A mesék nagyon fontos szerepet töltenek be az életünkben. A legtöbb esetben gyermekként szólítanak meg minket először, majd szülővé válva mi magunk leszünk gyermekeink mesélői. Mesét hallgatni jó. A nap egyik fénypontja lehet, amikor összebújva, együtt kalandozunk gyermekünkkel a királylányok, szegény legények, próbák és kalandok világában.
Emlékszem gyermekként a papám mesélt nekem. Nem is igazi meséket, hanem inkább történeteket családról, édesanyám gyermekkoráról. Hallgatni is tudtunk sokat. Szerettem a történetek végén beállt csendet, amikor mindkettőnk képzelete továbbhaladt a történet útján. Mára már elhomályosulnak a képek, de az érzés mindig velem marad. Nekem anyai nagypapám volt a mese.
Manapság, már anyaként a fiaimmal barangolok a mesék birodalmában. Nálunk nem csak esti mese van, hanem van mese a tízórainál, uzsonnánál. Vacsoránál pedig a nap történetei szövik családunk meséjét.
Nagyon szeretem a népmeséket is. Bennem soha nem volt kérdőjel arra vonatkozóan, hogy olvassam-e vagy sem a nagyobbik fiamnak. Van is két népmese gyűjteményünk, amit a mai napig imád hallgatni. A körülöttem lévő anyai hangok viszont elgondolkodtattak, mert sokan agresszívnak és brutálisnak tartják a népmeséket és csodálkozást váltott ki, hogy én nyugodt szívvel olvasom ezt a nagyobbik fiamnak.
Egy téli estén gondoltam egyet és megkértem a számomra leghitelesebb embert, hogy segítsen rendezni a népmesék körüli szülői aggodalmakat. Megtisztelő, hogy Boldizsár Ildikó meseterapeuta, a Metamorphoses Meseterápiás Módszer megalkotója vállalta a felkérésünket és válaszolt kérdéseinkre. Általa közelebb tudtunk kerülni a népmesékhez és megéreztük valódi erejüket.
Mamami: Egy interjúban említetted, hogy a munkád alapja a mesék iránti tisztelet és odaadás. Mesélsz nekünk kicsit a kezdetekről? A te első mesékkel való kapcsolódásodról?
Boldizsár Ildikó: Nagyon szívesen, ez ugyanis nem gyermekkorom egy meghatározó élménye, amire sokan szoktak hivatkozni, hanem felnőtt fejjel, 20 éves fiatal egyetemistaként csodálkoztam rá a mesékre. Pontosabban a népmesékre. Akkoriban egyszer csak váratlanul talált rám egy népmese, teljesen átjárt és megérintette a lényemet. Egészen különleges befogadó élményt éltem át.
Természetesen addig is olvastam meséket, sőt miután túl voltam a „verset írok, naplót írok” időszakon, magam is írtam párat. Akkoriban még nem tudtam, hogy amit létrehozok, az a műmese, kortárs mese. Azt gondoltam, hogy ez „a mese”.
Nem éltem olyan helyen ahol a népmesével találkozhattam volna és egyáltalán nem is tudtam, hogy van olyan, hogy népmese meg műmese. Egyetemistaként egyszer egy dolgozat kapcsán kerültem közelebb a népmesékhez, ahhoz, hogy van más az Andersen, Oscar Wilde, Csukás István, Janikovszky Éva, Michael Ende meséken túl is. Sok szövegen, mesén túl voltam már erre az időszakra.
Akkor egyszerűen azt éltem át, hogy a népmesék teljesen másként hatnak rám. Másképpen kell olvasni és mást váltanak ki belőlem. Még nem tudtam, hogy ez micsoda, tulajdonképpen harminc év kutatás után kezdett kristályosodni, hogy pontosan mi ennek a különbségnek a lényege.
Mamami: „A népmeséket emberi tapasztalatok gyűjteményének is tekinthetjük, hiszen az emberismeretük is hozzájárul a hatásukhoz. A régiek nemcsak a világot akarták megérteni és megmagyarázni történeteken keresztül, hanem önmagukat és a másik embert is. Figyeltek, észrevették, megértettek – majd minden tapasztalatot mesékbe zártak.”
Nagyon sok oldalról hallom ma, hogy nem olvasnak népmesét az anyukák a gyermekeiknek, mert agresszív, durva elemek vannak benne, amiről persze tudjuk, hogy az ő világukban teljesen másképpen értelmeződik, mégis úgy tapasztalom, hogy stigma van a népmeséken. Segítesz egy kicsit rendezni, hogy hogyan is tud mégis segítőnk lenni a népmese?
