Klubrádió, Riporter kerestetik, Az Este, Kultúrház, Záróra, Alinda. Néhány állomás, melyeknek köszönhetően lépésről-lépésre ismerhettük meg Veiszer Alinda műsorvezető-riportert és újságírót. Gyermekként élénk, kommunikatív és érdeklődő természete volt, ami felnőttként is megmaradt. Eredetileg színész majd jogász szeretett volna lenni, végül a Szegedi Tudományegyetemen kommunikáció szakon diplomázott. Innen indult az útja a televíziós műsorok felé. Fiatal kora ellenére több díjjal ismerték már el munkáját. 2007-ben megkapta a Nők a Médiában Egyesület legjobb női közszereplőjének járó díját, 2008-ban a Junior Prima-díjat, 2010-ben a Magyar Sajtó kategóriában a Prima Primissima díjat, 2012-ben Akadémiai Újságírói Díjat, 2013-ban pedig a Tehetség Nagykövete lett. Sok megállót követően, ma már saját csatornájára készíti beszélgetéseit. Férjével és gyermekeivel él Budapesten.
Nagyon megtisztelő, hogy elfogadta a felkérésünket és válaszolt az Anyastaféta kérdéseire. Különleges, késő nyári nap volt, amikor sor került az interjúra. Veiszer Alinda szemüvegén keresztül néztünk rá a mai női-férfi szerepekre, anyaságra, gyermeknevelésre, mindennapokra.
Mamami: Mi volt a legnagyobb kihívás anyaként, amit sikerült megoldanod?
Veiszer Alinda: A mai reggel is kihívás volt ☺ Viccet félretéve, úgy tapasztalom, hogy minden életkorban más és más a nehézség. Ha az eddigi „gyerekes” időszak alapján nézek magamra, akkor úgy érzem, hogy a legnagyobb kihívás az volt, hogy higgadt maradjak. Nagyon sok példa van embert próbáló helyzetekre, mondjuk az esti altatásnál, amikor 112. alkalommal is jön a pisilnem kell vagy nincs meg a triceratopszom, anélkül nem tudok aludni mondat, de nem folytatom, nyilván ezek mindenkinek ismerős jelenetek. Ezekben a helyzetekben és a hirtelen, váratlan eseményeknél higgadtnak maradni, nekem igazi kihívás. Van is alkalmam a gyakorlásra nap mint nap, mert a családunkban valahogy mindenki vehemens típus. ☺
Emellett szerintem az idő kezelése nehéz még. Valahogy nem lehet arra felkészülni, hogy miután megszületik a gyereked, mennyire más lesz az időbeosztásod, szabadságod. Én alapvetően szeretek nagyon mélyen belemerülni dolgokba, amikkel éppen foglalkozom, legyen az munka, olvasás, beszélgetés. Régen sokkal szabadabban viszonyultam az időbeosztáshoz, számtalanszor előfordult, hogy délutántól hajnalig olvastam, dolgoztam, készültem a műsoraimra. Ezek a szabad elmélyülések szűntek meg, mert délután 15 órakor fel kell állnom az asztaltól és indulnom kell valamelyik kölyökért. Azt hiszem, hogy akinek gyereke van, nagyon meg tudja becsülni a minőségi időt. Tudatosabban kell tervezni, aminek persze megvan az az előnye, hogy az ember sokkal jobb lesz multitaskingban. ☺
Mamami: Mi volt az eddigi legnehezebb próbatétel, amit anyaként átéltél?
Veiszer Alinda: Hirtelen az jut eszembe, amikor a kislányom óriási nagyot esett és szétharapta a száját. Ez már önmagában is elég volt, de annyira csúnya volt a sebe, hogy antibiotikumot kapott, amit nem fogadott el a szervezete, egyből kihányta. Félve, de eldöntöttük, nem erőltetjük és ezt a fajta gyógyszert nem szedi tovább. Komoly dilemmát okozott nekem felülbírálni az orvos döntését, mert alapvetően hiszek a tudományban és az orvostudományban. De jól esett, hogy később az orvos is megerősítette a döntésünket.
