Vadadi Adrienn családja női tagjai generációról generációra az óvónői hivatást választották, így nem volt kérdés, hogy érettségit követően ő is erre a szép pályára lép. Miután befejezte tanulmányait, 15 évig volt óvónő. Történeteit olvasva biztosan nagy szeretettel fordult a gyermekekhez, egy anyuka úgy nyilatkozott róla, hogy amikor Vadadi Adrienn volt az óvónő, akkor varázslat történt a csoportban. A gyermekek szeretete mellett azonban az írás is nagyon fontos szerepet töltött be az életében. Már gyermekkorában is írt meséket, majd kislányának mondott humoros történeteket a mindennapokról. Később újságírást tanult, ahol rátalált saját írói hangjára. Az ovis évek alatt megélt élményekből született meg az első könyve 2013-ban, Leszel a barátom? címmel. Azóta 25 könyve jelent meg, leginkább az óvodás és kisiskolás korosztályt megszólítva. Meséiben olyan érzékenyen szól a gyermekekhez, hogy mindenki első olvasásra beleszeret a történeteibe. Két gyermek édesanyja. Megtisztelő, hogy elfogadta felkérésünket és válaszolt az Anyastaféta kérdéseire.
Mamami: Mi volt a legnagyobb kihívás anyaként, amit sikerült megoldanod?
Vadadi Adrienn: Két lánynak vagyok az anyukája, akik két apukától születtek, ezért két teljesen más élethelyzetben voltam anyuka velük. A nagylányommal a legnagyobb kihívás az volt, amikor kétévesen ketten maradtunk. Korábban azt gondoltam, arra vágytam, hogy 3 éves koráig együtt leszünk otthon, játszunk, játszótérre járunk és ezt az időszakot követően megy majd óvodába. Ez egyik percről a másikra nem így lett. Amikor kettészakadtunk az apukájával először elmentem dolgozni, rá pedig egy néni vigyázott. Ez borzalmas időszak volt. Majd 2,5 évesen elkezdett abba az óvodába járni, ahol én is dolgoztam, hogy legalább egy intézményben legyünk és kicsit lássuk egymást napközben. Az egy picit jobb volt, mert együtt mentünk együtt jöttünk és napközben is néha találkoztunk.
Abból a szempontból meg nagyon rossz volt, hogy én más gyerekek „anyukája” voltam és ő pedig más „anyuka” gyereke lett, mint a kiscsoport tagja. Emlékszem volt olyan, hogy kinéztem az ablakon és láttam, hogy az én kicsim 2,5 évesen egyedül ücsörög a padon. Nagyon elszomorodtam, de nem tudtam mit csinálni, mert nekem ott volt a saját csoportom 30 gyerekkel, akikkel megyünk majd az udvarra, de még nem tartunk ott. Persze ő nem panaszkodott, mert egy 2,5 éves gyerek nem panaszkodik, hanem abban van, amiben éppen van, de az nekem nagyon nehéz volt.
Az ovin kívüli időt próbáltam úgy együtt tölteni vele, mint annak előtte. Játszótérre mentünk, megnéztük a kiáradt Tiszát. Próbáltam minden időt neki, az anyaságnak áldozni. Ez azért volt nehéz, mert közben nem tudtam én hol vagyok az egészben. Annyira fáradt voltam már nap végére, hogy egy könyvet sem tudtam a kezembe venni vagy nem tudtam a barátaimmal találkozni. Nagyon nehéz élethelyzet volt, de azt éreztem, hogy az hogy mi elválunk az apukájával a mi döntésünk, nem a kislányom hibája és ezen az életszakaszon nekem kell őt átsegíteni.
Másik lányom már egy rendezett családba érkezett. Volt apuka, nagytestvér, rendezett volt minden a lelki világunkban. Vele nyugalomban élhettem meg az első három évet. Furcsa fintora az életnek, hogy nála pedig vágytam már rá, hogy 3 éves kora után intézménybe járjon. Ő olyan kislány volt, aki ezer százalékosan akart engem, mellette levegőt venni is csak akkor lehetett, amikor beleegyezett. Nagyon erős szimbiózisban éltünk.