Boldizsár Ildikó: Minden anyukának igaza van abban, hogy a népmesék tartalmaznak brutális és agresszív elemeket, nem véletlen, hogy ez régen, nagyon sokáig a felnőttek műfaja volt, nekik szolgált útmutatóul. Sok olyan elemet tartalmaz – például a sárkányok- vagy testvérek megölése, szem kiszúrása, kútba lökés – amit egy anyuka nem szeretne mesélni a gyermekének. Én magam is hosszú éveken keresztül csak felnőtteknél használtam a meseterápiát.
Ugyanakkor nagyon sok olyan szöveg van, amit nyugodtan lehet gyermekeknek is olvasni. Szűrni és válogatni kell a népmesék között, nem mindegyik való gyermekeknek. Viszont ami való, az csodás tapasztalatokat ad számukra.
Tapasztalatom szerint, a gyermekek 5-6 éves kortól válnak befogadóvá a népmesére. Nagyon pici gyerkőcöknél nem használok népmesét, helyette inkább mondókát, dajkamesét, ritmusos mesét mondok. Ezek a kacagtatók, höcögtetők, tapsoltatók, ringatók és mindenféle más cselekedtetők a mesék „kistestvérei”. Elősegítik a későbbi hosszabb, bonyolultabb mesék megértését. A láncmeséket például nagyon szeretem, ezekben rengeteg ismétlés van, ami képes a gyermekeket megnyugtatni, elringatni vagy lenyűgözni és az ismétlődésük révén feszültségoldó hatásuk van.
A nehezebb tematikájú és hosszú népmesék, amelyekben például háromszori próba van és le kell győzni mindenféle sárkányt, ki kell szabadítani a királylányt és egyéb dolgokat, azok bonyolult, nehezen érthető mesék, idő kell hozzá, hogy a gyermek végig tudja hallgatni. Tehát az igazán agresszív mesék szerkezetükben is hosszúak, hogy legyen idő arra, hogy a nehéz, agresszívnak tartott cselekvéssor szépen beforduljon a megnyugvás, feloldás irányába.
Mamami: Ha jól értem, véleményed szerint a népmeséket 5-6 éves kortól nyugodtan lehet olvasni a gyermekeknek?
Boldizsár Ildikó: Igen, ezt mondom. Azt gondolom, hogy kihagyhatatlan a találkozás a népmesékkel, ugyanakkor tényleg oda kell figyelni arra, hogy mit választunk. Az a lényeg, hogy azokból a gyermekeknek szánt alkotásokból meséljünk, amelyek átmentek már egy-egy szűrőn. Benedek Elek, Kriza János, Berze Nagy János meséit teljes nyugalommal ajánlom ennek a korosztálynak. Napjaink népmesegyűjteményei közül pedig Luzsi Margó és Zalka Csenge Virág köteteit emelném ki elsősorban.
Mamami: Segítesz még kicsit abban, hogy az agresszív cselekmény ellenére, miért tartod mégis fontosnak a gyermekek és a népmesék találkozását, kapcsolódását?
Boldizsár Ildikó: Szerintem azért nem olyan sok mesében van jelen ez a brutális, agresszív elem. Az előadásaimon én is találkozom ezzel a hozzáállással, de ekkor mindig meg szoktam kérni a jelenlévőket, hogy soroljanak fel 10 olyan mesét, amit ilyennek tartanak. Sosem sikerül. Valóban van néhány ilyen mese, de egész egyszerűen azokat nem kell elmesélni.
Ami miatt mégis fontos, hogy gyerekek találkozzanak népmesékkel az az, hogy a népmesék olyan kollektív tapasztalatgyűjteményt alkotnak, ami túlmutat az egyéni tapasztalatokon. A műmesében az író világképe, a népmesékben pedig egy egységes és egylényegű világkép bontakozik ki. Az univerzális értékrend, mint például az igazságosság, erkölcsösség, az együttműködés, a befogadás, az empátia, a másik tisztelete, az idősek tisztelete, mind alapértékként vannak jelen a népmesékben.
