Kárász Eszter gyermekszínészként nyolcéves korában tűnt fel a Szamárköhögés című filmben, de láthattuk a Kölyökidőben és tagja volt a Magyar Rádió Gyermekstúdiójának is. Középiskolai tanulmányait követően a Mozgássérültek Pető András Nevelőképző és Nevelőintézete főiskoláján végzett konduktor-tanító szakon, majd a Színház- és Filmművészeti Egyetem Drámapedagógia szakán másoddiplomázott. Színházi munkái mellett „Dalolka” alkalmakon zenél kicsi gyermekekkel, énekesként pedig Edith Piaf emlékét őrző Padam sanzonestekkel járja az országot. A Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány tagja, dr. Bigyóként 2001 óta van jelen a kórházban fekvő gyermekek mellett. Gyermekzenekarát, az Eszter-lánc mesezenekart 2012-ben hívta életre zenésztársaival. Két gyermek, Janka és Dorka édesanyja.
Eszter anyává válását követően, a babahordozás kapcsán talált a mamami fórumra. Régi „mamamis” anyukák még ma is jó szívvel őrzik a „Dalolkákat”, ahol gyerkőceik együtt zenélhettek Eszterrel a budapesti mamamiboltban. Megkérdeztük hát, hogy van mostanában, és nagy örömünkre válaszolt kérdéseinkre az #Anyastafétában.
Mamami: Mi volt a legnagyobb kihívás anyaként, amit sikerült megoldanod?
Kárász Eszter: Egyszer azt mondta a nagyobbik lányom, hogy nem lehet könnyű anyának lenni, mert az olyan, mintha lenne egy testrészed, ami szanaszét kószál a világban. Ez az érzés azóta is megszokhatatlanul járja át a mindennapjaimat. Az anyaság tele van olyan pillanatokkal, amikor engedned kell ezt a kószálást neki, el kell engedned a kezét, hogy megtanuljon egyedül lépegetni az útján, nézned kell a boldogan repkedő, távolodó copfjait az iskola kapujában, nézned kell, ahogy szeret és csalódik, küzd és elbukik, és újra feláll. Én minden lépésnél újratanulom ezt az elengedést, és próbálok védőhálóként ott lenni mindig, hogy elkapjam, ha zuhan. Azt hiszem, ez a legnagyobb kihívás, ami mindig újraszüli magát.
Mamami: Mi volt az eddigi legnehezebb próbatétel amit anyaként átéltél?
Kárász Eszter: 7 éve nevelem egyedül a lányaimat, így minden nap hoz megoldandó feladatokat, de nagy összhangban oldjuk meg már őket. Talán a legnagyobb próbatétel az volt, hogy ők minél kevésbé sérüljenek a hosszú válás során. De adott kihívásokat az első pár évük is, hisz nincs két év a két lányom közt, és volt idő, mikor mindkettőt pelenkázni kellett, csak más méretbe. Élénken élnek azok az emlékek, mikor a pár hónapos kisebbikem kendőben aludt a hasamon, kétéves nagyobbikom pedig a nyakamban lóbálta a lábát csacsogva, és így mentünk a boltba. Akkor szoktam át a kendőzésre, mikor a babakocsiban épp feltornáztam a buszra a kisebbik lányom, míg a nagyobb egy kismotoron türelmesen várta a járdán, hogy őt is segítsem majd felszállni, de a buszsofőr becsukta az ajtót és elindult. Sosem felejtem el a kismotoron döbbenten pislogó tekintetét, amint a buszon távolodó anyukája és kistesója után néz. Persze nagy kiabálással megállítottam a buszt és újraegyesült a család, de másnap eladtam a babakocsit, és évekig kendőben hordoztam kisebbikem. Ő is imádta, és nekem is volt mindig egy kezem, amivel a másikomra vigyázhatok.
Mamami: Mi az a három dolog, ami szerinted boldoggá tesz egy gyermeket?
