Al Ghaoui Hesna Prima Primissima díjas újságíró, szerkesztő, riporter. A legtöbben háborús övezetekből történő tudósításairól és a Bábel-Hesnával a világ televíziós műsorából ismerhetjük. De olvashatunk is tőle a Háborúk földjén a Félj bátran és a Holli, a hős című könyveiből. Egy napsütéses délelőttön beengedett minket az anyasága ösvényére. Sok mindent érintve kalandoztunk és olyan témákról beszélgettünk, mint az anyává válás bensőséges útja, az anyasággal kapcsolatos félelmek, kihívások és arról is, hogy hogyan tudja megtartani magát a mindennapok örvényében.
Mamami: Egyszer láttam rólad egy képet, amikor hordozókendős fotót posztoltál magadról a kisbabáddal. Hol találkoztál a hordozással? Melyik hordozó vált be neked/nektek?
Hesna: A húgom kicsivel előttem járt a gyerekvállalásban, ő volt az, akinél először találkoztam közelebbről a hordozással. Persze korábban is láttam már babájukat hordozó anyukákat az utcán, ez mindig tetszett és szimpatikus volt, hogy nem csak babakocsival lehet a gyerkőccel jönni, menni.
Aztán a húgom volt az, aki beszerzett egy originál hordozókendőt, azt a nagy vastag, hosszú típusút, amit egy bűvészet volt föltekerni, de ő nagyon ügyesen megtanulta és abban volt sokat mind a két lánya. Ezek után értelemszerű volt, hogy én is hordozni fogok. Láttam, hogy ez neki is jó, a gyerekeknek is jó. Azt azért már sejtettem, hogy én nem ezt a bonyolult verziót, hanem egy egyszerűbb megoldást próbálok majd találni.
Amikor megszületett a nagyobb lányom, pár hetes lehetett, amikor mondtam a férjemnek, hogy itt az idő beszerezni egy hordozót. A környezetem arra bátorított, hogy ne tanácsokra hallgassak, hanem amikor megszületik a kisbabám, vele együtt menjek el egy hordozókat áruló boltba, ahol megtapasztalhatom melyik kényelmes, melyik áll közelebb hozzám.
Kiderült, hogy több tucat kendő és hordozó van. Emlékszem, kicsit rám is szakadt a bő kínálat, és pánikszerű állapotban voltam, nehéz volt eligazodni, hogy melyiket is válasszam. Szerencsére vannak jól szakosodott boltok, ahol segítenek a döntésben, bár újszülöttel nem annyira mókás próbálgatni két órán keresztül. De kibírtuk és megtaláltuk a megoldást, amit szerettünk volna. Végül egy karikás hordozót választottunk, ami asszimetrikusan egy oldalra van föltéve. Fél éves koráig ezt használtuk, utána pedig egy csatos hordozót.
Ebben az időszakban sokat figyeltem és kérdeztem a hordozással kapcsolatban. Egy alkalommal az On The Spot párosnál, Cseke Eszternél és S. Takács Andrisnál láttam egy szuper kendős hordozót, amit egyszerű volt feltenni, valóban az igazi kendő érzést adta, és nagyobb korban is lehetett használni. A kisebbik lányomnál beszereztem egy ilyet és nagyon imádtam. Egészen addig, amíg el nem hagytuk nagyon béna módon. Mindenki fel tudja idézni, hogy két gyerekkel elindulni, megérkezni nagyon nehéz, és ebben a logisztikai zűrzavarban valahová letettem a kendőt és ott hagytam. Sajnos amikor visszamentem, már nem volt meg.
Mamami: Nálunk is volt már hasonló. Egyszer egy játszótéren a kisfiam motorját hagytam el.
Hesna: Szégyellem bevallani, de nálunk volt már olyan is, hogy elhagytunk egy biciklit. Nagyon rosszul éreztem magam utána.
Mamami: Nekem a kisfiam a mai napig emlegeti ezt az esetet. Mindig mondogatja, hogy „emlékszem anya, amikor…”.