Ennél a kérdésnél muszáj behoznom azt a kényes témát, hogy a mai politikai hirdetések és kampányok miatt, amelyek simán bombázzák az internetet már használó gyerekeket, nagyon észnél kell lenni, ha nem akar az ember olyan szlogeneket hallani otthon a gyerek szájából, amelyekkel semennyire nem ért egyet. Mi a férjemmel már korán eldöntöttük, hogy nem hallgatunk ezekről a témákról, igyekszünk helyretenni a nyilvánvaló propagandát, közben nyitott értékrendet adni nekik.
Borzasztóan káros a gyermekekre a kormány mostani kampánya, amelyben összemossa a pedofíliát a homoszexualitással. Ezt például folyamatosan helyre kell tenni, ezért sokat beszélgetünk a gyerekekkel, akik eleve úgy nőttek fel, hogy pontosan tudják, mit jelent melegnek lenni, hiszen látták maguk körül a példákat, és nyilván feltették a kérdéseket, miért van x-nek két apukája/anyukája. Semennyire nem rázta meg őket, amikor elmeséltük, hogy van olyan, hogy azonos nemű emberek szeretik egymást. És igen, erről óvodás korukban is beszéltünk velük. Ettől még egyikük sem fogalmazta meg, hogy ne akarna lány lenni vagy fiú, és ha később mégis így tesznek, tudni fogják, hogy az nem bűn.
Igaz pillanatnak éltem meg, amikor a suliból hazafelé több kilenc évessel beszélgetünk erről, ugyanis a politikai plakátokon láttak ezt meg azt. Az egyikőjükben a maga „egyszerű, de nagyszerű” gyermeki logikájával az fogalmazódott meg, hogy ő nem érti ezt a problémát, mert hiszen mindannyian mások vagyunk, minden ember más, nincs az, hogy ők a mások, mi meg az azonosak, akkor meg miért kell bárkit piszkálni azért, mert más mint a többiek.
A különböző nevelési hozzáállások, elvek ellenére is vannak olyan kérdések, amikben nincs egyrészt-másrészt. Ilyenek például az emberi jogok.
Véleményem szerint normálisan gondolkodó emberek nem gyűlölködnek. Azt próbálom elmondani nekik, hogy aki gyűlölködik, aki ellened uszítja a többieket, annak soha nem lehet igaza. Aki kirekeszt, az téved, mellé nem állunk. A gyengébb és kiszolgáltatottabb mellé viszont igen, még akkor is, ha abban a pillanatban nem ez tűnik kifizetődőnek. Ez egy nagyon tudatos dolog és próbatétel, nagy ellenszélben is megmaradni az elveinknél és azt adni tovább, ami jó a gyerekednek.
Itt jut eszembe, hogy van egy idétlen közmondásunk, amit én azonnal betiltanék, nevezetesen az, hogy aki kíváncsi hamar megöregszik. Ennek én pont az ellenkezőjét tapasztalom, hogy aki kíváncsi, kortalanabb. Fárasztó egy idő után, de ettől függetlenül nagyon fontosnak tartom, hogy mindig legyen elég idő arra, hogy tudjunk a miértekre válaszokat adni.
Igazi próbatétel még az is, hogy ne a külső közegnek akarjak megfelelni, hanem a gyerekemmel tudjak jól lenni. Nekem például a kisebbik gyerekem verekedős, ha fáradt. Nyilvános helyen is. Ilyenkor bennem is megvan az az érzés, hogy vajon mit gondolhatnak rólam. Biztosan azt, hogy nem nevelem meg, vagy nincs az életében szabályrendszer. Persze én tudom, hogy ez nem így van, de nem lehet mindenkihez odamenni és ezt elmondani, úgyhogy inkább a fiamra koncentrálok ilyenkor, nem a rosszalló tekintetekre.
Mamami: Mi az a három dolog, ami szerinted boldoggá tesz egy gyermeket?
Veiszer Alinda: Nyalóka☺ Viccelek. Mi 9 éve eldöntöttük, hogy nyalóka nem teszi be a lábát a háztartásunkba és ezt, őszintén szólva, elég nehéz tartani, de eddig sikerült. Viccet félretéve, ami távlatilag fontos, az például a figyelem, de nem igazán azért, hogy boldoggá tegye a gyereket, hanem hogy megtanulja a saját értékét. A magam környezetében is azt élem meg, hogy a szülők figyelnek a gyerekre amikor megszólal, és nem a feje fölött beszélnek, főleg ha róla van szó.