Nagy vágyam teljesült azzal, hogy waldorf oviba kezdett járni. Ezekben az ovikban úgy van a beszoktatás, hogy ugyan jelen van az anyuka, de háttérbe vonulva, és azt a folyamatot kell elérni, hogy bármit szeretne a gyermekem, ne tőlem kérje, hanem az óvó nénitől, így biztonságban engedem át neki őt. De az én kislányom egyáltalán nem akarta megszokni ezt az új helyzetet. Emlékszem, amikor eljött az idő, hogy egy kicsit, fél órára ott hagyjam, fantasztikus érzés volt egyedül bevásárolni, de még a pénztárhoz sem értem, már hívott az óvónéni, hogy nagyon sír és nem engedi magát vigasztalni, menjek érte. Szóval én 9 órakor elhoztam a gyermekemet az oviból, amikor a többiek érkeztek.
Nekem ez nagyon nehéz volt, mert már akartam, hogy óvodás legyen. Akkor már írtam, a fejemben voltak a történetek, vágytam arra, hogy délelőtt kicsit egyedül legyek, felnőtt dolgot csináljak. Szégyellem, de volt úgy hogy haragudtam is rá. Végül nem erőltettem az óvodát, hagytunk egy kis időt, kipróbáltunk egy családi napközit, ott sikerült az elengedés.
Mamami:Mi volt az eddigi legnehezebb próbatétel amit anyaként átéltél?
Vadadi Adrienn: A kisebbik lányom születése. Ugyanis a 10 éves nagylányom kijelentette, hogy ő is szeretne ott lenni a testvére születésénél. Háborítatlan, csendes szülésre vágytam, amit a naggyal sajnos nem élhettem meg, de az otthonszülés helyzete a kicsi születésének idejében nagyon bizonytalan volt, féltem volna belevágni. Ezért kerestem egy bábát, aki kórházban dolgozott szülésznőként és hozzá jártam egész terhesség alatt. Sokat gondolkodtam, aggódtam a nagylányom kérésén. Végül úgy alakult, hogy reggel kellett elindulnunk a kórházba, amikor ő mehetett volna az iskolába is, de nem akart. A kórházba érve a bábám nagyon kedvesen fogadta. Emlékszem egy kád vízben vajúdtam és két erős fájás között megkérdeztem a nagylányomtól, hogy biztosan itt akar-e maradni. Igen volt a válasz. Bennem az zakatolt, hogy amikor majd ő szül ez fog eszébe jutni, de a bábám megnyugtatott azzal, hogy elég nagy már ahhoz, hogy eldöntse, mit szeretne.
A próbatétel az egészben az volt, hogy amikor jöttek a tolófájások, a nagylányomra is figyelnem kellett, hogy ne sokkoljam őt akár a hangokkal, akármivel és emiatt nagyon nehéz volt a kicsire figyelni, aki pedig készülődött ki. Ez volt a legnehezebb, hogy kívülre is figyelni belülre is figyelni és közben jelen lenni magamban is.
Mamami: Mi az a három dolog, ami szerinted boldoggá tesz egy gyermeket?
Vadadi Adrienn: Az első szerintem az, hogy BÉKÉN VAN HAGYVA, persze kellenek a korlátok és szabályok, de azokból nagyon kevés, pl. nem hadonászunk az éles késsel, de vágókéssel egy három éves is vághat, ha akar.
HA NEKI SZÜKSÉGE VAN RÁM, AZT MEGADOM NEKI, legyek bármilyen helyzetben is. Ez lehet egy ölelés, vagy lehet, hogy az ölemben akar ülni pár percig.
NEKEM A TESTI ÉRINTÉS NAGYON FONTOS, bár már a kisebbik lányom is 9 éves, de szeretek vele úgy elaludni, hogy összeérjünk egészen, és úgy felébreszteni, hogy odabújok hozzá, akkor ő abban az ölelésben alszik el és abban az ölelésben ébred, amit adok.
Mamami: Ha újra kezdhetnéd, mit tanácsolnál magadnak a babás korszakban?
Vadadi Adrienn: Két babás korszakom van. Első lányomnál azt tanácsolnám magamnak, hogy ne menjek el dolgozni, amíg 3 éves nem lesz. Azt gondolom, ha nem jött még el az elválás pillanata a kisgyermeknél és az anyukánál, akkor az ne történjen még meg egy külső kényszer hatására. Akkoriban nekem még nem volt számítógépem internetem, de ma már biztosan úgy oldanám meg, hogy vállalnék olyan munkát, amit este végeznék el, amikor ő alszik.