Hesna: Azt vettem észre, hogy a gyerekek imádják ezeket a sztorikat, ezek nagy eseményszámba mennek náluk. A férjemmel mi már szinte sportot űzünk ezekből az anekdotákból, mert azt vettem észre, hogy ez jót tesz nekik, ez a feldolgozás része, amikor valami traumatikusabb dolog éri őket. Egyszer például a kisebbik lányom annyira beverte a fejét a szekrényajtó szélébe, hogy sajnos orvosi segítséget is igénybe kellett venni. Neki a feldolgozás része volt, amikor elkezdett erről sztorizni reggel is, este is, délután is. Először azon gondolkodtam, hogy biztosan mély nyomot hagyott benne, hogy még hónapokkal később is erről beszél, de aztán rájöttem, hogy az a jó, hogy már anekdotaként tekint erre és mosolyogva meséli. Biztosan a feldolgozás része lehet, hogy meg tudja fogalmazni az egész folyamatot. Azóta ezt mi a férjemmel fél tudatosan használjuk is. Ha valami olyan dolog történik, ami rossz a lányainknak vagy megrázza őket, azt megpróbáljuk történetbe foglalva újra és újra elmesélni és így anektotaként talán picit rendeződik bennük.
Mamami: A félelmekkel kapcsolatban megírtad a Holli a hős könyvet, ez is ilyen anekdotákból töltekezett vagy egyszerűen csak a gyerekeknek is akartál írni a félelmekről?
Hesna: A Holli a hős is személyes élményekből inspirálódott, bár maguk a történetek nem személyes élményen alapulnak.
Az egész könyv megírása oda vezetető vissza, hogy bár megírtam a Félj bátran könyvet, bajban voltam, hogy hogyan is vigasztaljam az akkor négy éves lányomat a félelmeivel kapcsolatban. Szerettem volna, ha a saját nyelvén meg tudnám fogalmazni és át tudnám adni azokat a gondolatokat, amiket a félelmekről írtam. Mivel a gyerekeknek történeteken, meséken keresztül lehet átadni mindent, ezért jött az ötlet, hogy írok egy gyerekkönyvet erről. Megpróbálom történetbe ágyazva elmondani, hogy szerintem hogy lehet a félelmekre jól reagálni szülőként és ugyanazt az üzenetet elmondani a gyermekeknek, mint a felnőtteknek.
Ha végigvesszük a Hollit, ugyanazt a 10-12 fő üzenetet hordozza, mint a Félj bátran könyv, csak szituációkba ágyazva. Érdekes felismerés volt, hogy a gyerekek sokszor ugyanazoktól a dolgoktól félnek, mint a felnőttek, csak ez a legtöbb esetben absztrakt félelmekben nyilvánul meg. A szülő gyakran pont ezért nem veszi komolyan. Miközben írtam a Hollit, nagyon érzékennyé váltam ezekre a szituációkra és szomorú volt megtapasztalni, ahogyan a szülők erről kommunikálnak a gyerekeikkel, például, jaj egy nagyfiú már nem fél ettől, butaság ettől félni, így a gyerek már nem csak gyávának hanem butának is érezhette magát.
Nyilván én is számtalanszor reagáltam rosszul, mert ha neked nem félelmetes, akkor a gyermekednek miért lenne az és az ember hajlamos bagatellizálni azt, hogy mondjuk a gyerek fél egyedül bemenni a szobába vagy fél attól, hogy zuhog kint az eső.
Nagyon fontosnak tartom azt, ami a Holli a hősnek az egyik alap felvetése, hogy felnőttként is merjünk beszélni a félelmeinkről a gyerekeknek. Sokszor az az ösztönös reakciója a szülőknek, hogy ha valami negatív érzéssel birkóznak meg, pl félelem, csalódottság, düh, akkor inkább átmennek a másik szobába, hogy a gyerek ezt ne is lássa, mert félünk, hogy milyen hatással lesz rá. De közben meg pont annak az esélyét vesszük el, hogy a gyerek megtanulja felismerni és kezelni ezeket az érzéseket. Pszichológusok is rengeteget írnak arról, hogy hiába megpróbálja a szülő elrejteni a félelmeit a gyerek elől, azt ő ugyanúgy érzi, ráadásul hajlamos így a saját félelmeként megélni, elraktározni azt.