Fontosnak tartom, hogy érezzék a gyerekek, hogy számíthatnak a szüleikre, akkor is, ha valami bajt csinálnak. Ez nem azt jelenti, hogy meg kell tapsolni, ha például ellop valamit, mert természetesen nem kell. Az viszont biztos, hogy ha az én gyerekem valahonnan ellop valamit és emiatt rátámad egy felnőtt, megvédem, még akkor is, ha tudom, hogy lopni rossz és ezt meg fogom beszélni vele. A lényeg, hogy tudják, számíthatnak rám.
Mamami: Ha újra kezdhetnéd, mit tanácsolnál magadnak a babás korszakban?
Veiszer Alinda: Ha a gyerekeim eddigi életszakaszaira gondolok, nekem a babás korszak volt a legnehezebb. Amint elkezdtek kommunikálni, onnantól érzem biztosabbnak magam. Több olyan tanács is megfogalmazódik bennem, amit visszamenőleg szívesen vennék. Mindenképpen elmagyaráznám magamnak és nyomatékosítanám, hogy tényleg megváltozik minden. A testünk és az érzéseink egyaránt.
Megnyugtatnám magam, hogy ne aggódjak, ha például a gyerek iránti feltétlen szeretet nem jön az első pillanatban, mert meg fog érkezni. Én mindkét gyerekemnél őrzöm a pillanatot, amikor megéreztem a szeretetnek azt a feltétlenségét, hogy bármi van vagy lesz, én ezt a kisembert nagyon szeretem.
Mindenképpen elmondanám magamnak, hogy az első időket „csinálni” kell és nem kell megijedni attól, hogy ha nem úgy működünk mint mások. Ha nem esik jól, nem kell baba-mama csoportok tagjának lenni, nem kell játszótéren beszélgetni. Nekem sem ment, másoknak meg szuper segítség.
Legfőképpen pedig azt magyaráznám el magamnak, hogy nem kell minden tanácsot megfogadni, mert a legtöbb tanácsadó csak „önigazol” ebben az időszakban, azt próbálja elmondani, hogy mindent jól csinált, ami biztosan nincs így, de teljesen lényegtelen is. Elmondanám a 9 évvel ezelőtti önmagamnak, hogy állandóan mindenki ítélkezik és jobban tudja, hogy mit kellene tenned, de megsúgom, nem tudja jobban, hagyd a fenébe.
Nincs jó vagy rossz megoldás ebben az időszakban, ha működik a szeretet és gondoskodás.
Egyetlen tanácsom van, amit fogadjon meg mindenki 🙂 : Aki bírja, vezessen naplót az első években és ajándékozza oda a gyerekének később. Nagyon aranyos időszak ez. Az enyémek szeretik hallgatni a feljegyzéseket és nagyon jól szórakozunk az akkori „aranyköpéseken”.
Mamami: Mi az, amit elfogadhatatlannak tartasz a gyermeknevelés kapcsán?
Veiszer Alinda: A hazudozást. Ez egy nagyon markáns, alapvető elv nálam. Az igazság néha fáj, de akkor is azt kell mondani. Tudom, hogy abban a pillanatban rossz lesz és sírás lesz, de akkor sem hazudok, csak azért, hogy béke legyen és jobban érezzem magam. Mondjuk: anya, ugye ma velünk alszol? Nem, nem alszom veletek, mert ma el kell mennem egy beszélgetést megtartani. Fáj? Igen, abban a pillanatban. De amikor azt válaszolom, hogy igen, ma veletek alszom, akkor iszonyú boldog mindkét gyerek, és tudják, hogy úgy is lesz.
Sajnos úgy is adódik olyan helyzet, amikor önhibámon kívül nem tudom megtartani amit ígértem, legalább amikor pontosan tudom, hogy mi lesz, akkor ne hazudjak nekik.
