„Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.” Ez a Simone Weil gondolat volt az első pont, ami által „találkoztunk” a Nők Lapja hasábjain. Schäffer Erzsébet Pulitzer-díjas újságíró, író, publicista történetei szinte észrevétlenül a részemmé váltak. Ezerszer mártóztam meg bennük és vágytam, hadd maradhassak még. Óriási megtiszteltetés, hogy ma, amikor annyira fontos a jó szó, mint egy falat kenyér, vele engedjük útjára a Mamami Nagymama-staféta rovatát. Ő, aki a történetein keresztül már annyi világot tárt elénk, most „nagymamáskodott” kicsit velünk.
Mamami: Milyen nagymamának tartod magad?
Schäffer Erzsébet: Hát nem annak a mesebelinek! Négy gyerekünk van és hat unokánk. Ha nézegetjük a régi fényképeket, mindig a férjem kezében, nyakában, vállán, ölében vannak a gyerekek. Főleg az örök derékfájásom miatt… Persze irigykedtem. Nekem a kókuszos kocka, az „isteni” krumplisaláta, a sajtos stangli volt a „terepem”, meg talán a sok hirtelen született és nem szokványos ötlet, ezt kicsiként és nagyként, láttam, hogy várták és élvezték az unokák.
Egyszer egy kora tavaszi születésnapot szó szerint az erdőben ültünk meg, ott teliraktam akkor sodort színes krepp-papír virágokkal a bokrokat. Vagy a még kopár almafára kosárnyi piros almát akasztottam. A pünkösdi kuglófba pénzt sütöttem, s az lett a király, aki megtalálta. Két kalács volt, egy a fiúknak, egy a lányoknak. Régi, trükkös játékokra vadásztam, becsapós szerkezetekre, ezeknek nagy sikere volt. Ebben a virtuális világban a gyerekek már nem írnak és nem kapnak postai levelet. Én néha szoktam írni, és nagyon örülnek neki. Hogy válaszolni is lehet rájuk, arra még nem jöttek rá J Épp most reklamáltam…!
Sokat meséltem, azok is rögtönzött és kreált mesék voltak, beleszőve a saját életünket.
Ilyenféle ötletelő nagymamának gondolom magam. Vagy eszembe jut és este nyolckor elszaladok egy tál eperrel, ahogy most is, amikor még nincs eperszezon.
Mamami: Melyek a nagymamaság legörömtelibb élményei, pillanatai?
Schäffer Erzsébet: Nekem az első legnagyobb öröm, amikor megszületik egy kisbaba, aki a te unokád. Bár bevallom, az elején a lányaimra, az anyákra, fiam feleségére figyeltem, értük izgultam, csak aztán örültem az új kis jövevénynek. Aztán lassan rájössz, hogy azzal, hogy nagymamává tett a lányod vagy a fiad, és az unokáddal újra éled a kisgyerekkor minden izgalmát és örömét – valljuk be – szülői felelősség nélkül, hát ez egy másfajta öröm. Ami persze árnyaltan igaz, mert nagyszülőként is érez az ember felelősséget, de az más. Mondják is, a nagyszülőknek könnyű, nekik már csak szeretni kell…
Nekem a legnagyobb örömöm, meglepetésem, és nem tudok betelni vele: ahogy látom a gyerekeimet szülővé válni, szülőként „megnyilvánulni”. Figyelni, hogyan csinálják. Van ebben a figyelemben sok kritika is, aminek – ha kibírom – nem adok hangot. Ha mégis, azt nagyon okosan, szeretettel, bölcsen kell tenni. De az leírhatatlan tapasztalás, ahogy a gyerekednek gyerekei lesznek – semmivel nem mérhető ajándék.
Még valami… Anyukám jut eszembe, aki kritikus és mondjuk szigorú nagymama volt, nála be kellett ágyazni a gyerekeknek, meg kellett enni, ami a tányéron volt, ezzel együtt szerettek nála lenni a gyerekeink. De még jobban a másik nagyinál, ahol volt hancúrozás, játék, a nagyi pikáns kuplékat is énekelt, jókedvű volt és szertelen. És amikor nem működött a fűtés a gyúródeszkát lerakta a konyhakőre, arra dunyhát pakolt és odafeküdtek a legkisebb lányunkkal, mert ott tudott a gázzal fűteni.
