Olykor mintha nem is önmaga lenne. Megrettensz. Nem ismersz rá. Érthetetlen, mi történik vele. Belébújt a kisördög, mondták régen. Dühtől eltorzult arcocskáján látni, hogy szétfeszíti. Viszolygást keltő nyafogásra készteti. Félelmek közé sodorja. Könnyekkel elárasztja. Tombolva uralja. S ő szenved, harcol. Látszólag a környezetével, valójában önmagáért.
Ilyen állapotában józan módon kapcsolatba lépni vele képtelenség. Amit mondasz, egyszerűen nem jut el hozzá. Nagyon akar vagy nem akar, hogy mit, az ekkorra már lényegtelen. Ami fontos: ő maga az akarásban. Az a valaki, aki tűzpiros arccal bömböl, születőben van.
Minden erejével válaszokat keres kérdéseire: Meddig tartok én, honnan kezdődik a másik? Mire vagyok képes? Mi felett van hatalmam?
A dackorszak indulatai az időszak természetes velejárói. Hogy szülőként miként reagáljunk erre, sokunkban merül fel kérdésként.
Számára is ijesztőek ezek az erős érzelmek. Kétségbeesetten kér téged mint nála erősebb felnőttet, hogy vigyázz rá, mutass utat, adj kapaszkodókat. Ilyenkor, ha képes téged kibillenteni, behódolásra vagy dacra késztetni, ebben a pillanatban hatalma lesz feletted. Nála a gyeplő és eszeveszett érzelmei által ráncigálhat.
Számára veszedelmes a gondolat, hogy a benne zabolázatlanul őrjöngő, torokszorító, szenvedést okozó érzelmek még a mindenható szülőnél is hatalmasabbak. Félő, hogy ő itt elsodródik, elsüllyed, elvész. Fogódzókat keres, mert nem érzi maga körül az állandóságot. Megcsömörlött a hullámoktól. Igyekszik görcsösen beléd kapaszkodni, máskor ellök, haragszik, utál. Folyton téged szólít. Állandóan nyafog.
Elvárja, hogy készenlétben állj. Elkezdi kommunikációs jelleggel szabályozni testi funkcióit, étkezését, a család életét. Egyre több körülményt kontroll alá akar venni. Rituálékat teremt, szokásokhoz ragaszkodik, makacsul kitart észérvekkel szembemenő dolgok tekintetében is. Megteremti magának, amit tőled szeretne kérni. Fogja a gyeplőt helyetted.
Hidd el, nem bántod azzal, ha nemet mondasz dolgokra. Nem traumatizálod, ha határozottan közlöd, hogy mit szeretnél tőle kérni. Nem sérted azzal a szabadságát, ha a dolgoknak megvan a menete. Nem gondolja, hogy nem szereted, ha mással foglalkozol, nem vele. Képes elviselni, hogy nem az ő kívánságai mentén alakulnak a dolgok. Ki tudja várni, amíg befejezed a tőle független teendődet. Tud alkalmazkodni egy általatok praktikusnak ítélt napirendhez. Nem veszi személye ellen szóló támadásnak, mikor olyan tevékenységekkel töltöd az idődet, melyek csak rólad szólnak.
Már nem kisbaba.
Válaszkész szülőként meg kell tanulnunk, hogy lassacskán nem kell mindig válaszolnunk. Kötődően nevelve észre kell vennünk, hogy nem köthetjük egymást gúzsba. Ahogyan az ő élete, úgy a miénk is függetlenedik. Érdemes új utakat felfedezni egymáshoz. Elengedve a szoptatást, a hordozást, az állandó testközelséget a szeretet más minőségű szálai fűznek össze minket.
Lazábban, egyúttal erősebben. Egymást szabadon engedve, mégis kapcsolódva. A szövet, melyre hordozókendőnket cseréljük, immár szabályokkal fonja körbe gyermekünk életét. Úgy érdemes bebugyolálnunk vele, hogy ne szorítsa, de tartsa. A gyengéd szeretetszálak mellé kell az erős anyag, hogy ne szakadhasson el, ne zuhanhasson a mélybe.
Ha jobban megfigyeled, gyermeked elmondja, hogyan segíthetsz neki. Kéri, hogy legyen saját tere, ideje, világa, ahová senki sem léphet be engedély nélkül, mert az csak az övé. Az általa kiharcolt identitás, az én, melynek határait meg akarja óvni. Attól, hogy egyedül játszik, nem magányos.
Ha nem kezdeményez kapcsolódást, az nem jelenti, hogy már nem szeret. Ne zavard meg, hadd ismerkedjen önmagával! Engedd sírni, ha szomorú, vigasztald, ha kéri! Hagyd mérgelődni, ha dühös, nyugtasd, ha szeretné! Bírd ki, ha küzd, anélkül, hogy segítenél neki! Biztosítsd az önállósulás lehetőségét számára! Várd ki szépen, ahogyan beérik.
Ne akarjuk elkerülni a küzdelmeket vele, ám ne legyen célunk, hogy legyőzzük őt. Egész egyszerűen szabályokhoz alkalmazkodunk, szokásokat alakítunk ki. Ezek abból adódnak, hogy szülőként van egy elképzelésünk arról, hogyan szeretnénk vinni a család életét az étkezések, az alvás, a szabadidő tekintetében.
Ez a stabil keretrendszer mindenkinek segít eligazodni, hogy saját és a többiek viselkedését tudja mihez viszonyítani. A jó szabály iránytűként szolgál, de aktuálisan elbírja a kivételeket is. Így az élet nem lesz légüres tér. Láthatatlanul körbevesz, finoman egybetart minket egy felettünk álló szabályozó erő, még ha olykor fel is lázadunk ellene.
A gyermek a nem-én ellenében határozza meg önmagát. Ha a kerítés, ami körbeveszi, nem túl könnyen megingatható, nem is ingathatatlan, hanem szimplán erős, hozzáerősödik ő maga is. Nem szólhat minden róla, nem foroghat minden körülötte, mert akkor minden ő és semmi sem.
Ne láncold magadhoz a biztonságos otthonotokban, viszont ragadd meg a kezét a veszélyeket rejtő nagyvilágban!
Egyikőnk sem tudja tökéletesen adagolni a szülőséget gyermekének. Egész életen át tanuljuk, figyelünk, változtatunk. Irányt mutat a család közérzete, a kicsik jelzései. Olykor azt érezzük, hogy egyensúly van. Béke, harmónia. Becsüljük meg akkor is, ha csak néhány percig tart. Adjon erőt minden meghitt együttlét, kitörő kacagás, tisztító zokogás! Hiszen van egy kis emberke, aki bízik bennünk, és mi képesek vagyunk megtartani őt a szeretetünkkel.
Lakner-Varga Edina
pszichológus, pár- és családterapeuta, háromgyermekes anya
A szerző korábbi írását ide klikkelve olvashatod.