Mamami: Hogy érzed, mennyire gyermek- és anyabarát a világ körülötted?
Veiszer Alinda: Szerintem egy pontig nagyon gyerekbarát a világ, olyan 5-6 éves korig mindenki szereti a gyerekeket még akkor is, ha nehéz esetek. Majd elérkezik a 6 éves kor és eltűnik ez a rajongás. Sokszor belegondoltam abba, hogy kisgyerekként vajon milyen érzés lehet, hogy eddig mindenki csak azt mondta, milyen aranyos vagy, milyen szép vagy, milyen okos vagy és aztán egyszer csak megváltozik minden. Elkezdjük minifelnőttnek tekinteni a gyerekeket, akik még bőven gyerekek és hirtelen elkezdünk máshogy viszonyulni hozzájuk, szerintem ez komoly stressz lehet nekik.
Az, hogy mennyire anyabarát, az már más kérdés. Ha lehet, kicsit módosítanám a kérdést arra, hogy mennyire szülőközpontú. Azt gondolom, hogy kisgyermekes szülőként, nagyon nehéz létezni, szabadúszóként biztosan. Sokszor tapasztaltam, a férjem kapcsán is egyébként, hogy nincs rá tekintettel senki, főleg ha a vezetőnek nincs gyereke. Családosan nagyon nehéz felvenni a versenyt olyanokkal, akinek nincsenek családi elkötelezettségei, viszont az elvárásokat ők alakítják. És közben nem vagyok igazságos nyilván, mert én is vezettem heti 7 műsort a gyerekek előtti időben, és biztos sokan gondolták ugyanezt rólam. De a problémával most szembesülök, hogy családosként nekem ugyanabba az időbe, amit mások felkészülésre szánnak, bele kell férnie a reggeli rutinnak, esti rutinnak és 15 órakor félbe kell hagynom a munkám, és szaladni valakiért, aztán jön az úszás, a tánc, a játszótér- még akkor is, ha ebben van társad (nekem van), akkor is elmegy a délután este 8-ig.
Én azért egyre bátrabban fogalmazom meg, ha valamit nem tudok elvégezni a családi elkötelezettség miatt, illetve arra is tanít ez az időszak, hogy folyamatosan mérlegeljek, mi a fontosabb számomra- elvállalni egy szuperizgalmas beszélgetést, vagy mesélni a Babarókát / Harry Pottert.
Csak úgy halkan azt is megjegyezném, hogy elfogadhatatlannak tartom, hogy a „család és karrier” kérdéskör csak az anyák felé hangzik el. Soha nem látok apukáknak feltenni olyan kérdést, hogy te hogyan tudod összeegyeztetni a családi életed a pályáddal. Azzal, hogy ezeket a kérdéseket kizárólag nőknek teszik fel, az sugallják, hogy ez csakis a nőkhöz tartozó kérdéscsomag, holott nem.
Nagyon sok ismert férfi vallja be, hogy utólag megbánta, hogy nem foglakozott a családdal korábban, mert lemaradt. Úgyhogy feszegessük bátran azt a kérdést, hogy az apák hogyan tudnak jelen lenni a saját családjaikban. És mindez még így is nagyon nehéz, én például eléggé zokon vettem, amikor két hétig a férjemmel a gyerekektől távol forgattunk, és valaki le merte írni, hogy ettől én rossz anya vagyok.
Kinek van joga megkérdőjelezni egy család jó vagy rossz működését? Kinek van joga megítélni, hogy jó szülők vagytok-e? Ki tudja megítélni, hogy mennyi valódi, hasznos időt töltök a gyermekeimmel? Lehet valaki 0-24-ben a gyerekeivel, de nyomkodhatja közben állandóan a telefonját. És lehet valaki csak napi 3 órát a gyerekével, ha végig rá figyel, vele megy. És bonyolítom: Aki nyomkodja, lehet, hogy fontos munkát végez közben, és nincs lehetősége segítséget kérni. Én például újabban teljesen tudatosan azt csinálom, hogy amikor játszótérre vetődöm, és látom, hogy van kisgyerek, akivel épp akkor valamiért nem tudnak foglalkozni, bevonom és kész. A gyerekeknek is jó, a szülők is hálásak. Én meg épp azért vagyok ott, hogy játsszak, és nekem már nem kell minden nap menni.
