Kisbabánk születése után figyelmünk fókuszába igényeinek kielégítése kerül. Szoptatjuk, altatjuk, pelenkázzuk, szükségleteit folyamatosan monitorozzuk és ennek megfelelően cselekszünk. Hisz ő még csupán jelezni tud, önellátásra teljességgel képtelen. Ahogyan növekszik, kezdi megismerni a világot. Képessé válik arra, hogy játsszon, egyen, különféle nagymozgásokat végezzen.
A dackorszak természetes velejárójaként egyre jobban tudatosul benne, hogy ő egy különálló egyén. Akar bizonyos dolgokat és próbálgatja, hogyan is érhetné el célját. Eleinte a vele szimbiózisban lévő szülőre illetve azokra a felnőttekre hagyatkozik, akikhez szoros kötelék fűzi. Nagymértékű ambivalencia jellemzi az időszakot. Sok esetben látszólag szeretné a segítséget és a társaságot, valójában elkülönülésre vágyik. Ilyenkor nyűgös, bármit teszünk, nem tetszik neki, beindul egyfajta huzavona, aminek olykor a szülő saját felfokozott érzelmi állapota vet véget. Ezt követően a felnőtt dühe jellemzően átfordul bűntudatba és egyfajta szégyenérzetbe, hiszen úgy ítéli meg, hogy nem volt képes megfelelő módon kontrollálni a helyzetet. Határozottság és szelíd erő helyett jóvátételként ugyanabból ad még többet, a gyermeket követő gyengéd figyelemből.
Néha szülőként kétségeink vannak, hogy gyermekünk képes-e egyáltalán egyedül tevékenykedni. Csimpaszkodását félreértjük és távolodás helyett még több közeledéssel reagálunk. Nehéz érzései szorongásainkat aktiválják, és ha megnyugtatásában kudarcot vallunk, még inkább elsodornak. Akaratossága megtéveszthet minket, személyiségjellemzőnek tulajdonítjuk és ahelyett, hogy szeretettel, ámde következetesen nemet mondanánk, saját elveink ellenére engedünk követelésének. Ha nem jelez is monitorozzuk, egyfajta készenléti állapotban létezünk, hogy minél előbb képesek legyünk reagálni rá, holott adott helyzetben valós igénye akár az elkülönülés is lehet.
Gyermekünk érdeklődik, cselekszik, érzelmeket fejez ki. Képességeinek fejlődésébe vetett hitünk egyfajta szelektivitásra serkent minket.
Ha bízunk benne, hogy képes megtalálni az eszközöket saját szórakoztatására, ha engedjük, hogy egyedül játsszon, ha hagyjuk, hogy nehéz érzéseket is megtapasztaljon, ha merjük optimálisan frusztrálni, akkor segítjük őt identitásának kialakításában.
Nyugodtan bízhatunk abban is, hogy a kezdeti időszakban megadtuk gyermekünknek az igény szerinti reagálást, válaszkész odafordulást, melyek által erős alapot kapott a tőlünk függetlenedő létezés megtapasztalásához.
De hogyan lehet egy lépéssel messzebbről szemlélni a helyzeteket, hogy észrevegyük, amikor valóban szüksége van a figyelmünkre?
A kapcsolódás szabályozását mi, felnőttek kezdeményezhetjük. Amint észrevesszük, hogy a figyelem nem hoz megnyugvást a gyerek számára, bár olybá tűnik, követeli azt, érdemes elgondolkoznunk a háttérben megbúvó valódi igényeken. Ehhez az úthoz talán a legegyszerűbb első lépés egy drasztikus fókuszváltás lehet. Érdemes tisztáznunk magunkban, hogy számunkra felnőtt emberként milyen szokások, viszonyulások elfogadhatóak, építhetőek be komfortosan az életvitelünkbe. Magunkból kiindulva képesek lehetünk megfogalmazni pár olyan egyszerű új szabályt és alapelvet, melyeket esetleg azelőtt is fontosnak gondoltunk, mielőtt szülővé váltunk volna.
Ha a gyermek irányába mutató indokolatlanul erős figyelmi fókuszt lecseréljük néhány egzakt szabály betartására, ami például vonatkozhat az étkezések rendjére, az egyedül végzendő feladatokra, a külön ágyban alvás mint elérendő cél mikéntjére, s tesszük ezt elsősorban saját érdekünkből és a harmonikus családi életet kialakítandó, a gyermek észleli a változást és új felállás alakulhat ki. A kezdeti évek megalapozták az érzelmi biztonságot, ami után megtaníthatjuk a gyereket arra, hogy képes legyen alkalmazkodni és tiszteletben tartani a másik igényeit is. Ha mindezt saját magunkért kiállva tesszük meg, mintát kap arra, hogyan húzhatja meg ő is a határait másokkal szemben.
Milyen a jó figyelem?
Immár nem lebeg folyamatosan, nem helikopterezik a gyerek körül. Nem állandó, viszont felkelthető. Nem a szülő kapcsolódási igényéből induló, a gyerek valós szükségletéből adódóan kezdeményezett. Adott élethelyzettől, szokásrendtől és a dolgok megítélésétől függ, ezért szelektív, mert olykor az önálló megoldási módok irányába terel, máskor körülölel. A jó figyelem akkor ad, amikor szükség van rá, olyankor viszont egy teljes feloldódással járó mély kapcsolódásba ránt, ahol a jelen pillanatban az értve és érezve vagyok érzése biztosítja a gyermeket arról, hogy szeretjük.
Lakner-Varga Edina
pszichológus, pár- és családterapeuta, háromgyermekes anya
Korábbi írások a szerzőtől: itt, itt és itt