Nagyon fontos, hogy a Holli a szülőknek is szól, inkább családi könyv, mint gyerekkönyv, mert kikacsint a szülőre. A kis Mumus, aki tanítja Hollit bátran félni, direkt azért került bele a történetbe, hogy ne egy felnőtt okoskodjon, hanem menjen át ő is egy karakterváltozáson, mint Holli anyukája. A mesében az anya eljut odáig, hogy ha beszél a saját félelmeiről, azzal megtanítja azt, hogy félni nem ciki, így Holli képes lesz a szégyenérzetet lehántani a félelmekről.
Ez a legfontosabb, mert a félelem akkor pusztító, ha szégyenérzet kapcsolódik hozzá és csak akkor tud építő erő lenni, ha felismerjük és elfogadjuk. Fontos megtapasztalnunk, hogy ne a félelem miatt, hanem a félelem ellenére tegyek valamit.
Nagyjából ezeket próbáltam mese formájába beleírni a Holliba. Nem mondom azt, hogy könnyű, mert van úgy, hogy én is csípőből máshogyan reagálok ezekre a szituációkra, mint kellene. Mi most különösen nehéz időszakon megyünk keresztül, mert sok absztrakt félelem van a pandémia miatt. Annak ellenére, hogy nem kapcsolunk be tv-t, nem nézünk híradót, ez mindenhonnan beszivárog az életükbe, telefonbeszélgetésekből, iskolában a gyerekek sztorijaiból. Érzik, hogy ez egy új helyzet és félelemmel tölti el a felnőtteket is. Teljesen normális, hogy a gyerekekben is olyan lappangó érzéseket ültet el, ami miatt egy idő után például fél bemenni egy másik szobába, ha nincs ott a szülő, vagy olyan dolgok jönnek fel, amik fel sem merültek korábban.
Különösen fontos most türelmesnek, toleránsnak, empatikusnak lenni. Nagyon fontosnak tartom, hogy beszéljünk erről a helyzetről az ő szintjükön. A tabuk nélküli átbeszéléssel, kommunikációval jó eséllyel meg lehet előzni azt, hogy a félelem komolyabb kárt tegyen.
Mamami: Hány éves kortól ajánlod a könyvet?
Hesna: Alapvetően azt mondanám, hogy 6-13 éves korban ajánlanám, de én már 5 éves korában is olvastam ezt Nedának, a nagyobbik lányomnak. Nyilán nem fog annyi mindent érteni belőle, de ha csak egy-egy üzenetet elvisz belőle, az már jó. Éppen a napokban kaptam egy fantasztikus üzenetet egy óvónőtől. Írta, hogy sokat olvassa a Hollit az óvodásoknak és nagyon jól működik, megtanulták belőle a bátorságindulót is. Ez arra enged következtetni, hogy kisebbeknél is jól működik.
Mamami: Az 5 éves fiamnak én is elolvastam, nem biztos, hogy értett mindent, de nem éreztem, hogy megterhelné, majd elővesszük még, úgyis újraolvasós időszakot élünk.
Hesna: Gyerekeknél bámulatos, hogy századszorra sem unják meg ugyanazt a mesét. Gyerekpszichológiában sokat lehet arról olvasni, hogy nagyon fontos az ismétlés, nem érted, hogy ugyanazt a mesét miért akarja századszor is, amikor már fejből tudja, hogy mi jön, de nekik fontos ez, mert ez adja meg a biztonság érzését.
Mamami: Felnőttként is azt tapasztaljuk, hogy ha van egy biztonságunk, akkor sokkal könnyebben megyünk bele a rázósabb dolgokba.
Hesna: Ez nagyon így van. Ha megvan egy alap stabilitás az olyan, mint amikor nagyon masszív erős gyökere van egy növénynek, mert akkor sokkal jobban bírja, ha jobbra, balra rázza a szél, gyorsabban visszanyeri az egyensúlyi állapotát a kilengések után. Ez pont a reziliencia, amit most kezdtem el tanulmányozni. Ha alapvetően van egy biztonságérzet, akkor a problémák, a traumatikus helyzetek, ha ki is zökkentik az embert, sokkal hamarabb visszanyeri az egyensúlyi állapotát.
