Főoldal Család"Nevelés" Hogyan lehetsz jobb szülő? Kevesebb kiabálás és kevesebb dicséret!

Hogyan lehetsz jobb szülő? Kevesebb kiabálás és kevesebb dicséret!

by dalma

Egy nemrég megjelent könyv szerint az ősi kultúrától rengeteget tanulhatnak a nyugati, modern szülők, ha azt akarják, hogy a gyerekeikből kiegyensúlyozott felnőttek legyenek. Lássuk a legfontosabb megállapításokat!

Mit szólnál hozzá, ha valaki azt javasolná, fontold meg, hogy kidobod a gyermeke(i)d számára vásárolt játékok nagy részét? Azt mondanád, őrültség? Pedig Kim John Payne Egyszerűbb gyermekkor című könyvének is ez az egyik alappillére, és most egy újabb szerző hívja fel a figyelmet erre a fontos momentumra, mondván: “A gyerekek kétszázezer évet töltöttek ehhez hasonló használati cikkek nélkül”.

Michaeleen Doucleff a Hunt, Gather, Parent: What Ancient Cultures Can Teach Us About the Lost Art of Raising Happy, Helpful Little Humans című könyvében (magyarul cikkünk megjelenésekor még csak előrendelhető az A gyűjtögetéstől a boldog gyermekig – A gyereknevelés ősi módszerei címmel – a szerző megjegyzése) körüljárja, hogyan nevelik gyermekeiket a maják Mexikóban, a sarkvidéki inuitok, illetve Tanzániában a hadzabék. A szerző az akkor 3 éves kislányával kezdte el a felfedezését, utazásai során pedig szemtanúja volt, hogy az ősi életformájukat őrző közösségekben hogyan nevelik a szülők a gyerekeiket, akik többnyire olyan jól alkalmazkodó, drámamentes fiatalként élik mindennapjaikat, akik képesek osztozni a testvéreikkel és kérés nélkül elvégzik a házimunkát. Doucleff a könyvében arra törekszik, hogy ne egy távoli, megfoghatatlan, már-már misztikus csodalényként mutassa be a családokat, hanem modernkori emberként, akik olyan felbecsülhetetlen értékű gyereknevelési eszközöket alkalmaznak, amelyeknek az eredete valószínűleg több tízezer éves gyökerei vannak.

“Az egyik legőrültebb dolog, amit szülőként csinálunk az az, hogy folyamatosan dicsérjük a gyerekeket” – mondta Michaeleen Doucleff a The Atlantic nevű lapnak adott interjújában. “Amikor először dolgoztam a könyvemen, figyeltem magam, milyen gyakran dicsérem a kislányomat, Rosyt, és észrevettem, milyen túlzó lelkesedéssel reagálok még a legkisebb eredményeire is. Ha rajzolt vagy írt egy levelet, még arra is tettem olyasmi megjegyzést, mint ‘Szép munka!’ vagy ‘Hűha! Milyen szép virág!’” Úgy fogalmazott, hogy ez “őrület”, és bármerre is járt a világban, nem biztos abban, hogy hallotta-e a szülőktől, hogy dicsérik a gyerekeiket. “Ezek a gyerekek mégis hihetetlenül önállóak, magabiztosak és tisztelettudóak – mindaz megvan bennük, amiért szeretnénk őket megdicsérni” – mondja. Ezzel kapcsolatban elismeri, hogy nagyon nehéz visszafogni a dicséretet, mégis, személyes példája alapján azt tapasztalta, hogy amikor sokkal szelídebb visszajelzéseket adott a lányának (például mosolyt vagy bólogatást adott), Rosy magatartása sokat javult, a figyelemfelkeltő viselkedés nagy része megszűnt.

