, írója. Gyerekversei, meséi, de műfordításai, átiratai is sorra jelennek meg. Aktív a neten, rengeteg interjú készült vele. Egy szó, mint száz: érdemes olvasni, kutakodni, mert rengeteg költeményét találjuk meg a neten, és biztosan sírva nevetés lesz az olvasás vége. Olykor igencsak megosztja a közönséget szókimondó humora. Nálunk a Domboninneni mesék abszolút kedvenc. Ha egy kis gurulva nevetésre vágyunk, biztosan ezt a kötetet emeljük le a polcról.
Én azt vallom, hogy a gyerekirodalom akkor jó, ha azt a szülő is élvezi. Hallottam már nem egy anyukát, aki sajnálkozva mesélte, hogy borzalmas kínok között, de elolvasta századszorra is „a mesét”. Én imádok mesét olvasni, akár ugyanazt ezerszer is, éppen ezért nem vagyok hajlandó csak és kizárólag jót olvasni. De persze a Domboninneni meséket nemcsak én imádom: a gyerekek is gurulva nevetnek, apukájuk is mosolyog, és bizony a kamaszodó nagyok sem küldenek ki a szobájukból, ha a kisebbekre épp ott jön rá a mesehallgathatnék.
A mesekönyv 13 fejezetből áll, mind egy-egy szuper élmény köré épül, melyeket a nagy domoninneni banda, vagyis a négy újdonsült barát: Köles, a denevérfióka, Janka a vadmacskalány, Dinnye, a hangyász és Elemér, a fókakölyök élnek át. A mesék rövidek, 3-4 oldalasak, simán belefér még ovi előtt is egy és máris vidáman indul a nap. A négy kisállat nagy beköltözésével indul a könyv. Úgy ismerkednek meg, hogy beköltöznek a Vadonatúj Domboninneni Lakóparkba, ahol senkit sem ismernek. De ez persze nem tart sokáig, hiszen azonnal elindulnak barátokra vadászni és bár mind nagyon mások – ennek ellenére vagy éppen ezért – nagyon jókat játszanak együtt.
Versenyeznek és csigát versenyeztetnek, varázsolnak és mérget kevernek, lövöldöznek és nézik, ahogy az autók mennek odalent a domb alatti autóúton. Elkísérik Jankát, a vadmacskalányt a tejárushoz. Igaz hazafelé megisszák a tejet, de aztán minden jóra fordul, és Janka elénekli a tejért menős és a tejjel jövős nótát is. De azért nem minden történetnek jó a vége, mint ahogy az életben sem sül el jól minden játék.
Buszoznak együtt, és közben azt képzelik, hogy egy nagy sárgabálna hasában utaznak. Sajnos a végén beéri a buszt a bringájával a nagy és erős jegesmedvefiú, Jocó, akit útközben jól kicsúfoltak. Lemossák a szomszéd bácsi vadonatúj autóját, hiszen ő is mindig tisztítgatja, no meg ez egy igazi jármű, sokkal izgalmasabb lemosni, mint a homokozós dömpert. Persze ők keverik a habos lemosóvizet, ahogy kell, majd faágakból kötözött kefével dörzsölik bele a járgányba. „Nekiláttak szorgosan, Köles röpdösve csorgatta a habos, kőporos vizet a fényes motorháztetőre, a többiek pedig sikálgatták a seprűikkel, csak úgy csikorgott belé. – Csudaszép lesz – örvendezett Janka. – Hogy fog örülni! – fantáziált Elemér. – Bújjunk el gyorsan, mert jön a Bácsi! – figyelmeztette őket Dinnye – Majd csak akkor jöjjünk elő, ha ámul és bámul, és nem tudja, kinek köszönje meg.” Bár a legjobbat akarták, valahogy a bácsi mégsem örült neki. De a gyerekek levonták a „helyes” következtetést: „– Sebaj, srácok, holnap lemossuk a hátulját is, akkor talán már nem lesz ilyen ideges – összegezte Köles.”
A mesék rövidek, tömörek, lendületesek, életszerűek, a gyermeki fantáziára és egyszerű élményekre épülnek. A végén pedig általában egy szuper csattanó zárja a kalandokat. A gyerekek tátott szájjal, lélegzetvisszafojtva hallgatják, egy fölösleges szó sincs ugyanis benne. Az én személyes kedvencem A nagy méregkeverés címet kapta. A gyerekeim a mai napig szeretnek kotyvasztani, bármilyen összetevőből, ami a kezük ügyébe kerül. Most is poshad kint napok óta egy „mérgező lé”.
A mesében Dinnye, a hangyász gyűjtögetett mindenfélét egy befőttesüvegbe, amikor sorra megérkeztek a barátok. Némi kérlelés után kiderült, hogy „súlyos idegméreg” van az üvegben, amit az ellenség legyőzésére készített. Még egy varázsigét is elmondott, hogy növelje a hatást. Latinul persze, hiszen csak úgy tudományos: „Kókusz, krókusz, / tón a lud átusz, / trolibusz, kaktusz, / himnusz, lakmusz, / idekúsz, odacsúsz, / ámmen! – Szép – olvadt el Janka. – Nagyon szép – ámuldozott Elemér. –Gyönyörű – ájuldozott Köles. – Na, ugye! – vigyorgott Dinnye.” Miután kiderült, ki is a gaz ellenség és milyen hőstettet vitt véghez Dinnye (legyen ez a csattanó meglepetés), a barátok feldobálták őt a levegőbe, úgy éljenezték.
Molnár Jacqueline rajzai tökéletesen mintázzák meg ezt az élettel teli kis csapatot, akik néha magányosak, néha szomorkodnak, néha összevesznek, de a végén mégis mindig együtt játszanak, nevetnek, és mindig számíthatnak egymásra. Az illusztráció éppen olyan lényegre törő és intenzív, mint a mesék szövegei. Az illusztrátor nagy alakokat ábrázol, nem megy bele felesleges részletekbe. Élénk színeket használ, de nincs minden kiszínezve, a képek nagy része fekete-fehér, ezzel a technikával még erőteljesebb benyomást tesz a kép szemlélőjében. Például, ahol Köles úgy dönt, hogy nem használja a szárnyait és leugrik, hiszen csak úgy fair a játék, akkor mindkét oldalon fekete-fehéren látjuk a négy barátot, az egyetlen szín a vörös, (vörösek a felhők, a rózsa és Janka arca) ami jól érzékelteti a kisgyerek számára is a feszültséget, azt az ijedséget, amit kiváltott ez a tett a barátokból is. A nagy varázslás című történetben, a hatalmas képen Janka varázslóköpenye és -süvege, arca, szem és a levelek színesek. A domináns szín az élénk kék, ami jól illik a kedves és jóságos varázslólányhoz.
Megjelent hangoskönyvben is Pogány Judit előadásában. De könyvben azért minden jobb.
Szerző: Lackfi János
Illusztrátor: Molnár Jacqueline
Megjelenés: 2010, 2013, Móra
Korosztály: 4-8 év
Műfaj: rövid mesék
Dezső Kinga (emmama)