Mamami: A Holli után kicsit visszatérnék a Félj bátran könyvre. Ennek a bevezetőjében kicsit már engedtél betekintést nyerni a szülésed körülményeibe és az anyává válás folyamatába. A Bátorságlabor podcastben pedig Feldmár Andrással beszélgettél az anyai ösztönnel kapcsolatban, hogy nem jön minden esetben egyértelműen és egyből. Ha nem túl intim a kérdés, mesélsz nekünk kicsit az anyává válásod folyamatáról?
Hesna: Sokan azt gondolták, hogy nekem a felpörgetett életmód után biztosan nehéz lesz megszoknom ezt a belassulást és nagyon frusztrált leszek. Ezt annyian mondták, hogy elgondolkodtam azon, hogy lehet, hogy velem van a baj, de én abszolút nem félek ettől, sőt nagyon várom. Hál Istennek nem a vészmadaraknak lett igaza. Nekem az egész anyává válás olyan volt, mint egy nagyon rég várt utazás. Egy belső utazás, hogy nem kell sehova mennem, összepakolni, logisztikázni, hanem végre a jelenben lehetek.
Nyilván nem ment ez annyira egyszerűen, véleményem szerint óhatatlan, hogy egy nagyon felpörgetett élet után az embernek meg kell tanulnia belassulni, még akkor is, ha nagyon élvezi. Szülés előtt is elég aktívan dolgoztam és a várandósság alatt is sokat utaztam. A hirtelen váltás miatt, annak ellenére, hogy nagyon élveztem ezt a belassulást, furcsa volt, hogy tényleg megtehetem. Érdekes és jó érzés volt megtapasztalni, hogy a jelenben vagyok, hogy nem kell előre terveznem, nem kell felvennem a telefont ha nem akarom, mert most nem dolgozom. A furcsa érzés mellett jó volt megtapasztalni, hogy én ezt tudom élvezni, ebbe abszolút bele tudok helyezkedni.
Áprilisban született a nagyobbik lányom, pont jött a jó idő. Elkezdtünk a férjemmel 2-3 órás sétákat tenni a környékünkön és elképesztő volt megtapasztalni, hogy bár 6 éve itt élek, a folyamatos munka és rohanás miatt vannak olyan utcák, amiket nem is láttam még. Nagyon sokat voltunk a Duna parton és nagyon sokat csak úgy voltunk a szó jó értelmében, és ez egy isteni állapot volt.
Abszolút nem kívánkoztam még dolgozni, amikor újra elkezdtem. Egy éves volt a kislányom, amikor vissza kellett mennem dolgozni. A férjemmel együtt nagyon hálásak voltunk, hogy volt egy nyugis évünk, de a családunk érdekében meg kellett hoznunk ezt a döntést. Nekem a visszaállás nehezebb volt, mint a leállás.
A WMN magazin podcast csatornán megtalálható Bátorságlabor podcastben kifejezetten segítő szakmában dolgozó szakemberekkel, pszichológusokkal, orvosokkal készítettem interjút. Érdekes tapasztalás, hogy bár a fő téma mindegyik beszélgetésben az, hogy az ő saját életútjukon milyen nehéz helyzetekkel kellett megbirkózniuk, és ez által milyen útmutatókat, támpontokat tudnak adni, hogy az egyensúly állapotunkat vissza tudjuk nyerni most a covid miatti válságban, szinte minden beszélgetésben előjött a szülés, gyermekkor, születés előtti időszak.
Feldmár András nagyon találóan mondta és hiszem, hogy ez valahogy így lehet, hogy amikor megszületik egy gyermek, az első anya-gyermek egymásra nézés, az első interakció nagyon sokat számít. Szerelembe esnek egymás iránt vagy ez nem tud megtörténni, mert valami olyan körülmény hátráltatja az egész helyzetet, az édesanyát, ami akadályozza az első kapcsolódást. Ez nem azt jeleni persze, hogy egy életen át így marad és nem lesz szeretet, csak nehezebb lesz az egymásra hangolódás. Bennem annyira megvan az a pillanat, amikor egymás szemébe nézünk a kislányommal, ez a pillanat feledhetetlen.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert azok közé az anyák közé tartozom, akiknek nem okozott komolyabb átmenetet vagy nehézséget, hogy ebbe az anyaszerepbe belecsöppenjenek. Tudom, hogy van olyan, amikor nem jön ösztönösen az anya szerep, ezekben a helyzetekben sosem lehet a nőt, az anyát hibáztatni. Nagyon sok lelki, fizikai oka lehet annak, ha nehezen indul az első közös út. Nagyon fontos ilyenkor a támogató közeg. Ennek hiánya, az okoskodás, áldozathibáztatás még jobban nehezíti az egymásra találást és a mentális állapot romlásához vezet. Klassz lenne, ha lenne ebben egy komolyabb szemléletváltás. Nálunk szerencsére ez nem így volt, idilli volt és feledhetetlen, nagyon szép mikro szeretetben és egységben tudtuk megélni az első napokat.