Sokszor kerültem ilyen kereszttűzbe, hogy miért mentem vissza korán dolgozni, hogy miért jár a gyerekem bölcsibe, hogy miért lépek fel este, olyankor mi van a gyerekkel, hogy miért nem megyek bandázni a játszóra, és olvasok inkább, persze ezek nem jószándékú felvetések sosem, és abszolút kifelejtik a képletből, hogy a gyerekeinknek van apukájuk is, szóval figyelni sem kellene rá, de inkább mondjuk ki hogy senkinek semmi köze a másik időbeosztásához és különösen nincs joga az ítélkezéséhez.
Mamami: Milyen szavakkal, érzésekkel tudnád jellemezni a szüléstörténeted?
Veiszer Alinda: Nem szeretek erről beszélni, nekem ez nagyon intim szféra. Teljesen megértem azokat is, akik szeretik elmesélni a szülőszobás kalandjaikat, vagy valami miatt fontosnak tartják, de én ennél a témánál bezárok. Annyi azért elmondható, hogy két teljesen különböző szülésem volt. Az első indított, nagyon medikalizált történet volt a maga humorával, hogy a szülőágyon még a heti sajtót olvasgattam, interjút javítottam.
A második szülésem pedig nagyon természetes volt, egyszer csak jött a gyerek. Ott nem volt újságolvasgatás. ☺
Ha érzésekre gondolok, megjelenik bennem a félelem, hogy felsír-e a gyerekem vagy nem. És feldereng a kiszolgáltatottság érzése és a hazajövetel boldogsága.
Aki ismer, tudja, hogy én egy nagyon tudatos ember vagyok, aki irányítja az életét, de vannak olyan pillanatok az életben, amikor nem lehet irányítani. Ilyen a szülés. Nem pontosan tervezhető, nem pontosan időzíthető, sok benne az esetlegesség. Hirtelen nem a te kezedben van a gyeplő és ez nekem nem jó, aztán persze visszaáll az élet rendje.
Mamami: Kitől kaptad a legnagyobb segítséget a szülés körüli időszakban és mi volt az?
Veiszer Alinda: Csak hozzám nagyon közel állókkal tudtam beszélni erről, mert magánügynek érzem, mondjuk egy barátnőmmel, akinek már voltak akkor gyerekei. Emellett nem szerettem volna, hogy az állapotom tematizálja a mindennapjaimat.
Van ezzel kapcsolatban egy frusztrációm, azt érzékeltem sokszor, hogy egy nő azzal nyeri el az értékét, ha gyerekeket szül. Én nem hiszek ebben. Sajnos a magazinok is sok esetben azt sugallják, hogy attól vagy valaki, ha anya vagy. Ezzel én egyáltalán nem értek egyet, azok nevében sem, akiknek nincs gyereke, teljesen mindegy milyen okból.
Ezért a várandósságaim alatt sokáig dolgoztam és nem engedtem, hogy az anyaságomra reflektáljanak. Talán ez a frusztráció az, ami miatt nem is szívesen beszélek erről a témáról. Volt olyan élményem, hogy egy neves női magazin a címlapjára hívott, mert már a második gyerekemet vártam, de úgy gondolom, ha magamtól nem kerülök oda, akkor miattuk sem szeretnék. Úgy éreztem, hogy ha engedek a kérésnek, a gyerekeimet használom arra, hogy figyelmet szerezzek. Én ezt nem akartam és nem akarom ma sem. Alapvetően pedig nem is szeretem mutogatni őket.
Nehéz erről beszélni úgy, hogy ne legyen félreérthető, de akkor is úgy érzem, hogy mindamellett, hogy imádom a gyermekeimet, fontosnak tartom, hogy milyen emberek lesznek és a legjobbat szeretném adni nekik az életben, nem akarom, hogy ez determináljon. Nem szeretem az anyaság cukormázzal leöntött részét, ez nem egy szent elhivatás, hanem az élet tökéletesen természetes része. Ők az életem része. De az életem része az is, hogy szeretek könyvet olvasni, teniszezni, vagy színházba menni.