Második lányomnál már meséltem, hogy ő nagyon akart mindig. Ha újra kezdeném, megkeresném annak az okát, hogy miért van ez.
Mamami: Mi az, amit elfogadhatatlannak tartasz a gyermeknevelés kapcsán?
Vadadi Adrienn: A testi bántalmazást és az ijesztgetést. Sokszor azt gondolják a szülők, hogy azzal, ha ijesztgetik a gyereküket megvédik őket. Régebben volt például az, hogy elvisz a zsákos ember vagy a rendőr, ha rosszul viselkedsz, de lehet ez annyi is, hogy azzal fenyegetem, hogy ha nem alszik el végre kimegyek a szobából, miközben tudom, hogy retteg a sötétben. Ezek irtó nagy károkat tesznek a gyerek lelkében. Később kibogozhatatlanok, elkísérhetnek iskoláskorban, felnőttkorban, párkapcsolatban és már visszavezethetetlen, hogy „csak” annyi volt, hogy jól megijesztettek valamivel.
A bántalmazás ugyanez, mert a gyerek, akármilyen is a szülője, az anyukáját és az apukáját szereti a legjobban és mindent megbocsát nekik, még az ütést is. Régebben jártam nevelőotthonba olyan óvodáskorú gyerekekhez játszani, mesélni, akiket kiemeltek a családjukból, de még nem találtak nekik nevelőszülőket. Rengeteg traumatizált gyerekkel találkoztam. Amikor leültem közéjük a szőnyegre az első 5 percben sok pofont és harapást kaptam. Volt olyan eset, hogy egy 2éves kisfiúnak adtam egy puszit és válaszképpen leköpött, de nem azért mert bántani akart, hanem mert nem tudta, hogy mit csináljon. Ők az otthon tanultak alapján, testi bántásokkal próbáltak kapcsolódni hozzám.
A tömés még nagyon rossz élmény a gyerekeknek. Kislányként nagyon rossz evő voltam, az anyukám nagyon türelmes volt velem, de intézményben ezt a „nem evést” nem fogadták el és megtömtek. Emlékszem 10-11 éves koromban kezdtem el normálisan enni és soha semmi bajom nem volt. Ezt csak megnyugtatásként írom azoknak az anyukáknak, akiknek nem eszik a gyermeke. Majd fog vagy nem fog, mindegy, de inkább kínáljunk, mint erőltessünk.
Mamami: Hogy érzed, mennyire gyermek-és anyabarát a világ körülötted?
Vadadi Adrienn: A világ, amibe én belehúzódtam az nagyon az, mert én azt engedem magam köré, amiben jól vagyok. Sokat gondolok arra, hogy a világ az nem pont ilyen, de az én világom igen, például nem olvasok híreket, nem érdekel a politika, pedig újságírónak tanultam. Olyan emberek vesznek körül, akik szoptatnak az utcán, ölbe veszik a gyermeküket ha sír. Szóval én jól tartom magam ebből a szempontból és hálás vagyok, hogy jól tarthatom magam, mert tudom, hogy nem mindenhol van ez így.
Mamami: Milyen szavakkal, érzésekkel tudnád jellemezni a szüléstörténeted?
Vadadi Adrienn: Az első szülésem 19 évvel ezelőtt volt, ekkor még csak alakultak a kórházakban azok a lehetőségek, hogy békésen lehessen szülni. Olvastam a Gyöngéd születés című könyvet és eldöntöttem, hogy úgy szeretnék szülni, hogy egy mosolygós kisbabát hozzak a világra. A várandósságom végéhez közeledve az orvosom feltette a kérdést, hogy hogyan tervezem a szülést. Azt válaszoltam, hogy csendesen és fájdalommentesem, mire ő csak legyintett és jöhetett is a következő páciens. Éreztem, hogy nem lettem meghallgatva.