Mamami: Szintén ebben a könyvedben nagyon érzékenyen ábrázolod az édesanyák, édesapák, családok küzdelmét a háborús terepeken. A történetek elmesélése közben aggodalommal, félelemmel teli sorsok rajzolódnak ki. Hogyan segítenek téged ezek az élmények a „kényelmes” életben egy-egy rázós nap után?
Hesna: Az abban segít leginkább, hogy meglássam, mi is az igazán fontos. Én is el tudok veszni az apró aggodalmakban én is el tudok kezdeni szorongani, aminek ugye nagy része fantáziaelem. Van egy szuper képlet, ami nekem sokat segít, ez az, hogy a szorongás az tulajdonképpen a fantázia megszorozva a félelemmel.
Érdekes, hogy nekem is el tud szabadulni a fantáziám és én is el tudok kezdeni szorongani olyan dolgokon, ami nem történt meg és nem is valószínű, hogy meg fog történni, mégis jelen idejű veszélyként élem meg. Főleg az anyasághoz nagyon sok ilyen érzés kapcsolódik.
A megélt élmények és főleg az, hogy ezekkel az élményekkel dolgoztam és elkezdtem a félelemmel foglalkozni, abban segít, hogy talán jobban észreveszem magamon már a félelem és szorongás érzését, és a tudatosság gyorsabban bekapcsol. Onnantól kezdve hogy a tudatosság bekapcsol, sokkal könnyebb helyzetben vagyok, hogy kezeljem. Elkezdem szétszálazni, hogy honnan indult ki, mi a valóságalapja, milyen fantáziadolgokat rakok hozzá és miért érezhetem ezt. Elkezdek kérdéseket feltenni, hogy ha megtörténik, amitől félek, a legrosszabb az mennyire lesz rossz, milyen hosszan lesz rossz, fogok erre még emlékezni 10 évig, számít igazán, tényleg rossz lesz, vagy csak a megítéléstől félek. De közben azt is átgondolom, hogy mi a legjobb, ami történhet, és mi a legvalószínűbb, és ha ez megtörténik, akkor én még mit tudok tenni. Ahogy ezeket átgondolom, kezdem a kontrollt visszanyerni.
Sokszor ezeket a nehéz érzéseket a kontroll elvesztéséhez kell kapcsolnunk. Azt érezzük, hogy tehetetlenek vagyunk egy helyzetben. És amikor elkezdjük szétszálazni a lehetőségeinket, a legrosszabb, a legjobb és legvalószínűbb opcióban, akkor elkezdjük megint azt érezni, hogy van választási lehetőségünk minden helyzetben.
Érdekes, hogy az a sok traumatikus helyzet, amivel találkoztam és találkozom a mostani munkám a reziliencia kutatása közben, valóban másodlagos traumaként hatnak rám, mert viszem magammal ezeket a történeteket jó pár napon, héten át. Talán abban segít ez a batyu, hogy más perspektívából lássam az életünket és hogy arra helyezzem át a fókuszt, ami igazán számít és amiért hálás vagyok. Egy rázós nap után mindig arra gondolok, hogy van családom és itt van a két imádnivaló lányom. Minden egyes este, amikor elaltatom őket, vagy a nehéz pillanatokban is, át tudom forgatni, hogy mi az, ami igazán számít. A hála érzése nagyon elementáris tud lenni nálam.
Mamami: Hogyan tudod megtalálni az egyensúlyt az anyaság és hivatás között, hogyan tudsz töltődni és ki adja a hátországod?