Azért, hogy teljes legyen a kép, azt is el kell mondanom, hogy nagyon nehéz feladatnak tartom, ha valaki két-három gyerek nevelését választja a karrier helyett vagy előtt. Látok magam körül sokakat, akik ezt szuperül csinálják, vagy csinálták. A lényeg az, hogy ez soha nem szabad, hogy elvárás legyen, döntésnek kell lennie.
Mamami: Szerinted mivel tehet egy újdonsült apa a legtöbbet ebben az időszakban a családjáért?
Veiszer Alinda: Az a legnagyobb segítség, hogy ha kérdezés nélkül van jelen a mindennapi feladatokban.
A legokosabb és legemancipáltabb férfiak közül is sokan felteszik azt a kérdést a párjuknak, hogy miben tudnak segíteni. Alapvetően ez egy nagyon fontos kérdés, mégis úgy gondolom, hogy ne. Mi a kérdés ugyanis? Hogy pelenkázzak-e vagy felkeljek-e éjszaka. Persze, hogy kelj, hiszen vállaltál egy gyereket. Ne kérdezd, csináld! Az párodtól sem kérdezi meg senki, hogy van-e kedve felkelni, reggelit készíteni, pelenkázni, vagy játszótéren lenni. Mert nem mindig van. Keveseket ismerek, akiknek van kedvük hajnali 2-kor, 5-kor, 7-kor felkelni és mindig van kedvük játszótérre menni és nyakig sarasnak lenni.
Nagyon fontos fejlődésnek tartanám ezen a téren, hogy ha az válna elfogadottá, hogy a gyerekekkel járó kötelezettségek egy pár közös kötelességei. Amit lehet, azt csinálni kell, nem megkérdezni.
Mamami: Mik azok az emberi értékek, amit mindenképpen szeretnél átadni gyermekeidnek?
Veiszer Alinda: Azt szeretném, ha elhinnék és tudnák, hogy aki jól teljesít, az előre juthat. Ezzel itthon vannak problémák. A magyar társadalom sajnos nem ezt vallja. Nemrég olvastam az Egyensúly Intézet kiadványát, a Magyarország 2030-at, és abból tudom, hogy a felmérések azt bizonyítják, hogy abban hiszünk, hogy a pénzért mindenkinek meg kell dolgoznia, de abban már nem, hogy a jó munkáért előrelépés jár. Itthon a kapcsolatokért jár előrelépés. Szeretném és vágyom rá, hogy erre ők cáfoljanak rá és cáfoljon erre rá az ország, amikor ők majd ott tartanak, de ne, igazából cáfoljon rá hamarabb.
Szeretném, ha nem akarnának visszaélni a hatalmukkal, nem akarnának lefelé taposni és fölfelé nyalni, hanem azt gondolnák, hogy mindenkihez emberi módon kell viszonyulni.
Azt is szeretném, ha nem lennének tekintélytisztelők. Ha tudnák, hogy a tisztelet nem életkor függvénye. Azt tisztelem, aki letett valamit az asztalra és az lehet 12 éves vagy 92 éves. És ha meg nem tett le semmi érdemlegeset, akkor nem kell bajlódni ezzel.
Szeretném, ha lenne akkora tudásuk, hogy logikusan tudjanak gondolkodni és ne higgyenek el mindent. Ha meg tudnák fogalmazni a kételyeiket és minden helyzetben, amikor úgy érzik, hogy valami nem stimmel, fel tudnák tenni azt a alapvető kérdést, hogy miért, vagy, hogy honnan tudod.
Szeretném, ha tudnának vitatkozni elvek mentén, érvekkel. Nem szemtelenkedni, visszaszólni, hanem vitatkozni. És, hogy tudják megkülönböztetni a kettőt, és ne hagyják lesöpörni magukat ezzel, hogy csak szemtelenek.
Azt is szeretném ha tudnák, hogy a világon annyiféle ember él és bár különbözőek vagyunk, jobbak, rosszabbak, de soha nem az adottságaink határozzák meg az alapvető emberi értékeinket.
Veiszer Alindával Bíró-Polgár Mariann beszélgetett.