“A kicsik nem tudják, hogyan kell manipulálni”

A könyvből kiderül, hogy az inuit gyerekek nagyon hatékonyan sajátítják el szüleiktől az érzelmi intelligenciát, a felnőttek ugyanis higgadtan és szelíden tudnak reagálni a kicsik kiabálására csapkodására, ezáltal a gyerek könnyebben és hamarabb megtanul lecsillapodni. Az interjúban Doucleff egy konkrét történetet is elmesél ezzel kapcsolatban.

“Egy éjszaka Rosyval egy Sally nevű nőnél szálltunk meg, akinél ott volt a három unokája is, vagyis összesen négy, 6 éven aluli gyermek volt a házban. Sosem láttam még senkit, aki olyan higgadtan és nyugodtan tudott volna hozzáállni bármihez, mint Sally. Egyszer csak az egyik kisfiú, aki körülbelül 18 hónapos volt akkor, meghúzta a kutya farkát. Sally felkapta a kicsit, aki ebben a pillanatban úgy belekarmolt a nagymamája arcába, hogy az vérzett is. Ha ezt velem csinálja, én biztosan dühös leszek, de Sally összeszorította a fogait és a lehető legnyugodtabb hangon ezt mondta: ‘Ilyet nem csinálunk’. Azzal megfordította az unokáját egyfajta játékos, reptető mozdulattal, és mindketten elnevették magukat. Ezzel lezárta a konfliktust” – zárta a történetet.

Azt mondja, az Egyesült Államokban (és úgy általában a nyugati kultúrában) a szülői hozzáállás szerint, ha egy gyermek rendetlenkedik, a gyermek teszteli a határokat és manipulál. A szerző által megkérdezett inuit szülők azonban csak felnevettek, amikor ezt meghallották, egyikőjük szerint “még gyerekek. A kicsik nem tudják, hogyan kell manipulálni”. Mint mondja, ez a hozzáállás megváltoztatta az életét, az inuitok szerint ugyanis a kisgyerekek logikátlan, irracionális lények, akiknek még sokat kell érniük. Ha felidegesítenek minket és leállunk velük veszekedni, akkor pedig mi sem vagyunk különbek, mint egy nagyra nőtt gyermek. “Ezután teljesen megváltozott Rosyval a kapcsolatom, sokkal kevesebb harag van bennem”, és hozzáteszi, hogy megértette és elfogadta, hogy a kislánya bárhogyan is viselkedik, a szíve mélyén szereti őt és ő is csak jót akar, illetve segíteni.

A The Atlantic szerzője rákérdez arra is, mi a véleménye Doucleffnek arról, hogy a szülők többnyire olyan helyekre viszik a családjukat, amiket kifejezetten gyermekek számára terveztek, például játszóterek, játszóházak, gyermekmúzeumok – annak ellenére, hogy ezek a helyek nem feltétlenül szórakoztatóak a szülők számára.

“Azt hiszem, sokszor nem tudunk mit kezdeni a gyerekekkel” – kezdi Doucleff a válaszát. Szerinte a világ kultúráinak túlnyomó többségében nincs jelen az a hozzáállás, mint amit a modern társadalmakban tapasztalni, vagyis az, hogy a szülő felelős a gyerek szórakoztatásáért. “Az általam megkérdezett pszichológusok egy része azt mondta nekem, hogy ezekben a hamis, gyermeki világokban a gyermek bizonyos szempontból el van választva a valóságtól – nem tanulják meg, hogyan kell felnőttként viselkedni” – mondja.