Ezeket az univerzális értékeket történeteken keresztül sokkal hatásosabb befogadni, mint ha azt mondjuk a gyermekünknek, hogy légy igazságos, erkölcsös. A viselkedési minták mélyebben tudnak rögzülni. És mivel az embernek nincs genetikai segítsége ahhoz, hogy nemes és jólelkű ember legyen, és ha a szülőktől sem látja ezt, akkor bátran lehet a történetekhez fordulni, hogy jobb emberré váljunk. De nagyon sok minden mássá is tudunk válni a mesék segítségével.
Mamami: Ha jól tájékozódtam, akkor terápiás módszerekhez népmeséket lehet alkalmazni. Beavatsz minket abba, hogy hogyan tud élethelyzetekben segíteni, gyógyítani a népmese?
Boldizsár Ildikó: Ehhez egyetlen egy dologra van szükség, megtalálni a megfelelő mesét. Nem a népmese segít, hanem a mesével való kapcsolat. Minden élethelyzetnek van egy mesebeli párja. Ez tartalmazza az adott életesemény minden nehézségét, buktatóját, elakadását, de az azokból kivezető utat is. Egy terapeuta azért tanul 120 órát, hogy alaposan megismerje a meséket és ki tudja választani azt az egyet, ami az adott élethelyzetben segít.
Van egy metódusa annak, ahogyan a terapeuta kiválasztja azt a mesét, amelyet a terápiás folyamatban összeköt majd azzal, aki segítséget kér. Mégpedig anélkül, hogy megmagyarázná vagy értelmezné a történetet.
Mamami: A rengeteg tapasztalat által ami mögötted van hogy látod, aki segítséget kér tőled, mindenkinek megtalálod a meséjét?
Boldizsár Ildikó: Általában igen. Azért arra is volt példa, hogy az „igazi mese” csak sokadszorra lett meg, mert a terápia folyamán újabb és újabb rétegek hántódtak le az (ál)problémáról.
Mamami: Neked van kedven meséd, ami öröktől fogva a kedvenced vagy van aktuális kedvenced, ami a különböző élethelyzetekben segít?
Boldizsár Ildikó: Inkább egy-egy aktuális mesém van, amikor valamilyen nehézséggel küzdök. Amikor elakadok az életemben, először körbenézek, hogy vajon mit mondanak erről a mesék. Még soha nem csalódtam. Magamnak elég nehéz kiválasztani a megfelelő mesét, de mindig megpróbálom…
Mamami: Ha nem túl intim a kérdés, elmondod, hogyan zajlott a meseolvasás, hallgatás a ti otthonotokban? Ma már az unokáidnak is mesélsz, hogyan éled ezt meg?
Boldizsár Ildikó: A gyermekeimet kicsi koruktól körülvették a mesék. Sőt a középső fiamnak köszönhető a meseterápia. Úgy voltak jelen az életükben a mesék, hogy gyakorlatilag minden élethelyzetben tudtam történetet mondani nekik. Sok mesét ismertem, többet fejből is tudtam, de a legnagyobb élmény az volt, amikor szárnyalt a képzeletünk és közösen alkottunk meséket.
Nálunk is az volt az általános, hogy este összebújva a gyermekeinkkel olvastuk a meséket – felváltva a férjemmel –, amit vagy ők választottak, vagy mi. Remek mesegyűjteményeink voltak, nagyon figyeltem arra, hogy sokféle műhöz lehessen fordulni, hogy minél gazdagabb legyen a gyermekek repertoárja az által, amit hallanak.
Az unokáimnál picit más a helyzet. Az egy éves még kicsi, a négy évesnél pedig úgy alakul, hogy vele sokat játszom mesemondás alatt. Mindig velem vannak a „varázskendőim” és a történet kibontása közben megjelenítem a szereplőket is. Érzésem szerint ez a bolondozós, együtt kacagós játék a mesélés közben az egyik leghálásabb nagymamai szerep.
Az esti mese a szülők privát, intim tere és ezt a gyermekeim csodálatosan őrzik. Esténként én csak akkor mesélek az unokáimnak, amikor a szüleik nagy ritkán elmennek otthonról és én vigyázok rájuk. A gyermekeimmel én is inkább az intimebb, összebújós terét éltem meg a mesélésnek, az unokáknál pedig jöhet a bolondozós, játékkal egybekötött mesélés.
Mamami: Mesélsz nekünk picit, ha lehet, jövőbeni terveidről?
Boldizsár Ildikó: Most pici pihenés van, mert nagyon sűrű volt az elmúlt időszakom és úgy döntöttem adok időt magamnak, hogy a terveim összegyűljenek és rendeződjenek bennem. Azt hiszem, hamarosan folyóiratot fogok alapítani…
Mamami: Elmesélsz nekünk egy mesét, amit ajándékba adhatunk az olvasóknak?
