A kisiskolás kor legnagyobb kihívása, hogy gyermekünk miként teljesít. Meg szeretné mutatni otthon, az iskolában vagy különféle sporttevékenységekben, hogy képes elvégezni feladatait, megfelelni a követelményeknek, elvárásoknak. Motivációját és önbizalmát megerősíti, ha környezetétől pozitív visszajelzésekben részesül. Optimális esetben ekkorra érzelmileg, akaratilag éretté válik, tud hosszasan koncentrálni, rugalmasan alkalmazkodni egy-egy új közeghez.
Szülői oldalról – véleményem szerint – két sarkalatos kérdésköre van ennek az időszaknak.
A közeg
Az a közeg, ahol a gyermek naphosszat szülői jelenlét nélkül tartózkodik, az iskola. Az egyik szélsőséges hozzáállás ezzel kapcsolatban, mikor anya vagy apa folyamatosan „ugrik” a gyerek vélt, valós sérelmeire, monitorozza a benti történéseket, faggatózik és látványosan aggódik. Ez a bizonytalan vagy ellenséges attitűd a kisiskolás megéléseire is hatással van. Folyamatosan azt az üzenetet hordozza számára, hogy neki rosszul kellene magát éreznie, panasszal kellene lennie. A problémák felnagyítódnak, szorongatóvá, elárasztóvá, dühítővé válnak. A szülők erőteljes viszonyítási pontként vannak jelen számára, és ilyen hozzáállással megingathatják benti biztonságérzetét, nagy nyomás alá helyezik őt. Akár oly’ mértékig fajulhat a dolog, hogy a gyerek egy idő után különféle tüneteket produkál a hasfájástól a magatartásproblémákig.
A másik szélsőség, amikor a szülő érdektelen a gyerek iskolai élményeivel kapcsolatban, a valós sérelmeket is figyelmen kívül hagyja és átsiklik akár a csúfolásig, megfélemlítésig fajuló helyzetek fölött is. A gyerek egyedül marad a tapasztalataival, sikereivel, fájdalmával, mert a szülő mintegy átadja a gyermekkel való foglalkozás örömeit és terheit az őket nevelő pedagógusoknak, odafigyelése pedig maximum a gyermek jegyei és viselkedése miatti számonkérésekben csúcsosodik ki.
Ha egy intézmény, tanítópáros mellett elköteleződünk, akkor érdemes a gyermek irányába is a beléjük vetett bizalmat közvetíteni. Ha mi hisszük, hogy legféltettebb kincsünk megfelelő helyen van, fejlődik, jól érzi magát, akkor benne sem merülnek fel kétségek. Érdemes az iskola megválasztását követően az arany középút mellett dönteni: nyitott szemmel járni, de alapvetően nyugodtnak lenni afelől, hogy a gyermek megkapja a számára szükséges kereteket, ingereket és szeretetteljes közeget. Ha gyermekünk érzi, hogy támaszkodhat ránk, akkor egy-egy meghitt pillanatban úgyis megosztja velünk azokat az élményeit, melyek számára fontosak illetve számunkra e tekintetben informatívak.
A tanulás
Előfordul, hogy a szülőnek sokkal fontosabb gyermeke iskolai teljesítménye, mint magának a gyerkőcnek. A kisiskolás nem tud önállóvá válni, nem érzi a saját felelősségét a tanulással kapcsolatban, nem erősödik meg a feladathoz, önértékelése csorbát szenved, úgy gondolja, a szülő segítsége nélkül képtelen helytállni. Ez a helyzet egyre frusztrálóbbá és fullasztóbbá válik mind a szülő mind a gyerek számára. A szülőnek el kell viselnie mindazt a negatív érzelmet, mely felé áramlik, folyamatosan rendelkezésre kell állnia, ha pedig megkísérli a tanulásból való kivonulást, rögtön az a benyomása támad, hogy gyermeke képtelen lesz egyedül ugyanazt a teljesítményt hozni és ezt a kockázatot fél vállalni.
A gyerek csapdában érzi magát, ennek megfelelő hangulatban telnek a tanulással eltöltött hosszú percek. Tiltakozása kimerül a tanulással szembeni ellenállásban, igényként ritkán jelentkezik, hogy önállóan szeretne dolgozni. Szorongó gyerek esetében még úgy is tűnhet, hogy az állandó együtt tanulás valós segítség, hiszen a közös készülés könnyít lelkiállapotán. Holott a túlzott elvárások helyezik extrém nyomás alá, a szoros vezetés pedig épp attól a lehetőségtől fosztja meg, hogy önbizalmát szép fokozatosan felépíthesse.
Ha viszont a tanulás egyáltalán nem fontos, értéktelen vagy egyenesen gyűlölt tevékenység a család szemében, a gyerek nehezen találja meg, hogy melyik normához igazodjon, az otthonihoz vagy az iskolaihoz. Legyen szó itt akár a tanítással, a tanárral, akár a szabályokkal szembeni negatív szülői viszonyulásról, a gyerek meghasonulva érezheti magát, ha mindkét irányba szeretne megfelelni. Ha a tanulásban teljesen magára marad, nem számítanak a jegyek, a tanultakról való beszámolók süket fülekre találnak, hiába kér, nem kap segítséget, mindez feladásra készteti.
Vekerdy-re hivatkozva: „a tanulás a gyerek dolga”. Érdemes rábízni, hagyni, hogy egyedül álljon helyt ebben a világban. Segítsünk értelmezni, gazdagítani ismereteit, mutassunk rá a hatékony tanulás kulcspontjaira, de engedjük meg neki az esetleges kudarcokat is. Érezhesse, hogy teljesítménye számára a legfontosabb, de számunkra sem elhanyagolható. Belső motivációját támogatva, érdeklődéssel legyünk jelen mellette, ha szükséges fizikailag, de leginkább jelképesen. Higgyük el, hogy képes rá!
Lakner-Varga Edina
pszichológus, pár- és családterapeuta, háromgyermekes anya
A szerző korábbi írásai itt és itt olvasható.