Különböző kultúrák, különböző gyermeknevelési elvek (kép forrása: pexels.com)

“Sok jó tudományos bizonyíték áll rendelkezésre arról, hogy a gyermekeknek veleszületett ösztönük van az együttműködésre és a családdal való együttműködésre” – véli. Úgy gondolja, hogy a gyermekközpontú tevékenységek túlzásba vitelével egyre inkább eltűnik az az érzés, hogy ők is a család részei egy együtt dolgoznak velük, helyette átveszi a szerepet a VIP-érzés, hogy ők különlegesek, akiket a szülők (ki)szolgálnak. “A gyerekek segíteni akarnak nekünk, és részesei akarnak lenni az életünknek, és ezt az állandó gyermekközpontú tevékenységekkel elvehetjük tőlük” – figyelmeztet. Arra bátorítja a szülőket, hogyha néha dolgozniuk kell, dolgozzanak, és ne féljenek attól, hogy a gyerek ilyenkor foglalja el magát. Túrázzunk, végezzük el együtt a kerti munkát, vonjuk be a gyereket a ház körüli teendőkbe, vigyük el őket bevásárolni, a kicsiknek ez is elég szórakozás lesz.

Merjünk másokat is bevonni a gyereknevelésbe

Doucleff érdekes tapasztalatokat osztott meg arról is, amit Tanzániában látott. “Körülbelül 15-20 felnőtt és a gyerekeik csoportjával voltam – ők kis kunyhókban élnek és egész nap együtt dolgoznak. És amikor először odaértünk, nehéz volt megmondanom, hogy melyik kisgyermek melyik anyukához és apához tartozik, mert mindenki segített vigyázni rájuk. A gyerekek jól érezték magukat ezekkel a különböző nőkkel és férfiakkal” – idézi fel. Szerinte ha körülnézünk a világban, látni fogjuk, hogy a nyugati kultúrán kívül szinte mindenhol találkozhatunk az úgynevezett “alloparentinggel”. Az “allo” görög eredetű kifejezés, jelentése “más”, vagyis a kifejezés a gyermek életében lévő összes olyan gondozóra utal, akik nem a vér szerinti szülők. Doucleff elmondta, hogy egy Sarah Blaffer Hrdy nevű antropológus kutatásai során arra jött rá, hogy a kisgyerekeket alapvetően nem arra “tervezték” csak két ember nevelje őket. Vagyis ez azt jelenti, hogy a gyermek szülei egyszerre több ember munkáját végzik, ezért nem meglepő, ha sokszor teljesen kimerültnek érzik magukat.

És vajon ezt hogyan is lehetne átültetni a modern szemléletbe? Először is, Doucleff úgy gondolja, hogy az “alloparentingben” részt vevő személyek már maguk a dadusok, vagy a tanárok is, akiket ő már személy szerint megpróbál jobban megbecsülni és kifejezni az irántuk érzett elismerésüket. Felhívja a figyelmet arra is, hogy az idősebb gyerekeket is bevonhatjuk a kicsik körüli mindennapi teendőkbe, egy 12 éves fiatal akár már egy egyszerűbb ételt is el tud készíteni, vagy pár alapvető feladatot (például egy pelenkacserét) is el tud látni – csak nem szabad őket alábecsülni, hanem már az elejétől kezdve meg kell adni nekik a lehetőséget, hogy elsajátíthassák az ehhez szükséges készségeket.

Amit pedig a személyes példáján keresztül tapasztalt az az, hogy kiépített pár barátjával egy “nagynéni-nagybácsi” hálózatot. Az ötletet egy Suzanne Gaskins nevű pszichológiai antropológus adta neki, a lényege pedig az, hogy két másik családdal beosztják, mikor, melyikőjük hozza el a gyerekeket az iskolából. Ezáltal az adott három gyereknek egyfajta nagycsaládja lesz, akik ezt iszonyatosan élvezik.

A nyugati emberek szerint a “nukleáris család”, vagyis a kis család, ami a szülőkből és a gyerekekből áll a hagyományos vagy az ideális modell, de az emberiség múltjának mintegy 200 000 évét tekintve inkább az ellenkezője mondható tradicionálisnak, mondja.

Fordította: Somló-Bakos Dalma
Az eredeti cikk itt található.

Kapcsolódó cikkek

A weboldalon cookie-kat használunk, annak érdekében, hogy a lehető legjobb szolgáltatást nyújthassuk. Elfogadom Teljes adatkezelési tájékoztató ITT.