Tőlük is, magamtól is látom, hogy a kis percek, a kis történetek okozta örömök a legmaradandóbbak, és igaza van annak a mondásnak, akár anya mondja, akár nagymama: Szeretném, ha a gyerekeim szeme fényesebbek lennének, mint a kilincseim.
Mamami: Kísérték-e kétségek, fájdalmas, nehéz érzések, pillanatok a nagyszülővé válást?
Schäffer Erzsébet: Az érdekes lehet, hogy hogyan fogadtam. Ötven éves voltam, amikor megszületett az első unokánk, én még nagyon benne a pályában, sok utazás, találkozás, izgalmas emberek, írás, könyvek, sikerek – elfoglalt sok minden és hát – így igaz – nem lettem az a szupernagyi.
A férjem sokkal inkább volt vidám nagyapa a szónak a legjobb értelmében. Őt is Tibunak hívták, nem nagyapának, de közelebb volt az unokákhoz, mint én. Az első csapat unoka engem sem nagymamának hívott, hanem a keresztnevemen, amit ma már magamban megmosolygok és élvezem, hogy a legkisebb unokánk nagymamának hív. De ehhez kellett a korom, amikor már sok minden elnyugodott, letisztult, jöttek a drámák, betegségek, veszteségek. S velük az elfogadás, a teljesebb átérzése sok mindennek, annak is, hogy nagymama vagy, s az mennyi minden lehetőséggel jár.
Mamami: Megváltozott-e a kapcsolatod a gyerekeiddel, ahogy szülők lettek?
Schäffer Erzsébet: Woody Alain enyhén cinikus mondása: A nagyszülők és az unokák azért vannak olyan jóba, mert közös az ellenségük! Ha ezt elmondom, mindenki érti és nevetve bólogat. Mert hogy igaz, jócskán lehetnek nézeteltérések a felnőtt, szülővé vált gyerekek és a nagyszülők között.
A kérdés megválaszolásához egy kisebb regény is kevés lenne. Igen. Más lett a kapcsolatunk. Elveszítettem őket és megtaláltam őket. De ez időbe telt. El kellett fogadnom a választásukat, a más szokásaikat, az életük más tempóját, súlypontjait. Melyek sokszor nem a mieink voltak. Ez nagy tanulás, még nagyobb önuralom. Élveztem, nem is jó szó, hálás voltam és csodáltam, hogy a lányok lazán és boldogan szoptatnak, és elgondolkodtam újra és újra, hogy én miért nem tudtam. Meglehetősen kritikus alkat lévén lett volna kritizálni valóm, az édesapjukkal, míg az élet engedte, ketten ki is veséztünk ezt-azt, de a fő dolog a segítés volt. Lakásszerzésben, építkezésben, gyerekvigyázásban, s amiben lehetett. Nagyszerű emberek a gyerekeink, egyre többet tudunk egymásról és ez a legnagyobb ajándék az élettől.
Szinte kisgyerekes öröm, néha összekacsintani az unokákkal, feltölteni egy telefonkártyát, kártékony chipset ropogtatni, dupla sütit enni ebéd után – de a legnagyobb dolog, hogy időt tudsz adni, több időt talán a felnőtt gyerekeidnek és az unokáknak is, mint azelőtt. És a regény, a kapcsolatok regénye íródik, íródik szépen.
Mamami: Ha bármit kívánhatnál az unokáidnak jövőjükkel kapcsolatban, mi lenne az?
Tudjanak bocsánatot kérni és megbocsátani.
Tudjanak szeretni és elfogadni.
Tudjanak sírni és nevetni.
Tudjanak segíteni és segítséget elfogadni.
Tudjanak kérni és megköszönni.
Legyenek egészségesek testben és lélekben.
Ne legyenek gazdagok, és ne legyenek szegények…
Ezt kívánom mindannyiuknak: Árminnak, Minkának, Rozinak, Brúnónak, Alinkának, Violának, Bulcsúnak.
Bíró-Polgár Mariann
