Második kislányunk világra érkezése nem volt éppen zökkenőmentes. Bár maradandó sérüléseket nem szerzett születése közben, nagyjából egy évnyi rehabilitációra szorult: egy kis tónus eltérés itt, egy kis letapadás ott, idegsérülés a karjában, izomsérülés a nyakán. Óriási fájdalmat jelentett számomra, hogy nem tudtam őt problémamentesen világra hozni. Számtalanszor gondoltam azt, hogy cserben hagytam élete egyik legfontosabb pontján. Nagyon nyomasztott, hogy emiatt ráadásul kitettem őt az olykor fájdalmas gyógytornák sorozatának. Hogy a gondolat irracionális, hogy természetesen nem voltam okozója a sérüléseinek – azt az agyam egy része felfogta. A lelkem viszont sokkal később érte be ezt a gondolatot. A hordozás óriási szerepet töltött be a gyógyulásunkban – az övében és az enyémben egyaránt. Hogy hogyan? Erről az útról olvashattok most.
A lányunk születését követően azonnal tudtuk, hogy valószínűleg nem fogunk a szülés utáni második napon kettesben hazamenni a nagytesóhoz és az apukájához. Az intenzív osztályos napokat követően végre fel tudtunk lélegezni az első sokkból, hiszen hamar kiderült, hogy a szüléssel kapcsolatos szövődmények maradandó sérüléseket nem okoztak neki. Az is látszott azonban, hogy a kevésbé súlyos problémák megoldása még hosszú, hosszú időt igénybe fog venni. Hetente három gyógytornára jártunk, az egyébként végtelenül derűs és nyugodt kislányunkat állandóan ébresztgettük, hogy időben érkezhessünk az időpontokra. A rehabilitáció látványos eredménnyel járt, ez megerősített bennünket abban, hogy mindenképpen van értelme a sok könnynek – de könnyebbé nem váltak a napok ettől a belátástól.
A hat hetes csípőszűrésre már megerősödve érkeztünk, beálltak a napjaink egy bírható körforgássá, Nóri végtelen derűje lassan feledtette velünk a nehézségeket. Összebarátkozott a gyógytornászokkal, megszokta a „napirendet”, én is kitaláltam, hogy tud könnymentessé válni a torna. Nem számítottunk rá, hogy a csípőszűrés a jobb oldali csípője tekintetében lelombozó eredményt fog hozni. Első lányunkat nem hordoztuk, így az ortopédián hallottunk nagyjából először a hordozásról. Kaptunk egy pár hetes haladékot a kengyel előtt, és a doktornő tanácsára azonnal elkezdtük keresni a neki megfelelő hordozóeszközt is. Azt mondta ugyanis, hogy ennek a használata ideális tartást biztosít a lányunk csípőjének, és segítheti a gyógyulást.
Emlékszem, nem telt el 24 óra, és a kezünkben volt a Caboo hordozókendőnk. Több eszközt próbáltunk ki, de a nyakizom sérülése és a többi izmában tapasztalható eltérések valószínűleg nem voltak jóban a kendőkkel, a hosszas procedúra, a húzgálás kimerített minket – persze egyébként sem voltunk nagyon feltöltődve. A Caboo csodásan simult rá, ő is jól érezte magát benne. Én pedig a hordozás minden percében azt éreztem, hogy végre gyengéden, az ő igényeit is kielégítve tudok tenni valamit azért, hogy minden rendben lehessen.
A Caboo később csatos hordozóra cserélődött, és bár szükség volt a kengyel használatára is, a hordozó a mindennapjaink részéve vált, Nóri csípője pedig egy év alatt tökéletesen helyrejött. Az összes orvosa egybehangzóan állította, hogy az állapota rendeződéséhez a hordozás is hozzájárult.
A lányunk tehát jól lett, csodásan fejlődött, de hogyan alakultam én, mit adott nekem ez az egész?
Önbizalmat, mindenek felett – mert nagyon nagy hiányom volt ebből. A sérülések sokrétűsége, a rehabilitációs terv egyszerűen nem tette lehetővé, hogy mindig kengyelben legyen, mert ez pont azokban a mozgásokban akadályozta, amelyek a többi probléma megoldását segítették volna elő. Mivel a sérülései ritkák voltak, az együttállásuk a csípődiszpláziával még ritkább jelenségnek bizonyult. Nem igazán voltak kész utak a gyógyuláshoz. Számtalan döntést kellett meghoznunk hosszas mérlegelések után, és rengeteget vívódtunk azon, hogy vajon jól léptünk-e az ügyben.
A hordozásra mindig a gyógyulás egyik, teljesen az én kezemben lévő eszközeként tekintettem, és hosszú hónapok alatt rengeteget erősödtem általa a szülői kompetenciáimban. Megtapasztalni, hogy van egy rész az úton, ami az enyém, ami által én gyógyítom – olyan erőt adott, amit valahol a nagyon nehéz szülés közben elvesztettem. Hogy én is, tevőlegesen is hozzá tudtam járulni ahhoz, hogy a dolgok rendeződjenek, olyan volt, mintha a múltunkat változtathattam volna meg. Szépen lassan megbocsátottam magamnak, összeért a lelkem azzal, amit a környezetem is igyekezett erősíteni bennem: a lányunknak mindent meg tudok adni, amire csak szüksége van.
Azt gondolom, hogy a hordozás legszebb üzenete és legnagyobb ajándéka ez a lehetőség a nagy egymásra találásra. A kezdetek mindig nehezek, még akkor is, ha kívülről nézve minden a lehető legnagyobb rendben ment.
Az újszülött igényeire minden válasz ott van az anyákban – a rádöbbenésekben viszont hatalmas segítséget jelenthet a hordozás által nyújtott, semmihez sem hasonlítható kapcsolat.