Hesna: A hátországot a családom adja, a férjem, a szüleim, a testvérem, közel áll hozzám mindkét nagynéném és a nagybátyám is. Hál Istennek nagyon összetartó a családunk, ami nagyon sok erőt ad. Meg persze a barátok is. Nagyon klassz baráti kapcsolataim vannak, amikért szintén nagyon hálás vagyok. Ezek sokszor megtartanak engem.
Én is el tudom veszíteni az egyensúlyt, a család, munka, hivatás mókuskerekében. Nálam is át tud billenni a mérleg a munka, napi rutin, intézendő dolgok felé, ilyenkor hajlamos vagyok ostorozni magam. Aztán arra gondolok, hogy ami történt megtörtént, a tegnapi napot már nem tudom újraforgatni. Most viszont ahelyett, hogy bűntudatot érzek és szaranyának tartom magam, fókuszáljak inkább arra, hogy a jelen pillanatot és a következő órákat, napokat tudom máshogy csinálni. Nem tudom más anyuka hogy van ezzel, de nekem az okozza a legnagyobb nehézséget, hogy egy felpörgetett munkanap után, akár este, akár a hétvégén képes legyek belassulni. Nekem ez a kihívás és sokszor okoz feszültséget. Különböző légzőtechnikákkal kísérletezem, hogy hogyan tudom a belassulást minél gyorsabban elérni.
Az önostorozás, bár én is csinálom, nem jó út. Az ebbe fektetett energiát igyekszem inkább arra fordítani, hogy most tényleg itthon legyek, jelen legyek. Mindig van arra lehetőség, hogy ami nem jó, azt most jól csináljam. Soha ne gondoljam azt, hogy valamire nem vagyok képes, mert mindig tudunk alakítani a jelenen. Ez nekem egy fontos filozófiám, amit próbálok mindig szem előtt tartani. Nem mindig könnyű, de igyekszem.
Mamami: Pál Feri atya a Bátorságlabor podcastben valahogy úgy fogalmazott, hogy amikor pihenünk, pihenjünk, amikor dolgozunk dolgozzunk, és ne lavírozzunk a kettő között, mert akkor sehogy sem lesz jó.
Hesna: Ez a gondolat engem is nagyon megfogott, hogy adjuk bele magunkat ezerrel abba, amit éppen csinálunk. Bennem még most is sok karriermotiváció van, sok vágy meg terv, amit szeretnék megvalósítani, de akármilyen munkalehetőség adódik, az első kérdés mindig az, hogy marad-e elég idő a családra, az együtt töltött időre és az én fizikai, érzelmi jólétemre. Ma már nem nagyon tudnának olyan munkát felajánlani, amiért ezt az egyensúlyt feladnám. Nagyon fontos a munka, de nincs már bennem olyan erővel a hév, mint a gyermekeim születése előtt. Ma már az a fontos, hogy ha vége van a sulinak, nekem már ne kelljen semmi mással foglalkoznom, „csak” velük lennem. Az én munkámban akadnak nehézségek, mert van, amikor este kell dolgoznom, de ez pár alkalom, ami ugyan szervezést igényel, de még belefér. Olyan munkát viszont biztosan nem vállalnék, ami tartósan beleavatkozik ebben az 5utáni családi szférába. Ez átalakult bennem.
Mamami: Te magad mivel töltődsz? Milyen terveid vannak az elkövetkezőkben?
Hesna: A reziliencia, a lelki alkalmazkodóképesség és a poszttraumás növekedés az új kutatási témám. Nagyjából most ez határozza meg az életemet. Ha minden jól alakul, augusztusban kimegyünk egy évre külföldre, és ez határozza meg a terveket. Szeretnék ezekről a témákról forgatni is és több műfajban is kamatoztatni az ott szerzett tudást.
Van, amikor a könyvek adnak töltődést, amikor nem egy ceruzával kell leülnöm olvasni, hanem egy regényt veszek a kezembe, az nagyon tud tölteni. Sorozatokat is szeretek nézni, de az veszélyesen addiktív számomra is☺ Nyáron az a jó, hogy sokat vagyunk a Balatonon és ilyenkor próbálom felszívni magam az őszi, téli hónapokra. Van egy sup deszkám és annál nyugtatóbb, „zenebb” sportot nem tudok elképzelni, mint naplementében ringatózni a Balatonon. Azt nagyon szeretem.
Bíró-Polgár Mariann (Majamami) interjúja