Egyik mostani kedvencem ez a thaiföldi mese. Szülőknek, gyerekeknek egyaránt megszívlelendő mondatok vannak benne, és ami fő: remekül el lehet játszani!
A KUTYA, AKI NAP AKART LENNI
Volt egyszer egy kiskutya, akit Zöldikének hívtak. Úgy vélte, ő a legokosabb kutya a
világon. Csak gondolkozott, gondolkozott, és a Napot nézte. Amíg fel nem nőtt, állandóan a Napot nézte. És aztán is folyton a Napot nézte, és belefeledkezett gondolataiba.
A többi kutya sehogy sem értette a dolgot.
– Miért nézed mindig a Napot? – kérdezték tőle.
– Én akarok a Nap lenni – válaszolta Zöldike. – Miért ne lehetnék én a Nap, ő meg
a kutya?
– A Nap jó mindnyájunkhoz – mondta egy öreg kutya. – Igazságos, kedves, és valamennyiünkre ragyog. Hogyan is lehetnél te a Nap? Még azt sem tudod, hogyan kell
ragyogni!
– Jobban tudok ragyogni, mint ő – mondta Zöldike –, és én akarok a Nap lenni. –
Azzal felnézett a Napra, és így szólt: – Hallasz engem, Nap? Gyere le, legyél te kutya, és
én leszek a Nap!
Alkonyodott, s a Nap egyre lejjebb ereszkedett az égen. Arányló vörös fénnyel ragyogott a föld valamennyi teremtményére. Így szólt:
– Hallak téged, Zöldike. Mit akarsz hát?
– Azt akarom, hogy kutya légy helyettem.
– De Napnak is lenni kell, aki a földre ragyog!
– Azt hiszed, te olyan nagyszerű és hatalmas vagy? – kérdezte Zöldike mérgesen. – Te
vagy a legbutább Nap, akit valaha láttam!
– Figyelj rám, Zöldike barátom – mondta a Nap. – Mindegyikünknek megvan a kötelessége. Az enyém, hogy ragyogjak a földre. És én természetemnél fogva Nap vagyok.
Te természetednél fogva kutya vagy, és az a kötelességed, hogy a tőled telhető legjobb
kutya légy.
Ha mindketten teljesítjük kötelességünket, akkor mindketten boldogok leszünk.
– Ezt én mind tudom – mondta a kutya. – Természetesen valakinek ragyognia kell
a földre. És ezt én tudom a legjobban csinálni. Így hát én akarok a Nap lenni.
A Nap egy darabig hallgatott; mélyen elgondolkozott. Végül így szólt:
– Jól van. Mostantól fogva te lehetsz a Nap, és én kutya leszek helyetted.
Így hát Zöldike lett a Nap. Tette a dolgát: fényesen ragyogott. Azt is elhatározta,
hogy igazságot tesz a földön. Ezért, ha úgy gondolta, hogy el kell pusztítani valakit
vagy valamit, vadul és kegyetlenül tűzött rá. Sok embert öltek meg vad sugarai, de
Zöldike elégedett volt, mert a földön elpusztította a gonoszt, a betegségeket és a
járványt.
Az emberek azonban sehogy sem értették a dolgot. A kutyaNap továbbra is serényen
végezte munkáját, szigorúan és fényesen ragyogott. S nemsokára mindenkinek melege
lett. Ember, állat lyukakat ásott, oda menekült a Nap forró sugarai elől. Néhányan elmentek a királyhoz, és így szóltak:
– Bajban vagyunk. Mióta a kutya lett a Nap, a világ túlságosan forró, és lyukakban
kell laknunk, mint a hangyáknak.
– Nekem is – mondta a király, s a kutya-Naptól félve rohant is vissza az odújába.
Ekkor az emberek és az állatok felkeresték a régi Nap-kutyát, aki azelőtt ragyogott
rájuk.
– Te vagy a hibás! – kiáltoztak haragosan. – Hagytad, hogy a kutya elfoglalja helyedet,
s nem teljesíted kötelességedet! A kutya-Nap olyan hevesen tűz, hogy sokan közülünk
meghaltak, s a többiek hangya módjára élnek!
– De hiszen én úgy látom, rendben mennek a dolgok, vagy nem? – kérdezte a
Nap-kutya.