Amikor elindult a kislányom és a férjemmel a szülőszobára tartottunk, sokat figyeltem befelé, meditáltam. Én fel voltam készülve ennek a könyvnek a segítségével a háborítatlan szülésre, de a világ nem volt erre felkészülve. Vártam, hogy jöjjön aminek jönnie kell, én azt fogadom, de nagyon meg lettem zavarva ebben a folyamatban. Az orvos egyszer csak elkezdte kinyomni belőlem a babát, mert haladni kellett. Borzasztóan fájt, alig kaptam levegőt. Majd nem sírt fel a születése pillanatában, ezért megütögették a talpát, hogy sírjon, aztán rárakták a hasamra, átöleltem, és a következő pillanatban már vitték is el megmosdatni. Sajnálom, hogy így volt. (Azóta is utálja, ha sürgetik, ha nem haladhat a saját tempójában.) Odabújtam hozzá, suttogtam neki, hogy milyen szép ez a világ, milyen jó lesz otthon, de akkorra már megtörtént a szülés, ami nekem is nagy csalódás volt. Nem úgy alakult, ahogy én szerettem volna, pedig akár történhetett volna úgy is.
A második szülésemnél pedig minden adott volt. Itt viszont arra nem tudtam felkészülni, hogy mellettem lesz a nagyobbik lányom is. Nem tudtam megosztani a figyelmemet jól és nem is kellett volna, utólag úgy érzem, hogy a születendő babámra és a szülés folyamatára kellett volna teljesen figyelnem.
Mamami: Kitől kaptad a legnagyobb segítseget a szülés körüli időszakban és mi volt az?
Vadadi Adrienn: Első szülésemnél a barátnőmtől, aki a kezembe adta a Gyöngéd születés című könyvet. Második szülésemnél pedig a bábám volt, aki segített, hogy jól tudjam megélni a szülést, születést. Kéthetente találkoztunk, az alkalmak mindig nagyon jók voltak, de igazából akkor értettem meg, hogy miért volt szükség a sűrű találkozókra, amikor megérkeztünk a kórházba. Minden olyan idegen volt, hiszen nem jártam még ott előtte soha, de ott volt ő, akihez olyan volt, mint ha hazaérkeztem volna.
Mamami: Szerinted mivel tehet egy újdonsült apa a legtöbbet ebben az időszakban a családjáért?
Vadadi Adrienn: John Travolta, a Nicsak ki beszél című filmben azt mondta, „egy jó apa dolga az, hogy boldoggá tegye az anyát, hogy ne vigye őrületbe a kölykeit”. Teljesen igazat adok neki. Ha mi ketten jól vagyunk a férjemmel, ha ki tud húzni abból a helyzetből, amit az egész nap rám rakott, ha meg tud hallgatni, amikor panaszkodom vagy elém rak egy tál ételt, akkor azt érzem, hogy nem csak én tartok a tenyeremben valakit, hanem engem is megtart valaki, és ha nem csak, mint édesanyát, hanem mint nőt is megtart, az külön boldogság!
Mamami: Mik azok az emberi értékek, amit mindenképpen szeretnél átadni gyermekednek/gyermekeidnek?
Vadadi Adrienn: A humor átszövi az életem. Nagyon szeretem, ha a humor segítségével ki tudjuk húzni egymást a különböző helyzetekből: múltkor például a kislányommal, kora reggel a buszmegállóban megláttunk egy fészekben két madarat és elkezdtünk az ő hangjukon beszélgetni mindenfélét, és akkor máris nevetünk, máris nem volt annyira korán. Számomra nagyon fontos az egymásra figyelés. Sokszor lelkiismeret furdalásom van, hogy a kezembe veszem a telefonom, amikor a kislányommal vagyok, pedig csak mondjuk receptet nézek rajta. Nem akarom, hogy azt érezze, valahol máshol vagyok, ahová az a telefon elvisz. Ezért azt a módszert választottam, hogy mindig elmondom neki, hogy mit csinálok éppen. A jelenlét nagyon fontos, úgyis olyan kevés az az idő, amit együtt vagyunk, olyankor pedig szeretek jelen lenni. Ez nem az jelenti, hogy állandóan rá vagyok fókuszálva, mert közben csinálom a dolgomat, csak nem engedem, hogy elvigyen egy olyan világ, ami nem is látható.
Vadadi Adrienn ovis könyveinek ajánlóját itt találjátok.