Kárász Eszter: Mikor megtudtam, hogy anya leszek, semmiben nem voltam biztos, csak abban az egyben, hogy mindent megteszek majd, hogy nagy biztonsággal tudják majd egész életükben, hogy szeretve vannak. Feltétel nélkül. Nekem sokáig tartott megtanulni, hogy szerethető vagyok, csak úgy, önmagamért, és nem kell érte megdolgozni. Nagyon akartam, hogy ezt az én lányaim mindig tudják. Azt hiszem, sikerült. De biztos van még ezen kívül nem csak kettő, de több dolog is, ami a boldogságukhoz kell. De nekem ez az alap mindenhez.
Mamami: Ha újra kezdhetnéd, mit tanácsolnál magadnak a babás korszakban?
Kárász Eszter: Nagyon szerettem a kisbabás létet, és remélem, még lesz lehetőségem újraélni. Biztosan rögtön kendőben hordozással kezdeném, a legszebb emékeimben ott alszik vagy nézelődik a hátamon a kislányom. És sosem próbálnám kivárni a könyvek szerint pont megfelelő időt a szoptatások között, és jobban bíznék az ösztöneimben.
Mamami: Mi az, amit a gyermeknevelés kapcsán elfogadhatatlannak tartasz?
Kárász Eszter: Sosem értettem azokat, akik mások életét oly nagy biztonsággal szeretik megítélni, és előszeretettel szólnak bele, hogy hogy is kellene azt csinálni. A gyereknevelés kapcsán talán a legelterjedtebb ez a jelenség, és engem sokszor sikerült kezdetben elbizonytalanítaniuk a mindentmegmondóknak, hogy jól csinálom-e, hogyhogy még szoptatok, hogyhogy még az ágyunkban alszik, hogyhogy nem bölcsödés, szobatiszta, alussza át az éjszakát, olvas, rajzol, beszél nyelveket.
Mamami: Hogy érzed, mennyire gyermek-és anyabarát a világ körülötted?
Kárász Eszter: 14 éve vagyok anya, azóta sokat változott a világ. Én úgy alakítottam a munkáimat, mikor kicsik voltak, hogy tudjak egyszerre velük is lenni és dolgozni is. De szabadúszóként ez könnyebb, nem mindenkinek van erre lehetősége. Nekem nagyon sokat jelentett, hogy míg kicsiknek zenélek, ott van velem a gyerekem is, és egyszerre csinálhatom azt, ami kiteljesít és szeretem, és közben láthatom, ahogy ő is boldog ettől. Talán errefelé megy a világ, és egyre több dolog segíti az anyákat. De még hosszú az út.
Mamami: Milyen szavakkal, érzesekkel tudnád jellemezni a szüléstörténeted?
Kárász Eszter: Az első szülésem inkább hasonlított egy műtéthez, mint szüléshez, 10 nap túlhordás után nehezen megindított szülés volt, minden testrészemből kanülök álltak ki és hosszan küzdöttünk egymásért. A második olyan volt, ahogy megálmodtam, békés, csendes, pár perccel a vége előtt még jógáztam a szülőszoba padlóján, ami segített áthullámozni a fájásokon. Ha még egyszer megélhetném, ugyanilyenre vágyom. Annyi különbséggel, hogy a végén nem feküdnék fel az orvos kérésére a szülőágyra háton fekve, égnek tartott lábakka szülni (persze, ha nincs baj, és nem orvosilag indokolt), mert az mindkétszer a legmegszokhatatlanabb része volt.
Mamami: Mik azok az emberi ertékek, amit mindenképpen szeretnél átadni gyermekednek?
Kárász Eszter: Én eredeti végzettségem szerint konduktor vagyok, mozgássérült gyerekekkel dolgoztam, rengeteget tanultam tőlük a kitartásról, küzdeni tudásról, bátorságról. Így nagyon fontos nekem, hogy a gyerekeim is nyitottak és elfogadóak legyenek, tudják, hogy a világ sokszínű, és hogy ha valaki más, mint ők, attól nem félni kell, mert nagy erők vannak mindenkiben. Kiskorom óta meggyőződésesen hiszem, hogy minden ember tud valamit, amit rajta kívül senki más nem tud hozzátenni a világhoz, és így mindenki különleges.
Köszönjük Eszter!
