Novemberben, amikor már ténylegesen beköszönt az ősz, nem csupán a természetben szembesülünk az elmúlással. Mindenszentek napján, a már eltávozott szeretteinkre való emlékezés is az elengedés és halál témáját mozgatja meg bennünk. A fák, a levelek lehullatása előtt felpumpálják mindazt, amit el szeretnének engedni, amire már nincs szükségük és csak aztán dobják le leveleiket.
Számunkra is jó időszak ez a befelé fordulásra, és arra, hogy átgondoljuk, mi az, amire már nincs szükségünk, ami nem épít bennünket és időszerű elengednünk. Napjainkban a halál témája tabu, melyről nem szívesen beszélünk, érzéseinket elnyomjuk, elrejtjük ezzel kapcsolatban, így belső félelmet, szorongást kelt bennünk. Azonban a mesék ebben is a segítségünkre lehetnek. Információt, útbaigazítást adnak számunkra ebben a fontos témában.
A halállal való szembenézésről, az elmúlás megfoghatatlan természetéről éppúgy kaphatunk tudást, mint a gyász folyamatának feldolgozásáról.
A mostani mese ez utóbbihoz ad nekünk segítséget.
A királyné, aki madárnak képzelte magát
(indiai mese)
Élt egyszer egy királyné, aki elveszítette gyermekét, egyetlen szép fiacskáját. A kisfiú halála akkora bánatot okozott az asszonynak, hogy nagy fájdalmában azt képzelte, madárrá változott. Meztelenre vetkőzött, bebújt az asztal alá, majd kenyérmorzsával és magvakkal kezdett táplálkozni, miközben madarak módjára ugrándozott, és azt csipogta: csip, csip, csipcsirip.
Senki sem tudott segíteni a szerencsétlen királynén, mígnem egy bölcs és szent ember jelentkezett a királynál, és azt mondta, hogy ő meg tudja gyógyítani az asszonyt. A király nagy örömmel fogadta. A remete bement a királyné szobájába, és az első dolga az volt, hogy ő is meztelenre vetkőzött, majd bebújt az asztal alá, és morzsákat meg magvakat kezdett csipegetni, éppúgy, ahogy az asszony tette. Amikor a királyné közelebb tipegett hozzá, elmondta neki, hogy ő is madár, és engedje meg neki, hogy itt lakjon vele. A királyné beleegyezett. Így éldegéltek az asztal alatt sokáig, a királyné csak azt mondogatta: csip,
csip, csipcsirip, a remete pedig emberi nyelven szól hozzá.
Egyszer a remete azt mondta a királynénak, hogy a kenyérmorzsák és a magok nagyon finomak ugyan, de ő szeretné megkóstolni az emberek étkeit is, és szépen kérte a királynét, tartson vele. Biztosította őt arról, hogy attól még továbbra is madarak maradhatnak, ha más ételeket is megkóstolnak.
Hosszas gondolkodás után az asszony ráállt, és attól kezdve már emberi ételeket is ettek mindketten. Néhány hét után a remete kérlelni kezdte az asszonyt, hogy öltözzenek emberi ruhákba, mert ő már fázik, és az asszonynak is jót tenne egy szép ruha. Hosszas ellenállás után végül ráállt a királyné, hogy felöltözzön, és hamarosan magára is vette legszebb ruháit.
Újabb hetek eltelte után a remete arra kérte őt kedvesen, hogy most már másszanak ki az
asztal alól, mert annyi sok érdekes történik odakint, és megkérdezte, kíváncsi-e a királyné arra, hova repülnek a madarak, ha megették a magokat. A királyné szeme kíváncsian felcsillant, és bár a remete attól kezdve sokat mesélt neki a madarak útjairól, sok időnek kellett eltelnie, mire a királynő kimászott az asztal alól.
Akkor a remete sorra megmutatta neki előbb a palota termeit, aztán a kert fáit és virágait, majd az erdőt és a patakot, végül szép lassan visszavezette az emberek világába. A király boldog volt, hogy visszakapta gyönyörű feleségét, akinek hamarosan csodaszép gyermeke is született.
Mese forrása:
Boldizsár Ildikó: A királyné, aki madárnak képzelte magát – Meseterápiás csoporttörténetek
Jelenkor Kiadó, 2019.
A mesét Lengyel Emese meseterapeuta hozta nekünk.
