Köztudott, hogy a szülővé válás során az ember önmaga új színeit fedezi fel. Ezek a színek olykor vibrálóak, máskor pasztellek, esetenként pedig éjsötétek. A gyerekek személyiségük, életkoruk, kapcsolódásaik és élethelyzeteik függvényében más és más oldalainkat világítják meg, stabilnak hitt énképünk rendszeresen megkérdőjeleződik.
Meglepve tapasztaljuk saját szülőségünket, hiszen mindaz, amit megélünk önmagunkkal kapcsolatban, ilyen mélységekig korábban jósolhatatlan volt. Megfigyelhetjük, hogy bizonyos szituációkban miképpen viselkedünk úgy, ahogyan szüleink tették. Harcolunk-e görcsösen ez ellen, ki tudjuk-e emelni a tőlük kapott jót, képesek vagyunk-e szabadon és önazonos módon reagálni gyermekünk jelzéseire?
Érdekes látni, ahogyan gyermekeink által újrateremtődnek azok az élményeink és viszonyulásaink, melyekkel még dolgunk van. Visszatérnek érzések, felbukkannak hiányok. Mintha feladnák a leckéket, melyeket még nem tanultunk meg saját életünk kapcsán. Nem vádolhatjuk viszont őket ezzel, hisz mindez nem indulhat belőlük. Bonyolult családi rendszer aprócska tagjai ők, számtalan rájuk gyakorolt hatás befogadói és kinyilatkoztatói. A változás elindítói mi magunk lehetünk. Ezért célravezetőbb hozzáállás annak feltérképezése, hogy mit okoz bennünk, felnőttekben egy-egy megnyilvánulásuk, mire rezonál és merre mutat. Miképpen tudnánk a megszokottól eltérően értelmezni, reagálni? Minden gyermekünk jellemzően más és más megéléseket biztosít számunkra jellemükből, családi pozícióikból kifolyólag, ezért különféle módokon formálnak minket.
Első gyermekem által szembesültem azzal, hogy mennyire intenzíven szeretném hozni a tökéletes anya szerepét. Viszont egy felépített szerephez sokkal nehezebb kapcsolódnia egy babának, mint egy hiteles emberhez. Általa eszméltem rá, hogy nem elvárásoknak kell megfelelnem, sokkal inkább őrá figyelnem, és önmagamnak lennem. Neki köszönhetem azt is, hogy megtanultam, mit jelent egy másik ember életéért felelősséget vállalni anélkül, hogy a birtokomban lévőnek tekinteném.
Második gyermekem olyan tükröt mutat, melyben látom a különbséget önmagam érvényesítése és az önzőség, a nagylelkűség és az önfeláldozás, az alkalmazkodás és a lemondás, a szeretet és a határok meghúzásának képtelensége között. Elnézve, biztatva őt, világossá válik, hogy szabad akarni, jelezni a szükségleteinket és legmélyebb önvalónkat képviselni.
Harmadik gyermekem arra tanít, hogy bármennyire csodálatos szülőnek lenni, nem oldódhatunk fel teljesen az érzésben. A mi feladatunk irányt mutatni, megtartani, vigasztalni, bátorítani, védeni, azaz felelős szülőként viselkedni. Őríznünk kell integritásunkat, hagynunk kell teret és távolságot saját lényünk és gyermekeink között. Cselekedeteiket, érzéseiket, szavaikat képesnek kell lennünk nyitott szívvel befogadni, és olyan formában visszaadni, hogy azzal ne terheljük, hanem felszabadítsuk őket. Különálló tagokként ilyen módon lehetünk együtt egészek. Így lehetünk rendben.
Nap mint nap lehetőségünk adódik arra, hogy észrevegyük a változásért kiáltó helyzeteket, az égető konfliktusokat, a ki nem mondott fájdalmakat, a fejünkben lévő korlátokat és az egymásba történő összefolyásokat. Őszinte kíváncsisággal figyeljünk önmagunkért, értük.
Lakner-Varga Edina pszichológus, pár- és családterapeuta