– Lehet, hogy te úgy látod, rendben mennek a dolgok – szólalt meg egy öreg kutya.
A dolgok csendben mennek, de nem rendben. Valamennyien félelemben élünk. Életünk
túlságosan szigorú és zord. Félünk a kutya-Naptól, és odúkba rejtőzködünk. Senki sem
mosolyog többé.
– Legyetek türelemmel – mondta a Nap-kutya. – A boldogság attól függ, hogyan
gondolkozunk. A természet mindent elrendez. Higgyétek el, barátaim, minden jó, ha
jó a vége. Nézzetek csak fel az égre, és meglátjátok, mi történt.
Felnéztek, s látták, hogy egy nagy, sűrű felhő – amilyen nagyot és sűrűt még sohasem
láttak – a föld és a kutya-Nap közé kúszott, s így az nem tudott többé vadul ragyogni.
A kutya-Nap méregbe gurult, és lekiáltott a földre:
– Hol vagy, Nap? Gyere vissza! Ismét Nap lehetsz, mint azelőtt; én most felhő akarok lenni!
– Jól van – mondta a Nap, miközben ragyogva felkapaszkodott az égre, ahogyan régen
is mindenNap megtette. – Légy felhő, ha akarsz.
Ekkor a kutya nagy, sűrű felhő lett, elterpeszkedett a Nap és a föld között. A Nap
nem ragyoghatott a földre, mindenre sötétség borult. Mindenki nyugtalan volt, és így
kiáltottak a Napnak:
– Te vagy a hibás!
Hirtelen erős szél támadt. Végigsöpört az égen, és a felhő apró darabokra szakadozott.
– Nem akarok többé felhő lenni! – vonított a kutya. – Szél akarok lenni!
– Jól van – mondta a Nap. – Legyél szél, ha akarsz.
Fújt, fújt a kutya-szél, ahogy csak erejéből tellett, olyan gyorsan és erősen, hogy semmi sem tudott ellenállni neki. Darabokra tört mindent, ami az útjában állt, és Napokig
élvezte, hogy fújhat és fújhat.
Egy Napon azonban meglátott valamit, ami nyugodtan állt a helyén, nem törődve
avval, hogy milyen erősen fúj a szél. Egy fehér hangyaboly volt, amit nem lehetett egy-
szerűen elfújni. Erre így követelődzött:
– Hangyaboly akarok lenni!
– Jól van – egyezett bele a Nap. – Legyél hangyaboly, ha akarsz.
Így hát a kutya hangyaboly lett, és nagyon erősnek érezte magát. Egy Napon azonban
a bivaly belegázolt a hangyabolyba, amely szétporladt nehéz patái alatt.
Ekkor a porfelhő felszállt a Naphoz, s így követelőzött:
– Bivaly akarok lenni! Hadd legyek az, ami lenni akarok!
– Jól van – hagyta rá a Nap. – Legyél bivaly, ha akarsz.
Ezután a bivaly belegázolt valamennyi hangyabolyba, amit csak látott, s igen elégedett
volt magával. Egy Napon azonban egy gazda fia meglátta az állatot, kötélhurkot vetett
a szarvára, foglyul ejtette és egy nagy fához kötötte.
– Nap! – kiáltott a kutya-bivaly. – Erős kötél akarok lenni!
– Jól van – mondta a Nap, a bivalyra ragyogva –, az lehetsz, ami csak lenni akarsz.
S a kutya-bivalyból kötél lett. És ekkor hirtelen egy barna kölyökkutya szaladt a
kötélhez. Játékos kiskutya volt, éles fogai közé vette a kötelet, rázta, húzta, harapta,
rágta, amíg az egész kötelet apró darabokra nem tépte. A barna kölyökkutya ezután
boldogan odébbállt.
Zöldike megint felkiabált a Napnak:
– Újra kutya akarok lenni!
– Jól van – ragyogta a Nap –, legyél kutya, ha akarsz.
És a kötélből Zöldike nevű kiskutya lett, aki boldogan szaladgált ide-oda. S lágy
szellők fújtak, és susogtak a föld mezőinek fűszálai. A Nap pedig továbbra is fenn ragyogott az égen.
Boldizsár Ildikóval Bíró-Polgár Mariann beszélgetett.
A Mamamiboltban is válogathatsz Boldizsár Ildikó eddig megjelent könyvei közül. Klikk ide.
A Mamami Fórumon is beszélgettek anyukák a népmesékről. Itt olvashatod.
