Van köztük Montesszori és Waldorf, nyílt végű és rajzfilmfigurás, logikai és társas, színes és csillogós, natúr és élénk. Van fa és műanyag is. Legyen szó bármelyikről, én abban hiszek, hogy a gyermekek játéka hatalmas jelentőségű: ezen keresztül kezdi látni és érzékelni a világot, a játéktevékenysége közben dolgozza fel a mindennapok feszültségét, ez az eszköze a kikapcsolódásra, de a tanulásra és a fejlődésre is. Hogy mit adok a kezükbe ehhez az időtöltéshez, az legalább olyan fontos, mint maga a tevékenység – hiszen a játék üzenetet hordoz, tanít és formál.
Perfekcionizmus a játszószobában?
Évekkel ezelőtt elköteleződtünk a fajátékok mellett. A zero waste törekvések mellett főként az hozta ezt az elköteleződést, hogy ezek a játékok a puszta létükkel tanítanak, direkt és indirekt üzeneteket hordoznak, semmihez sem hasonlítható a tapintásuk, az illatuk és milliónyi lehetőséget rejtenek magukban. Hogy mit tanultam a műanyag játékoktól a fajátékokig vezető úton? Először is azt, hogy a változatosság gyönyörködtet.
Az emberek, a szülők, az iskolák, a munkahelyek ma gyakran a hibák (és ebből fakadóan az egymás) iránti tolerancia teljes hiányát szenvedik. Rengeteg pszichológus foglalkozik ennek a kérdésnek a miértjével. Egyik TED előadásában Brene Brown például arról beszél, hogy a hibákat – az emberi élet egyébként természetes és hatalmas jelentőségű résztvevőit – azért igyekszünk gőzerővel felszámolni, hogy elkerüljük a szégyent, a hibáztatást, a bírálatot. Ezt a fajta perfekcionizmust az előadásaiban 20 tonnás pajzsként is gyakran emlegeti. Véd ugyan, hogyne védene – de közben nem segíti az előrelépést, sőt, leggyakrabban inkább hátráltat.
Az anyaság éveiben különösen nagy kihívás magunk mögött hagyni a perfekcionizmust. Legtöbbünk a munka világából lép át az anyaságba, maga mögött hagyva a folyamatos visszajelzéseket, a pontszámokat, a különböző sikerességi rátákat, és úgy kezdi el élete egyik legnagyobb projektjét, hogy arra hosszú időn keresztül nem tud kapni a megszokott módon semmilyen értékelést.
Ebben az időszakban a siker új mércéket kap, ezeket a mércéket azonban sok idő felfedezni, ráadásul gyakran nem is objektívek: ami az egyik családban siker, a másikban teljesen kerülendő. A külvilág persze ezekben az időkben is működik, az anyaságunk gyakran kerül mérlegre, és talán emiatt is sokan vélik, hogy ebben a munkában, ami a gyermekük neveléséről szól, különösen fontos, hogy elkerüljék a tévedést. Ez a fajta törekvés a tökéletességre rengeteg elkerülhető frusztrációhoz vezet.
A fa egyedi – és éppen ezért szeretjük
A Grimm’s fajátékai eközben úgy természetesek, hogy tökéletesen hibátlanok. A természet nyomait, a fa fejlődésének normálisan jelentkező jegyeit hordozzák magukon, miközben garantáltan minden szempárt mágnesként vonzanak magukhoz. A műanyag játékok számomra akarva-akaratlanul erősítik a tökéletesség kultuszát: simára alakított felületek, tökéletes színek, mindegyik példány egyforma, gyakorta apró különbségek sincsenek egy-egy darab között.
A Grimm’s fajátékokból azonban nincs két egyforma példány. A velük való játék lehetőséget ad arra, hogy a gyerekek megtanulják: a természetben a fejlődés nyomokat hagy az emberen. Ettől van az, hogy egyediek és megismételhetetlenek leszünk, éppen ezért ezeket a nyomokat teljesen felesleges becsiszolni és festék alá rejteni. Különleges tapasztalat az is, hogy míg a tökéletes műanyag a legkisebb erőbehatásra is törik, az erezett, eredeti minőségében eléjük tárt fajátékok időtállóak, a rezilienciájuk magasan felülmúlja műanyag társaikét. Ha pedig törik a fa, általában javítható, csiszolható, alakítható.
Éppen, mint az emberben: a hibáink felvállalása soha nem gyengít, inkább megerősít.
Fajátékokról szóló sorozatunk további részeit itt és itt éritek el.
